Sonkoly Éva : Végre, megtaláltam! 4.

Anikó nyaralása után.*

Eltelt két hét, amikor csokoládébarnán billegett előttem Anikó tűsarkain. Látszott rajta a boldogság. Szinte minden léptével zenére mozdult a csípője, cipősarka is valami vidám ritmust kopogott. Irigyen néztem, aztán sietve mellé léptem.

— Szervusz, Anikó! — köszöntem rá.

— Szia! Hát te? — csodálkozott. — Olyan sápadt vagy! — mért végig. — No persze, itt csak meleg van! — sóhajtotta —, de az Adrián…

— Mi újság veled? — kérdeztem.

Lehunyta a szemét, olyan ábrándosan, elgondolkodott, kicsit kivárt, aztán kérdezett, felelet helyett.

— Tudod hová megyek? — igazgatta a haját, mintha szél borzolta volna.

— Sétálni… — próbálkoztam.

— Á, dehogy. Péter vár! — mosolygott.

— Péter? Csak nem vele nyaraltál? — próbálkoztam csodálkozni.

— De, s képzeld, olyan csodálatos volt! — mosolygott titokzatosan.

— Látom — közöltem tárgyilagosan. — Tudod, nem olyan régen hervadt el a virágcsokor, amit András hagyott nálam. Keresett téged, ki akart engesztelni — meséltem.

— Az a szerencsétlen? — húzta el ajkát.

— Talán még egy esélyt… — próbálkoztam.

— Neki? Ugyan hol élsz te? — kérdezte Anikó olyan arccal, mint aki valami kellemetlent érez.

— Mesélj Péterről! — kértem. 

— Persze, Te nem is tudod — folytatta vidáman —, mi régen egy munkahelyen dolgozunk, csak ő külsős munkatárs, vidékre jár. Elvált. Két gyereke van, a felesége neveli őket. Olyan közel kerültünk most egymáshoz, ha érted? — nézett mosolyogva.

— Értem én… hogyan tovább? A gyermekeivel tartja a kapcsolatot? — kérdeztem egyszerre kíváncsian.

— Persze, rendes ember! — mondta Anikó, kicsit félrefordított fejjel, s gondolkodott, majd így folytatta: — Csak én nem tudom… — megállt, tétován nézett.

— Mit? — kérdeztem.

— Hát, vannak ezek a hétvégi látogatások a gyerekekkel, amikor én is szabad vagyok, ő meg programokat szervez a kicsikkel — vállat vont.

— Téged nem hívott? — kérdeztem.

— Dehogynem, elrontotta a múlt hétvégémet — bosszúsan húzta össze a szemöldökét.

— Mivel? — kérdeztem.

— Olyan kis neveletlenek, hát tudod — magyarázta.

— Milyenek?

— Sokat kérdeztek — emlékezett —, mit készítettem uzsonnát, miért festem magamat, mi az az épület a körmömön? Ilyen hülyeségeket — bosszankodott.

Néztem épített, ízléses körmeit.

— Lehet, hogy nem láttak még ilyet — mentegettem a gyerekeket.

— Na és? Én ilyen vagyok! — kihúzta magát, gondolatban szinte fölém magasodott.

— Próbálj velük játszani! — javasoltam.

— Majd a sajátommal játszom, ha lesz — sejtelmesen mosolygott.

— Csak nem? — kérdeztem.

— Remélem, előbb-utóbb, szeretném! — válaszolta.

— Péterrel? — kérdeztem.

— Régen ismerem, mások azt mondják jó családapa — mosolygott.

— De Anikó, már van két gyereke — emlékeztettem.

— A felesége majd felneveli. Péter jól keres, fizet mindent — mondta határozottan. 

Gondolkodtam picit. Érdemes még próbálkoznom? Mégis!

— Anikó, nem gondolod, hogy gyors ez így? Két hét, meg a terveid? — szögeztem neki a kérdéseket.

— Hol élsz te? — kérdezte.

— Szereted? — volt az utolsó érvem.

— Még az is megtörténhet — válaszolta. — Hát nem érted? Végre nyugodtan, jól szeretnék élni — bizonygatta.

— Ehhez az elég, amit érzel? — érdeklődtem.

— Ugyan már, ne erőlködj, nem élünk már abban a romantikus, csiga tempójú világban! — nézett rám sajnálattal. — Te is léphetnél már, mire vársz? — kérdezte.

Léptem. Elköszöntem, s indultam hazafelé.

Az én gondolataimat Anikó bizony nagyon leegyszerűsítette. 

Ő pedig az én érveimet gondolta végig még egyszer.

Rövid időt töltött Péterrel, egy kávé idejét. Kimentette magát, olyan „fáj a fejem” módon. Beszélgetésünk zakatolt a fejében. Hazáig tartott.

„Igen a gyerekek” — gondolta. — „Lehet, hogy nekem kellene nyitni feléjük?”

Hazaérkezve egy mozdulattal az asztalra dobta táskáját. Leroskadt a fotelbe.

„Egye fene! Egy próbát megér” — s tárcsázni kezdte Péter számát.

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"