Nagy Horváth Ilona : Merülőút

Már áttetszem,

eltűnök aztán, tudom,

valami kozmikus semmiben,

s ami úgy fájt

egyszerre kihuny velem,

mikor a hatalom

átcsúszik

a valóság kezébe.

 

halált álmodom

 

Könnyóceánokon riadt szemszigetek,

bánatos erdők

a kitárt karok.

Reszketeg lábak

visznek,

s hol a tömeg szalad,

velem araszolva

halad a karon fogott

hallgatás.

 

csendről csendre a lépés

 

embereld meg magad

 

de halált álmodom

 

Mert minden bánatban

megtelepszik a

halál,

könnyön át a szembe néz,

nehéz léptekkel

mellen tapos.

Arcok rohannak elő

a szívből, halovány

nevek villannak

újra,

az ember,

vértelen ajakkal

levegő után harap:

ne még,

és sietve hozza

talánérveit.

 

morzsa

a nagy kenyérből

 

Gyönge, nézd,

már a kezem,

kihullik markomból

a nap.

Rohan a világ,

látod, én meg itt maradtam,

kerülök egyre távolabb,

s úgy kopnak talánjaim,

ahogy gyerekszívből

fogynak napra nap a csodák,

ha árvaságra jut.

Mit mondok a halálnak,

szememen át,

ha belém tekint,

mit mondjak, szólj,

ha kérdőre

von,

mit mondjak megint?

Legyen-e holnap

és tovább?

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.11. @ 21:42 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.