Julikámhoz mindig munka után mentem, úgy hat óra körül délután. Legtöbbször vittem neki egy kis uzsonnát — vagy vacsorát, ha úgy tetszik, mert sokszor még órák múlva is ott ültünk az asztalnál, és csipegettünk, miközben nagyokat beszélgettünk. Főleg én beszéltem. Egésznapi feszültségeimet így tudtam feloldani. Egész álló nap erre a beszélgetésre készültem.
Az utóbbi időben többször is szembe mentem a bejárati ajtónál egy kifelé igyekvő, lezser eleganciával öltözött úrral. És ez, nap mint nap ismétlődött. Kezdett egyre kellemetlenebb érzéseket kelteni bennem ez a találkozás.
Mi ez?
Forró váltás?
Nyomott hangulatban léptem be a lakásba, és beszélgetéseink is döcögősebben mentek. Inkább hallgattam, s még az étvágyam is odalett.
— Valami baj van? — érdeklődött Julikám tapintatosan.
— Nem, semmi, csak fáradt vagyok — hárítottam.
Ma délután egy tíz-tizenkét év körüli fiúcska is volt az úr kíséretében. Rám köszöntek udvariasan, és én ugyan fogadtam, de meglepődve megkérdeztem:
— Ismerjük egymást?
— Ó, bocsánat! Még be sem mutatkoztam, pedig naponta találkozunk — és megmondta a nevét, amit nem értettem.
Én is megmondtam a magamét, de szintén csak úgy dörmögve, érthetetlenül, ahogy ez már nálunk szokás.
— Ő a fiam — mutatott gyermekre — és itt lakik a házban a leányom is, Julika. Őt persze már ismeri!
Legutóbbi módosítás: 2009.08.27. @ 08:38 :: dr Bige Szabolcs-
