Sonkoly Éva : Nyári pihenő

Hosszú úton indultam, gyalog. *

 

Sétának szántam, hogy levezessem a napi feszültséget, de a fasor olyan hívogató volt, és néptelen.

Egy idő után fáradt lettem. Körülnéztem, senki. Leültem egy árnyékos fa alá, s üdítőre gondoltam. Limonádé, citromos tea? Ezen töprengtem, mikor az út végén furcsa alak közeledett.

Meleg volt ahhoz, hogy hosszú, fekete köpenye legyen. Szegény hajléktalan! — gondoltam.

Rossz érzésem támadt. Felálltam, mert láttam, hogy fején sötét csuklyát visel.

— Helló! — mondta vidáman, mikor odaért, de az arcát nem láttam. — Nem akarsz pihenni? — kérdezte, mint aki olvas a gondolataimban.

— Leülhetünk… — mondtam, s kicsit furcsán éreztem magam.

— Kérsz egy üdít?t? — mély zsebében kotorászott. Ásványvizes üveget vett elő, hűvösen gyöngyöző, friss, harmatos vizet. Bontatlan üveg volt.

— Soha jobb italt! Köszönöm! — mondtam hálásan.

— Látod, csak kívánni kell, van itt minden! — hallottam. — Eleged van a városi élet rohanó világából? — kérdezte.

— Kicsit! — válaszoltam.

— Tudom még nincs kedved velem jönni, pedig egyszeri kirándulásnak sem rossz, hidd el! — hangja vidám volt.

— Egyszeri? — kérdeztem, s valami szokatlan zajra figyeltem közben.

Érdekes! — gondoltam. Egy dúsan megrakott szekér haladt el előttem. Olyan régi, aratás utáni.

Összekötött kévék sokasága borította.

Közben a kapucnis alak is felállt. Észre sem vettem, lassan elindult a poros úton. Akkor láttam, hogy fényes kaszát visz a vállán. Visszatekintett.

— Hívtalak! — mondta újra, majd csontos kezével előre mutatott. — Ott utazik az eddigi életed. Minden, ami lehetett volna. Magad választottál! — bólogatott. — Haza kell menned, hűvösödik! Így majd utánam haladva előbb érsz el engem, mint azt a szekeret, amelyen, mondtam, ott utazik az életed! — hallottam távolról.

 

Megborzongtam, hűvös lett hirtelen.

Takaróm után nyúltam, s jó volt ébredni a hajnali virradatban.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"