Vandra Attila : Gombaszakértő(bb) II/II. (befejező) rész

A magyarországi vendégek jóíz?en elfogyaszták a gombapaprikást. De megjelenik Miska, ki a Szent-Anna tónál gombaszakért?nek számít, és megállapítja, hogy mérgez? gomba került az ételbe… Botond, aki szedte a gombát, és szintén gombaszakért? hírében áll, felkapja a vizet…

    – Nem hülyülök! Ez komoly! Ez nem rókagomba! A rókagomba alja lemezes, ennek csöves, s az árnyalata is rózsaszínesebb, mint a rókagombáé! – Miska hangja éles volt. Lehetett látni, hogy nem viccel. Botond fel se állt a székr?l, csak odapillantott.

    – Persze, hogy nem rókagomba. Az sárga gereben. Nem ismered? – kérdezte Botond.

    – Dehogy nem! A rókagomba mérges párja! – csattant fel Miska sért?dötten, hogy kétségbe vonták szakértelmét.

    – Ne ?zd az eszed, az nem mérges gomba! – borult ki Botond is.

    – De az!

    – Nem mérgez?!

    – De igen!

    – De nem!

    Endrét a rosszullét kerülgette. A két „gombaszakért?” vitája már hanger?-versengéssé fajult. Mindjárt ölre mennek, bár a legjobb barátok. A tét pedig óriási. Mi lesz, ha mégis Miskának van igaza?

    – Mi történt veletek? Ne üvöltözzetek! A lányok már alusznak! – szólt ki a sátorból Ildikó.

    – Miska azt állítja, mérges gombát ettünk, Botond azt állítja az a gomba, amit Miska mérgez?nek tart, az ehet?, s nem tudják egymást meggy?zni.

    – Jesszusom! Most mit csinálunk? – nézett férjére, majd a két indulatos gombaszakért?re.

    – Tegyetek, amit akartok, de ne gyertek hozzám az éjszaka közepén, hogy levigyelek benneteket a kórházba! Be se férnétek mind a hatan az autómba, de ittam is, nem is keveset s nem is vagyok hajlandó ebben az állapotban az életem kockáztatni a szerpentineken! Szerencsére nem galóca, amit ettetek, de öt-hat óra múlva hallucinálhatok, úszhattok a hányásban és a fosotokban! – csattant fel Miska, be se fejezve mondatát, majd elviharzott.

    Janó jelent meg a szóváltásra. Lehetett látni rajta, hogy kissé kevés a vér az alhoholjában, léptei bizonytalanok voltak. Rá se lehet számítani, ha vezetni kell.

    – Meg?rültetek? Mi van veletek?

    – Miska azt állítja, mérges gombát vacsoráztunk. Botond azt állítja, ehet? volt – világosította fel Endre.

    – Húúú! Nem vicc. S milyen gombán vitatkoztak?

    – Valami gerebennek hívják. Narancssárga.

    – Nem ismerem. Miska nagyon jól ismeri a gombákat, megbízhatsz abban, hogy nem megy át a kezén mérgez? gomba. Botond több fajta gombát ismer, bár mindegyiket ? sem, és nagyon óvatos. Én azért bíznék abban, amit Botond mond – mondta Janó, de hangja inkább volt biztató, mint meggy?z?.

    – S ha mégis Miskának lesz igaza? Mindannyian ittunk, nem is keveset! Kész öngyilkosság lenne ebben az állapotban elindulni, f?leg a sötétben! – aggodalmaskodott Ildikó.

    – Ez igaz, sajnos, én is… Még többet, mint ti – ismerte be Janó.

    – Feküdjetek le nyugodtan. Miska nem ismeri a sárga gerebengombát – próbálta Botond megnyugtatni a kedélyeket. Mi ettünk még. Elhihetitek nekem – hangja nagyon határozott volt.

    Endre lefeküdt Katika mellé, Ildikó Csilla mellé a másik hálófülkébe. El?z? napokban sokat esett az es?, az Anna-napok elmúltak a tömeg elvonult, viszonylag kevesen voltak a táborban, és csend volt. Endre, bár Botond biztatására lefeküdt, nem hagyta nyugodni a kétely. Csak forgolódott a hálózsákjában. Betette az elemlámpát a hálózsákjába, s megnézte az órát. „Még öt óra és tizenhárom perc, hogy leteljen a kritikus hat óra.” Aztán megint megnézte. „Még öt óra és tizenegy perc… Öt óra és tíz perc. Nem kellene percenként megnéznem, úgysem telik hamarább” – gondolta. Átpillantott a másik hálófülkébe, ahol Ildikó és Csilla aludtak. „Ildikó is forgolódik… ? se tud aludni” – állapította meg. Szeretett volna átszólni, de nem mert. Nem akarta felébreszteni a kislányokat. Úgy is mindegy, most már a kocka el van vetve. Nyomást érzett a gyomrában. „Még négy óra és ötvenegy perc…” Majd enyhe hányingert. „Még négy óra és negyvenhárom perc…” S a hányinger lassacskán kezdett er?södni. „Még négy óra és harminckilenc perc… Ez az, ki kellene hánynom, miel?tt felszívódik!” – jött hirtelen az ötlete. Óvatosan kibújt a hátizsákból, s kimászott a sátorból. Odatámolygott a drótkerítés mellé, s er?ltette magát, hogy hányjon. Végül ledugta az ujját a torkán, ahogy édesanyja tanította. De neki se akkor se máskor s most sem sikerült „meghánytatnia magát” Csak a gyomra kavarodott fel még jobban. Végül lemondott a kísérletezésr?l. „Még négy óra és huszonkilenc perc.” Visszabújt a sátorba. Óvatosan húzta le a cipzárt, de Ildikó odaszólt:

    – Hánytál?

    – Nem. Aludj nyugodtan.

    „De képmutató vagyok! Vajon jól tettem, hogy hazudtam, hogy megnyugtassam? Nem kellett volna inkább megosztanom vele aggályaimat? De hát úgy se tudnánk tenni semmit. Még négy óra és huszonhat perc…” Ildikó hálózsákján is át villant az elemlámpa fénye. „? is nézi az órát. Nem alszik” – állapította meg. Átfordult a másik oldalára, hogy Ildikó ne lássa, hogy mit csinál. „Így jobban takarom az elemlámpa fényét, is”. Lassan teltek a percek. „Még négy óra huszonkét perc… Tizenkilenc… Tizenhét…” Nem jött álom a szemére. Felkönyökölve feküdt. „Persze, ilyen hamar nem is jön meg a mérgezés tünete! De hülye vagyok! Még négy óra tizennégy perc”. Kényelmetlenné vált a fekvés. Megint átfordult, de a sok forgástól rácsavarodott a hálózsák. Ahogy próbálta kiszabadítani magát, meglökte Katikát.

    – Bocs, véletlen volt… Ne költsük fel Anyuékat – suttogta, mert észrevette, hogy a kislány felébredt.

    A kislány megfordult. Endre egy jó ideig nem mert megmozdulni. Az órát se merte megnézni. „Aludjon vissza…” Már-már azt hitte, Katika visszaaludt, amikor a kislány nagyon kapkodó mozdulattal kezdte kihámozni magát a hálózsákból.

    – Nagyon kell! Segíts! – kérte az apját. „Jaj, ne… Elkapta a hasmenés. Azzal is kezd?dhet! Jaj, hol a WC-papír? Úristen, csak jussunk ki…” Sikerült!. WC-papír nélkül. De Katika csak pisilt… Huh! Még négy óra egy perc. ”

    – Mi történt? – aggodalmaskodott Ildikó is, amikor visszaértek.

    – Semmi, semmi, csak pisiltünk, aludjál nyugodtan. „Még három óra ötvennyolc perc…” „Ha hallucinálni kezdek, vajon rájövök, hogy abban a pillanatban hallucinálok?” – tette fel magának a kérdést. Nem tudott választ adni. „Még három óra ötvenegy perc.” „Nem tudok elaludni, pedig akkor gyorsabban telne az id?. De vajon nem lenne jobb, ha éber lennék? Hamarabb észrevenném, s tudnék cselekedni… De mit is tennék?” „Még három óra huszonkilenc perc.” Megnyílt a zipzár a sátron.

    – Ki az? – ült fel. Miska dugta be a fejét.

    – Hogy vagytok?

    – Egyel?re jól. Mindannyian.

    – Beszéltem egyik szomszédommal. ? is ivott, de ha baj van, leviszünk mindannyitokat. A két kocsiba befértek.

    – Jó. Eddig még rendben. Ha baj van, szaladunk hozzátok. Kösz.

    Miska elment. „Nem kellene elaludnom… Nem kellene elaludnom… Még három óra huszonegy perc.” Zavaros képek kezdtek futkározni el?tte. Magát látta a kórházi ágyon, beöntést adtak neki. De nem láthatom magam, kívülr?l! Aztán édesanyját látta fekete ruhában, zokogni. El?tte négy koporsó ”Úristen, meghaltam…” Aztán Szent Pétert látta, ?k haton meg ott álltak a mennyország kapuja el?tt.

    – B?nös vagy, kockáztattad a családod életét! A pokolba veled! – dörögte Szent Péter. A többiek bejöhetnek!”

    – Botond miért mehet a menybe?” – háborodott fel. – Hiszen ? szedte, ? f?zte… ? b?nösebb nálam!

    – Az Isten is meg akarja kóstolni a gombapaprikását, mert olyan finom! – válaszolta Szent Péter.

    – Ez felháborító, korrupció van a mennyben is?

    – Káromolni mered az Istent? S megkérd?jelezed a döntéseit? Még egy ok, hogy a pokolba kerülj!

    – Ne szakítsatok el a családomtól! – esett térdre könyörögve.

    – A pokolba vele! Elszakítva a családjától – mennydörögte egy hang a kapun belülr?l.

    – Nem! A családom nélkül nem megyek! Inkább magával az Atyaúristennel is szembeszegülök! – ugrott fel harciasan, de a sötét sátorban találta magát.

    „Szent Isten, hallucinálok!” – tért magához. Szíve úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéb?l. Megtapogatta a pulzusát. „Százon felül van…” – állapította meg. „Vajon ez is a mérgezés következménye?” Felgyújtotta az elemlámpát, s megnézte az órát. „Még egy óra ötvenhárom perc…” Körülnézett a sátorban. Amennyire ki tudta venni a sötétben, mindenki nyugodtan aludt, meg tudta figyelni külön-külön mindenki lélegzetét. „Akkor is ki kell mennem, Szóljak Miskának, vigyenek be hamar Csíkszeredába, ha már nem kés?” – kezdte hamar kihámozni magát a hálózsákból. „El?bb költsem fel ?ket, vagy el?bb szaladjak Miskához?” – villant át az agyán. Aztán gyanús lett neki, hogy túl sok id? telt el, az utolsó óranézés óta. „Vajon álmodtam?” – állt meg. „Ha álmodtam, nevetségessé válok. Ha nem, akkor viszont minél sürg?sebben kellene cselekedni”- morfondírozott. „De most nem hallucinálok… Magamnál vagyok. Racionálisan gondolkodom. Mégis álom volt” – zuhant vissza a matracra. „S ha mégsem? Hátha a hallucinációk nem folytonosak?” Megtapogatta a pulzusát. A kelleténél gyorsabb volt, de szabályos. S jóval ritkább, mint az el?bb. „A rémülett?l ment fel… Még egy óra negyvenhét perc…” Ett?l az ijedtségt?l aztán felébredt. Megint számolhatta a perceket. „Még egy óra negyvenöt perc… Negyvenhárom… negyven…” „Vajon ha elalszom, megint ilyen rémálmom lesz? Talán nem kellene elaludnom…

    – Apuu, fel akarok kelni – szólalt meg mellette Katika.

    – Aludjál, nyugodtan – szólt rá ki sem nyitva a szemét.

    – De kell pisikáljak, s éhes is vagyok.

    Pillái mintha ólomból lettek volna. „Világos van?” – hökkent meg. – „Az el?bb még sötét volt…” – Lassan tért magához. „Még… Menyiii? Már reggel kilenc óra? Hiszen akkor… Akkor…”

    – Megúsztuk! – üvöltötte el magát.

    – Mit úsztunk meg? S miért kiabálsz? – kérdezte álmosan Katika.

    – Semmit, semmit, csak rosszat álmodtam – motyogta. Amikor kikelt a sátorból, látta, amint Botond és Miska békésen beszélgetnek egy-egy pohár köményes társaságában.

    – Igazad volt, megtaláltam egy gombáskönyvben. A Gáboré volt a könyv, tudod, aki akart segíteni, hogy levigyünk benneteket az éjszaka. Mindig azt hittem arról a gombáról, hogy mérgez?. Nagymamámtól még úgy tanultam. De hát úgy látszik, nem ismert ? minden gombát – mondta Miska.

    – Én se ismerem mindet, de amit nem ismerek száz százalékosan, azt nem szedem le. Akárcsak te – válaszolta Botond.

    Ekkor vették észre a sátorból kikászolódó Endrét.

    – Veled mi történt? Úgy nézel ki, mint egy mosogatórongy, amelyiket ledaráltak hús?rl?n.

    – Nem bírtam aludni… Számoltam a perceket. Nem tudtam hányni. Fenn jártam a mennyben. De leküldtek a pokolba. Elválasztottak a családomtól, de Botondot beengedték, mert az Isten is meg akarta kóstolni a gombapaprikását.

    – Rosszat álmodtál? Gyomorrontás? Megártott az epédnek a gomba? – kérdezte Miska.

    – Nem. De ezért még meglakolsz. Drágán megfizetsz!

    Botond és Miska úgy kezdtek nevetni, hogy mindketten leestek a tábori székr?l. Miskát még megkísértette az ötlet, hogy világosítsa fel, hogy a gyilkos galóca hatása még harminchat óra után is jelentkezhet, de úgy döntött, hogy túl kegyetlen tréfa lenne. Inkább békepipaként felajánlott reggelire egy kis piruló galócás palacsintát.

Ami igaz, az igaz. Endrének is el kellett ismernie, hogy Miska érti a dolgát, ha gombáról van szó. S azóta sem nézi meg többet az órát, ha gombát eszik. De csak üzletit, vagy olyat, amit Botnd vagy Miska átnézett.  

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 09:47 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.