Kühne Katalin : Elfogadás

 

 

 

Gyakran találkoztam már nehéz sorsú, halálraítélt, vagy haldokló emberek szemében ezzel a pillantással. Elfogadás, béke, nyugalom. Elgondolkoztam ilyenkor, vajon én el tudnám-e fogadni ezeket a helyzeteket. A mélyszegénységet, amit nap mint nap láthatok, ha körülnézek, vagy ha valaki éhhalálra ítéltetett, mert éppen Afrikában született. Olyan sovány, hogy két ujj közé fogható végtagjait már nem tudja használni, csak fekszik és minden mozdulat óriási fájdalommal jár. Szörny? lehet elveszíteni áradásban vagy földrengésben mindazt, amit egy hosszú élet alatt gy?jtögettek, ?k csak álldogálnak egy romos ház üszkei között. Az jut eszembe, amikor Erdélyben több falu lakossága vesztette el így házát és minden vagyonkáját. A híradóban megszólalt egy id?s asszony, szavai megérintettek: „Annak kell örülni, hogy életben maradtunk. Van két karunk, még mindent helyrehozhatunk”. Akkor döbbentem rá, hogy az én kis apró fájdalmaim, kínjaim elenyész?ek ehhez képest, és mégis háborgok, hogy miért éppen engem terhelt meg ezzel az élet. Szégyelltem magamat ennek az asszonynak csodás erejét látva.

   Szomorú, ha közeli hozzátartozónk vagy barátunk megkapja gyógyíthatatlan kórt. Nehéz ezzel szembenézni, annak is, akit elért, annak is, aki tehetetlenül áll, és nem tud mit mondani a hír hallatán. Nincs erre szó és ezt tudják mindketten. Nehéz hónapok, évek elé néznek. Vigaszt nem tud nyújtani a legh?ségesebb társ, a legjobb barát sem ilyen helyzetben. Akik átestek ezen, mégsem magukra gondolnak, nem a fájdalmaktól, a haláltól félnek, hanem a hátramaradottakért aggódnak, hogyan, miként állják meg a helyüket nélkülük. Megváltozik körülöttük a világ. Lecsendesednek, bölcsebbek, jobbak lesznek, figyelnek a pillanatra, megbecsülik az élet értékeit, rendet tesznek maguk körül. Felülemelkednek a kicsinyes problémákon, szürke mindennapokon, több szeretettel veszik körül embertársaikat, mint addigi életükben. Er?ssé, der?ssé válnak.

   A legszomorúbb az, amikor fiatal férjet, feleséget, vagy kisgyermeket veszítünk el. Ezt nem lehet elfogadni, legalábbis nagyon nehéz. Egész további életünkben végigkísér ez a fájdalom. Az élet rendje, hogy egyszer el kell mennünk. De nem mindegy, hogy mikor. Ha társunk vagy barátunk fiatal korában távozik, vagy gyermekünket kell eltemetni, örökké él bennünk hiányuk. Nem számít, hogy kik élnek mellettünk, kik segítenek tovább menni utunkon, gyermekeink, unokáink aranyos lénye sem elég ahhoz, hogy felejtsük fájdalmunkat. A gyermekünk halála örök seb marad, akkor is, ha megpróbáljuk ezt nem mutatni. Éljük életünket tovább, de ha este egyedül maradunk ágyunkban, visszatér fiunk, ölel? karunk hiába tárjuk felé, ? nem borul nyakunkba, ? már más mez?kön jár. Férjünk, feleségünk korai halálát sem lehet elfogadni. Hiába megy tovább az élet, gyermekünk, unokáink hiába vesznek körül nagy szeretettel, nem múlik a fájdalom, nem igaz a mondás, hogy az id? mindent elmos. A fájdalom marad, éjjel-nappal egyedül vagyunk, nincs velünk az, akinek mindent megadtunk, akit feltétel nélkül szerettünk, akit nem pótolhat senki, nélküle semmik vagyunk.

   Fájó érzés szüleink lassú leépülését, legyengülését tehetetlenül nézni. Különösen, ha a kínlódás több évig tart. Mégis, az utolsó órák, percek szinte elmossák ezeket a nehéz éveket. Küzd a gyermek és a beteg szül? éveken át, az orvosok, ápolón?k hada, a gyógyszerek mind-mind szembeszállnak a kórral. A fizikai test végül feladja, megsemmisül. Nem így a lélek, az gy?zni tud! Nehéz id?szak a betegnek és a hozzátartozónak ez a hosszú út, de a halál el?tti percekben minden megváltozik. A haldokló már nem ránk néz. Nyugodtan lélegzik, békésen mosolyog, biztat bennünket – úgy mondják: megbékélt. Arcát elönti a fény, és mintha azt suttogná: „Ne félj, látod, én sem félek! Légy der?s!

   Én találkozhattam ilyen pillantással, és azóta is látom, ha a szememet lehunyom. Hallottam a csendes, megbékélt, szeretet sugárzó szavakat, az imát, amit utolsó sóhajával még suttogott. Hiszem, hogy még találkozunk az égi mez?n, a csillagok között velük, és amíg e földi világban élek, addig is figyelnek rám.

   ?k adnak nekünk er?t, ?k, akik küzdenek, nyomorultak, haldokolnak. Köszönjük meg nekik! Az élet csodás és gyönyör?séges, még akkor is, ha tele van harcokkal, nyomorral, betegséggel. A halál csak egy állomás annak, aki hisz a lélek erejében. Ezért adnak példájukkal er?t nekünk a nehéz sorsúak, a szegény emberek, az éhez?k, a halálos betegek, a haldoklók, mert hisznek valamiben vagy Valakiben, aki homályosodó szemükbe ragyogó fényt hoz, mosolyt csal ajkukra. Elfogadják, ami rájuk vár, mert érzik, van, Aki várja ?ket. Nekem is el kell fogadnom ezt, mert ?k már tudják, hogy így igaz. Remélem, az utolsó pillanatban én is mosolyogni fogok, és er?t sugárzok az itt maradók számára, mert hiszem, hogy van Valaki, aki ezt így rendelte. Rendnek kell lennie ebben és a homályos, másik világban is. Hiszem, hogy így van.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kühne Katalin
Szerző Kühne Katalin 90 Írás
Nevem Hornyánszkyné Kühne Katalin. ÁÃ?rói nevem az egyszerűség kedvéért Kühne Katalin. 1947-ben születtem Szegeden, de Miskolcon élek pár hónapos koromtól. ÁÃ?rásaim az Irodalmi Rádió honlapján, CD-n és nyomtatott formában jelentek meg, elhangzottak az IR-ben. Eddig két kötetem van: Családi album (Miskolc: Felsőmagyarország, 2007), ami visszaemlékezéseimet és édesapám Töredékek a harctéri naplóból c. írását tartalmazza. A Jel a sziklán c. verseskötet (Miskolc: Irodalmi Rádió, 2007) válogatás régebbi verseimből. A harmadik idén novemberben jelenik meg Idősíkok címmel, az Uranus Kiadó adja ki, ez prózakötet. A Kláris c. folyóiratban és antológiákban szerepelnek írásaim. A könyvek, a természet, a művészetek szeretete kísért végig egész életemben. Szüleimtől, távolabbi őseimtől, barátaimtól az értékek tiszteletét örököltem, ezt próbálom továbbadni utódaimnak.