Rácsai Róbert : Parafrázis

Nyomtatás

Egyszer megkereshetnélek.

Meg is teszem – vagy mégsem.

Sarokba szoríthatnálak,
hogy ne pusztuljak éhen.

Mert a véredet akarom.
Hogyan nyugodhatnék meg,

ha teljesen elfeledtél?

Talán… ha megölnélek.

Szenvedj csak, mert szenvedned kell:

Hosszan és nagyon sokat!

Számold csak vég nélkül sírva

te is a hónapokat!

Dühöngve tépkedd a naptárt,

s átkozd el az éveket!
Te is szaggass ki szívedb?l
elvérz? emlékeket!

Azt akarom, hogy halott légy!

Bosszúszomjas angyalom
– jobb, ha hiszed – eljön érted
majd egy nem várt hajnalon.
Te pedig könnyeid között
tudd meg, mi jutott nekem:

hideg márványból faragott
szíved lett veszt?helyem!

Akarsz kérni, könyörögni,

vagy mondani valamit?
Szélbe szórtam a fényképed
ronggyá égett hamvait.
Égnek, földnek, csúf ördögnek
rimánkodtam, hogy fájjon!

Sír legyen a férjed, és a
magány csókoljon szájon!

Madár vagy. Rémült kismadár.

Repülnél, de hiába:

Örökre bezárlak téged

egy acélkalitkába.

Jégcsappá fagysz, vagy porrá égsz:
úgy lesz, ahogy akarom!

Néma, síró szoborrá válsz:
tátott szájú fájdalom.

[…]

A múlt sokáig kísértett:

a mostban nincsen semmi.

Nem akarok soha többé

Életed része lenni.

Ha elmentél, hát elmentél,

Ez a te döntésed volt:

Élj csak a rideg szíveddel,

Mely régen szívet rabolt.

A fájó álmok elmúltak,
s rólad sem ábrándozom.
Beléd öregedtem én is
valamelyik tavaszon.

Már nem is akarlak látni:

elmúltál, mint egy korszak.
Semmi sem maradt utánad,
csak az átható porszag.

Nevezd nyugodtan átoknak.

Vagy aminek akarod.

Ha visszajönnél, lelökném
a vállamról a karod.

Igazán nem is érdekelsz:

állhatsz szakadék szélén,

vagy lehetsz boldog, önfeledt…

T?lem aludhatsz békén.

2007-03-09 / 2009-11-11