Ez a történet bizony igaz, és hiteles a fotó is, saját magam készítettem.
Egy kedves, átlagos szlovák családapáról szeretnék mesélni, tavaly ismerkedtünk meg vele, egy olaszországi nyaralás alkalmával.
Már els? nap egymásra mosolyogtunk, a két gyerek murisan fintorgott felénk, a szép sz?ke feleség pedig botladozó olasz szavakkal kívánt jó étvágyat a vacsoránál.
Mi régi látogatói vagyunk a nyaralóhelynek, sok éve járunk vissza egy-egy hétre.
A strandon árusok mászkálnak a forró homokban reggelt?l kés? délutánig, kínálnak törölköz?t, bizsukat, napszemüveget, kókuszdiót, friss gyümölcsöt, hennás tetoválást. Aprócska lányok járják a partot, csendes mosollyal thai masszázsra csábítva a nyaralókat, afro frizurás néger fiúk strandlabdákat ajánlanak, fafaragást, ezer apró bazári vacakot. Sajátos hangulat ez, jó nézni a nyüzsgést, a vidám alkudozást hallgatni, bevallom, nekem kedvenc elfoglaltságom.
A szlovák család is jól érezte magát, a két kisfiú naphosszat rákokra vadászott, a nej pedig vásárolgatott napozás közben nagy élvezettel.
A harmadik napon érdekes figura bukkant fel a strandon, egy pöttöm ázsiai emberke sárkányokat árult. 10-15 darabot is reptetett egyszerre, nyomában vidám gyerekek szaladtak, lelkesen kísérve a színes szörnyetegeket egy darabon, hogy utána visszasiessenek a szüleikhez ezer nyelven kérve, könyörögve:
– Anyu nézd! Jaj! Apa kérek szépen egy sárkányt!
A mi szlovák barátunk is közelebb óvakodott a fiaival az árushoz, megszemlélték komoly arccal a kínálatot, de tán drágának találták a játékszert, vagy a gyerekek részér?l nem volt igazi az érdekl?dés, nem vásároltak hát.
A negyedik napon furcsa izgalmat fedeztem fel a férfin. Járkált fel-alá a parton, lesett türelmetlenül jobbra, aztán balra, érezhet?en várt valakire, vagy valamire, és bizony elkaptam azt a pillanatot, amikor meglátta a szállodasor vége fel?l a szállongó sárkányokat.
Láttatok ti már férfiember arcán boldogságot? Szemérmesen el kellett fordulnom t?le, annyira árulkodó volt az, az arc.
Nem szaporítom a szót, a vásár megköttetett, és a mi barátunk szégyenl?s izgatottsággal eresztette égnek az ? sárkányát. A fiúk egy darabig ácsorogtak mellette, majd elszaladtak várat építeni, focizni, de az apuka csak állt, és engedte, meghúzta az ég felé kapaszkodó selyemóriást.
Másnap már kora reggel lement a család a partra, a reggelinél nem is láttam a férfit, csak kés?bb, a parton. Állt, álldogált, és reptette a sárkányát. Következ? nap megint. Játszott az, az ember, fittyet hányva azokra, akik megmosolyogták, nem tör?dve semmivel és senkivel. Játszott! Elkerekedett szemmel, gyermeki boldogsággal.
Nem gy?ztem betelni a látvánnyal. Azt nem mertem megkérdezni, hogy mi történik a lelkében. Találgattam. Milyen sanyarú gyerekkor, miféle kielégületlen játékvágy lehet benne?
Aztán valami nagyon érdekeset kezdtem érezni. Maró, furcsa irigység kezdett motoszkálni bennem. Emlékképek kísértettek, régi, önfeledt játékok, a kölyökkor, az udvar sarkában álló sufni fura illata, a szakadt ruhák miatti félelem, egy széttört kerékpár, egy olcsó kaucsukbaba buta arca.
Vacsora után sétálni indultunk a párommal, és én egy hirtelen ötlett?l vezérelve vettem magamnak egy hatalmas, szivárványszín? forgót. Aztán egy bolondos koboldfigurát.
Azóta újra tanulgatom a játékok ízét. Mert higgyétek meg nekem, gyereknek lenni sose kés?, viszont nagyon jó!
Legutóbbi módosítás: 2009.08.28. @ 07:52 :: Markos Klára
