I.
Két Tápió-ág közt,
a bicskei sz?l?ben
álltam a Vaskereszt
el?tt, délid?ben.
Fürkészve néztem szét.
Az id? síkot váltott,
festette a tájra
amit lelkem látott.
Kavargott s?r? por
s füst Nagykáta fel?l.
Huszárlovak patái
alatt döngött a föld.
Másfel?l az ellen…
„Halt!” – vezényszó harsant.
Párbajra hívó kard
Nap-csillantva villant.
II.
Erzsinek
A Kalapos-hegy zöldtelen-kopár;
nádszál-foltok a tar koponyán.
Völgybe le süvítve d?l a szél –
ágak jelzik, kábelvezeték –
ablakodból kitekintve látom.
Pár hónapja itt élek Veled.
Közel-falum, elárvult kis házam…
Gondolataim gyakran ott járnak.
Történelmünk képein t?n?dve,
negyvenkilences csatát, h?si párbajt
képzelgettem – e dics? vidéket.
Itt rendezgette a sors életed.
Hírnév helyett az egyszer?ség vonzott.
Elvégeztem napi dolgaim.
Írtam, éltem, elvoltam magamban.
Nem is volt magány, csak miután
legjobb szerettem elvette t?lem
a kiheverhetetlen halál.
Soká jött el hozzám a boldogság.
Féltlek, gyorsan fogy türelem, jóság.
Nézz csak ki a tájba, kedvesem,
pontos mása el?érzetem:
a Kalapos-hegy zöldtelen, kopár.
Meglátod, hó lepi nemsoká.
