Horváth István : A DIÓFA

 

 

 

Két ember ült az árokparton, egy jókora fának támasztották hátukat. Süttették arcukat a késő őszi verőfényben. Egyikük idősebb, torzonborz, kissé fura figura. A másik fiatalabb, olyan mesterember-forma.

    – Jó ez a Nap – így a fiatalabb.

    – Bizony hogy jó – s nyújtózva ropogtatta csontjait az idősebb.

    Lassan beszéltek, nagy helyeket hagyva két gondolat között.

    – És a diófát ismeri-e? – kérdezte az idősebb.

    – Melyiket?

    – Azt, amelyik a hátunkat tartja – kedélyeskedett az idősebb.

    – Ezt? – Hmmm… Láttam már ilyet, szép nagyra nőtt, meg kell hagyni.

    – De a termését ismeri-e?

     – Hát már hogyne ismerném, ismeri azt mindenki – húzta el a szája szélét a fiatalabb.

    – És azt, ahogyan a termése lesz, azt tudja-e?

    – Maga kertész? – kérdezett vissza gyanakodva a fiatalabb.

    – Nem, nem vagyok kertész, csak megfigyeltem. Mert, figyel az ember, kérem.

    -A fene jobban tudja – rántott a vállán a fiatalabb, s összehúzott szemöldökkel a túlsó part felé nézett. Kissé hosszabb csönd telepedett közéjük.     Lassan szedelőzködtek.     Először az öreg állt fel, s ahogyan feltápászkodott, kezével végigsimította a fa törzsét. Ekkor kicsit hasonlítottak egymásra. Ujjával a kalapja felé mutatott, köszönésként kissé előre biccentette fejét.

    – No, Isten áldja.

    – Isten áldja bátyám, de én is mennék ám, mielőtt hűvösre váltana.

    Elindultak.

    Az öreg azonban pár perc múlva megállt és visszanézett. Nézte, az alkonyi fényben fürdő, szinte megdicsőült, hatalmas diófát.

    – Az új hajtáson lesz – törte meg a csöndet az idősebb.

    – Mi? – emelte a szemöldökét a másik, mint aki nem találja az iménti beszélgetés fonalát.

    – Hát a dió! –

    – A porzója az a régi ágon van, de a termés, az új hajtáson lesz és annyi termése lesz, amennyi új hajtása nő neki!

– Értem, kérem, hogyne érteném – és a nagyobb nyomaték kedvéért ő is megállt és visszanézett.

    Fölnézett a fára. A lombját már szinte elvesztette, csupán az ág végeken árválkodó néhány levél billegette magát.

    – Szóval,  az új hajtásokon – és még ő mondja, hogy nem kertész, motyogott maga elé.

    – Mondja bátyám, miért mondta nekem ezt a diót, meg az új hajtást?

    – Á, már magam sem tudom – csak úgy, mert ki kívánkozott. Meg aztán most már maga is tudja.

    Rövidesen szétváltak útjaik. Az öreg, a még mindig látható fára nézett, majd távozó útitársára. Úgy nézte őket, ahogyan csak az öregek tudnak nézni. Aprólékosan,figyelmesen, szinte morzsánként emelve be mindent az emlékezetébe. Aztán megfordult és a sietség legkisebb jele nélkül ismét elindult. A fel-felszakadó sóhajtását elnyelte a friss avar tompa zizegése.

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth István
Szerző Horváth István 125 Írás
Horváth István vagyok. Műszaki végzettségem van, de nem vagyok technokrata. Sőt. Tizenöt éve, hogy írok. Azóta számomra színesebb, gazdagabb lett a világ. De inkább versben folytatom... NEM VAGYOK ÉN ÍRÓ... Nem vagyok én író csak olyan afféle, maga sóhajából, sehová sem való, ki-gondolom-formán, ritmusra tátogó. Ki bennem fölsejlik, ne vedd kérlek zokon, nem lehet mindenki jóbarát vagy rokon. Óvjad kezem s lábam zörgő magányomban, egyik rögeszmémet, másikra ne váltsam. Ha így is elfogadsz, ilyen kérgesedten, ima s kérés nélkül, áldjon meg az Isten.