Nyomtatás Amikor rám nézel azt gondolhatod:
legjellemz?bb tulajdonsága, hogy
sokszor nehezen érti, mit mondok.
Kérd? tekintetem jelez:
mondd újra, lassabban,
akár hang nélkül.
Tudod már, magamba figyelek ilyenkor,
dolgozom egy szület? vagy
meg nem szület? versen.
Amúgy semmi gond vele
– gondolhatod tovább -, nem látszik
elégedetlennek.
Újságokat, könyveket olvas.
TV-hírek, sportközvetítések,
él?meccsek bolondja.
Keresztrejtvényeket fejt,
imád sakkozni,
s annyi minden érdekli még!
Az állatokat nagyon szereti!
Néha leül az íróasztalához,
papírt f?z az írógépbe,
veri a billenty?ket. Máskor üres
papír mellett néz maga elé. Csak tudnám,
minek ezek a felesleges önkínzások!
Ha neheztelve rászólok
– javát akarva – indulattal visszaszól:
ne kiabáljak, úgyse hallja! –
Ilyennek látsz?
Elmesélem ki vagyok.
Gyermek vagyok, akit a szülei
úgy szeretnek! Szegényen, csendben is
szépnek látom az életet.
Tudod, mi felfoghatatlan neked,
más anyanyelven beszélek.
Ha úgy tetszik, idegen nyelvre
fordítva írom verseim,
idegen nyelven beszélek hozzád.
Nekem nem csak a szó,
a hangzó nyelv – a dallam,
a ritmus és minden hangzás, amit
nem hallok, csak véremben ?rzött,
távoli lüktetés.
E lüktetésben küldetés lángol:
egy szétszórtan él?,
nyelvi kisebbség
ráütött pecsétje!
Szóval a gyermekkor…
Nehéz és sötét id?k jönnek.
A szül?i szeretet – páncél.
Apám meghal. Emlékek, álmok,
képzelgések töltik ki hiányát.
Barátaim a könyvek:
írók, költ?k gondolatai.
Arról álmodok: orvos vagy költ? leszek!
Meg kell hajoljak a társadalmi
feltételek szigora el?tt,
szakmát tanulok, néha írok.
Kisf?nök vagyok munkahelyemen.
Országos lapokban jelennek meg verseim.
Szerelmek, csalódások érnek, mint bárkit.
Rádöbbenek: nagyon egyedül vagyok,
nincs szeretet a földön.
A szépnek tartott utat járom mégis,
a jót próbálva, mert Istent
nem a papoktól tudom.
Kétségbeejt? jöv?képek közt,
kimondhatatlan csöndben
vigaszom a költészet.
Kihuny a Nap: meghal Anyám.
Nem akad, aki tányér levest,
pohár vizet adjon. Azt mondják:
mégis mit képzelek? – ez van,
ilyen a világ.
Én azt mondom: az ember
rosszabb néha, mint kellene.
Belépünk egymás életébe.
Gyere közelebb, és ne csak
a törpének érkez? hétköznapok
történéseiben! Ne félj, megtanítalak
a jelnyelvre!
Sok szép és jó várhat ránk,
hiszen gyönyör? csúcsokra,
délibábos örömökre emlékszem.
Fiatalos vagyok, amíg
érzem: szeretsz.
