P. Borbély Katalin : Merengő

A Radnóti Miklós emlékév alkalmából kiírt pályázatra küldtem, különdíjas lett *

 

Merengő

 

Ködös tavaszi hajnalra ébredtem. Alig múlt három óra. Sehogy sem akaródzik kibújni a takaró alól. Aludnék még, de szempillám mögé és gondolatomba már befurakodott a tudat, hogy kelni kell. Felöltözöm, megiszom a kávét és indulok a buszhoz. Pár perc és már robogunk a gyár felé. Fázósan húzom össze a kabátomat „megint nincs fűtés” – gondolom, és bambán kilesek az ablakon. Lassan virrad, előbb csak egy halványpiros csík az ég alján, aztán lilába öltöznek a fellegek. Már látszanak a mezők, s a távoli hegyek. Ahogy nézem az elsuhanó tájat, egy vers jut eszembe, amit még gyerekkoromban tanultam, s azóta vissza–visszajár.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent”

Ahogy hallom a költő szavát, egyszerre megelevenedik a táj! Amint áthajtunk egy falun, mintha megállt volna az idő. A parasztházak kis ablakszemei őrzik a család történetét. Mintha a mi falunkban járnék, mintha a nagymamám jönne ott, kosárral a karján.

Robogunk tovább. Míg áthajtunk az erdőn, mezőn és gyümölcsösök között felvillanó fehér fejfák jelzik, hol van a temető. Gondolatban megint otthon járok, csendesen imádkozok egy sírhant fölött. Néhány perc csak, és jön a város vasúttal, bakterral, gyárral, és rengeteg dolgozni akaró emberrel. A városról eszembe jut a park, s az iskola, ahol még hittük a csodát s a boldog ifjúságot. A szobrok őrzik a nevetésedet és elnéző mosollyal bocsájtják meg vétkeinket. Valóban mit lát, „ki gépen száll fölébe” ?

Mire a gyárhoz érünk, teljesen magukkal ragadnak ezek a gondolatok, pedig ami egy tizenkét órás műszakban ránk vár, az inkább egy „erőltetett menet”

 

Aztán műszak végén ismét hazafelé zötyögök a buszon. Az esti félhomályban megint felsejlik a vers: „a házfalakról lecsorgó vöröslő fájdalom” le–leragadó szempillám mögött látom a pislákoló gyertyalángot a pinceablakokban. Az álom–ködön keresztül mintha látomás részese lennék valahol, egy országúton, csont–soványra fogyott, rongyos, tántorgó emberek között. Kurta vezényszó jelzi, 10 perc pihenő. Kábán állnak, nem mernek leülni, mert az elgémberedett izmokkal nem lehet elindulni ismét. Aztán valaki mégis lerogy. Arrébb az árokparton ketten ülnek, az egyik rongyos füzetbe ír valamit.

– Mit ír? – kérdi a másik.

– Verset – mondja ő csendesen.

– Minek? Kinek?

– Engem Fanni hazavár.

– A szőke fiút, meg az anyja várta….– nem fejezi be.

A költő felnéz, majd óvatosan kitép egy teleírt lapot, s társának nyújtja:

– Ha nem érnék haza, vigye el Fanninak.

Nem szólnak többet, indulni kell.

 

Megborzongok, s erre felébredek.

Mi már nem tudjuk, milyen lehet a munkatábor. A versek mégis égető lángként festik vörösre az eget, s földet, mint maga a háború. Én mégis hiszem, hogy a jelet nem véletlenül írta ránk a béke ujja, s lesz még olyan ez az ország, amilyennek a költő szeretette volna.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.29. @ 13:00 :: P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.