Sonkoly Éva : Rövid életű virágok

Gyakran figyelem az embereket. *

Egy mozdulat, arckifejezés, tétova, vagy határozott tekintet árulkodik, sorsokat mesél.

Beszélnek a tárgyak is, a növények, virágok, vázában, utak mentén, ablakokban.

 

Mindig szerettem a pipacsokat, nyarat suttogtak az út mentén hajladozva.

Gyermekkoromban azt hittem, vázába tehetem. Mohón szedtem, sokat, hogy lássam otthon a boldog nyarat majd reggel, ébredéskor. Sajnos, gyűrött szoknyában, szerényen, lehajtott fejjel szégyenkeztek reggel, vízben állva.

Ha látom őket, gyermekkorom iskolájára gondolok. Ballagás idején búzavirággal fonva díszítették a lépcsősort.

Tanárnőnk olyankor szalmakalapban érkezett, pedig még nem is volt olyan erős a napsugár, mint mostanában.

Határozott egyéniség volt, korábban zárdában élt, apácaként. Igazi történetét felnőttként tudtam meg.

Élete nagy szerelme nem merte feleségül kérni, ő pedig elbújt a kolostorban, de álmodott róla. Változott a világ, csukták a zárdákat. Előtte is tanított. Újra iskolába került. Osztályfőnököm, énektanárom volt. Olyan karcsú, fegyelmezett, finom jelenség. Szép hangja volt, jól zongorázott, s ember volt, annak igazi értelmében.

Ahogy serdültünk, egy osztályfőnöki órán a lányok és fiúk kapcsolata volt a téma.

Akkor még szó volt erről, komolyan. Beszélt a másik nem lelkéről, hogy sérülékenyek, rosszul viselik, ha kinevetik őket, akárcsak mi. Csendben hallgattunk. Valami olyasmit értettem meg, ami elkísér egy életen át. Emberséget. Másként néztem a fiúkat, nemcsak szemmel, szívvel is megtanultam látni.

 

Eltelt egy év, a mi ballagásunk következett. Most mások szedték a virágot, de kevesen voltak, segítettünk mi is. Akkor hallottuk, hogy Irma néni férjhez megy. Kuncogva találgattuk, mi fog történni a nászéjszakán.

Úgy gondoltunk erre, mintha a pipacsok színe még fűtötte volna a hangulatunkat. Borzolta a szél piros szoknyájukat, s mi nem tudtuk, miről beszélünk. Akkor tizennégy évesek voltunk.

Ahogy elnézem a mai hasonló korú tanítványaimat, ők tudnák, tudják.

Tettünk egy csokor pipacsot a tanári asztalra is, Irma néni kalapja mellé, s kuncogtunk. Inkább éreztük, mint értettük a szimbólumot.

 

Felnőttként énekórákra jártam hozzá, főiskolás koromban. Akkor már boldog házasságban élt, bár az későn köttetett, régi szerelme vette feleségül.

Pár év adatott nekik. Károly bácsi beteg lett, keveset szenvedett, hamar meghalt.

Irma néni fél évvel élte túl. Szinte elhervadt, mint az a nyári pipacs.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.04. @ 07:22 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"