Lubovszki Kazimir : nem olvasod

… pedig annyi mindenr?l
írhattam volna −
ám nem ült körém
ihletként
− jó ismer?söm −
a temetések szaga;
sosem látott otthonom
ráncos kézfogása is
szúrós zsebemben
maradt…

szólni mégsem tudtam róla.

én hozzád t?ztem
minden szavam −
voltam színed
(a kimoshatatlan
barnaság)
és néha
napszúrás is:
ágynak dönt?
lázad,
ha orkán
csapta hajad,
voltam es?kabát.

és mind hiába…

mert nem olvasod soha.

Legutóbbi módosítás: 2009.11.30. @ 19:18 :: Lubovszki Kazimir
Szerző Lubovszki Kazimir 0 Írás
ÀžÃÂgy hát a költészet a költőnek több szomorúságot, több magányt, kevesebb társat, kevesebb elismerést és kevesebb örömet hoz, mint bármely más művészet tárgya alkotójának. ÃÂm a költő épp erre alkalmas. Lelkében fogyatékos. Túlérzékeny, szenvedő, beteg. Életét, kapcsolatait, önmagát, s akik szeretik, felőrli folytonos fájdalmában. A beteg test fájdalmát lassan megszokja a tudat. A beteg lélekét nem. A test fogyatkozását kipótolja a lélek derűje. De a lélek fogyatékossága öl, mint az elhatalmasodó szenvedély. A test szenvedélye olyan betegség, amely tartósan tünet nélkülivé tehető. De a lélek betegsége mindig instabil. A költőnek hát alig van valamilye és valakije. Csak kevés ember az, aki megtűri és elviseli. Csak kevés ember az, aki kedveli, akit érdekel, csak kevesen képesek tartósan szeretni. A költő nyomorult, hontalan, társtalan. Kívül áll minden rendszeren. Időtlen, levegőtlen térben bolyong. Olykor, ha él, akkor is halott, s holtában is él, hogy kevés szóval elmotyogja azt a keveset, amit mind szerettünk volna elmondani, valahogy...À (Ferenczfi János)