Kábult meredt magányban,
lelkem utolsó szalmaszálain lobogva vártam.
A semmi mélyén megmaradt
igazságszagú álarc mögött látni és érteni
kiégett lelked utolsó maradványait.
Egésszé gyúrni, hogy valami boldogságíz?
pillant maradjon utánad,
valami varázsos mámoros lobogás,
de mind hiába.
Te csak csörgetted láncaim,
s a kalitka vas zárait végleg kulcsra zártad,
béklyóim mind mélyebbre vágták csontig hatolva,
lelkem utolsó szalmaszálai
hamuvá porladva hulltak lábad elé.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.17. @ 13:29 :: Dobó Erzsébet
