Sonkoly Éva : A vendég

Egy nyári este vártam a hűvös szellő cirógatását.*

 

Leültem, mint vendég az életben, egy platánfa alá. Előttem széles, barna asztalon friss kenyér, bontatlan üveg borral. Kell-e egyéb az élet vendégének?

 

Ezen gondolkodtam, mikor kedves simogatást éreztem a vállamon. Mire odanéztem szemben ült velem, aki érkezett. Csak halk neszezés volt valahol, ahová a lábát gondoltam. Egy alak a semmiből. Körvonala alig, hangja finom, kedves. 

— Mióta ülsz itt? — kérdezte.

— Talán fél órája, úgy tűnik most — válaszoltam.

— Felesleges azon gondolkodnod! — mondta.

— Miért? — erőltettem a szemem, hogy lássam őt.

— Nincs rá válasz, itt vagy, és ennyi! — sejttette velem.

— Mégis, ha visszagondolok… — töprengtem.

— Meddig látsz gondolatban? — érdeklődött.

— Messze, úgy a gyermekkorra is… — révedeztem.

— Szép volt? — kérdezte felém hajolva.

— Soha szebbet! — sóhajtottam.

— Tudom, hogy szeretted — mondta, mint aki emlékezik. — Akkor mind siettünk, ki tudja hova, s aztán? — kérdezett.

— Aztán, volt az ifjúságom — emlékeztem.

— Mit tettél vele? — kérdezett tovább.

— Álmodtam, némelyik megvalósult — feleltem.

— A boldog álmok? — kutatva figyelt.

— Ugyan! Azok csak részben — visszagondoltam.

— Felnőttként? — érdeklődött, s egyre kisebb lett az árnyéka.

— Éltem az életem, mint mindenki más… — mondtam bizonytalanul.

— Az a sötét árnyék? Emlékszel még rá? — faggatott.

— Felejteni szeretném! — mondtam.

— Ja, a felejtés, az méltóságos úr, csak keveseket látogat… — mondta halkan. — A boldogság? — leste a választ.

— Nem tudom — feleltem.

— Dehogynem, itt áll a kapu előtt. Megyek ajtót nyitni! 

Felállt, s elindult a keskeny úton egy alak, olyan volt, mint a tükörképem, csak sokkal fiatalabb…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"