S. Szabó István : Vadászat

*

 

 

A hatalmas madár kiterjesztett szárnyakkal, mozdulatlanul lebegett a kietlen táj felett. Odalent minden csendes, semmi sem mozdul. A tarló, a növényzet kiégett, feketére perzselődött napraforgók vaksi szemeikkel hunyorogtak a vakítóan kék ég felé. Ólom szárnycsapásokkal magasabbra emelkedett, és leste a pusztaság rezdülését, éles szemekkel egyre türelmetlenebbül várta zsákmánya felbukkanását. Napok óta nem evett, elhagyta a vadászok szerencséje. Pedig igyekeznie kell, mert ott messze, távol, az öreg odvas fa tetején várják türelmetlenek fiókái.

    Lejjebb ereszkedett, egészen le, a veszélyes szint alá. Egyszer, réges-régen, még sasfiók korában ezen a magasságon érte őt a tüzes fájdalom a durranó botból. Irtózatos szenvedések közepette kínlódta magát haza, a vén fa békés lombjai közé. Egyszer és mindenkorra megtanulta. Odalent a zegzugos, tarka abroszú zsákmánytanyán él a két lábon járó veszedelem, aki akkor is öl, ha nem éhes. A biztonságot a magasság adja, csakis a magasság. Olyan magasság, ahova a szikrázó bot acél köpete már nem tud elhatolni.

    Az éhség, az övéiért való aggódás még lejjebb vezérelte. Éles szemekkel pásztázta a lenti világ minden főcsomóját.

    Semmi! Még mindig semmi!

    Nehéz szárnycsapásokkal, az égi gyilkos tüzes tőivel hátában a csalit felé vette az irányt. Elrepült egy kiszáradt patak felett, odalent Kelepék vadásztak a megaszalódott béka- és haltetemek között.

    Leereszkedett egy alig magas fa tetejére, és tikkadt tekintettel, pihegő mellel fürkészte a kihalt mezőt. A földet pusztító tűzgömb feljebb emelkedett a horizont fölé, és ha lehet, még dühödtebben, még tüzesebben lövellte nyilait a megfáradt, elgyötört tájra.

    Halk neszt hallott! Megmozdult egy bokor!

    Feszülten figyelt, élesre fent karmait készenlétbe tartotta. Várt! Várta a fiókáit megmentő zsákmány feltűnését. Percek, hosszú percek teltek el. Már-már azt hitte, nem látta jól, nem jól érezte, nincs semmi a bokor alatt, amikor lógó nyelvvel, csonttá soványodott testtel, tompán fénylő tekintettel egy ravaszdi tűnt elő. Szaglószervét a földön tolva, lompos farkát maga után húzva elhaladt az égi vadász pihenőhelye alatt, és eltűnt a fák sűrűjében.

    Ismét felemelkedett. Visszafordult a pusztaság felé. Egyre fáradtabb, fásultabb szárnycsapásokkal repült a megsárgult kukoricatábla fölé.

    Igen! Ott, lent! Mintha valami megmozdult volna! Lejjebb ereszkedett, kiterjesztette szárnyait.

    A tapsifüles körülnézett. Érezte a veszélyt, bár látni nem látott semmit.

    Egyszer csak egy feléje siető árnyékot vett észre. Nekiiramodott, cikk-cakkban mentette az életét. A levegő királya gyorsan, könyörtelenül siklott. Az árnyék utolérte, betakarta a menekülő nyulat. Éles karmait a hátába mélyesztette.

    A vadászat befejeződött.

    Fent szárnyalt, karmai közt zsákmányával, övéi felé repült. Feledve több napos fáradtságát, boldogan, gyorsan szárnyalt otthona felé. Feltünedezett az ismerős táj, csekély repülésre az öreg fa.

    Hirtelen feljebb emelkedett, tanácstalanul nézett körül. Odalent gépek dolgoztak. Az öreg, odvas fa kidőlve, feldarabolva feküdt a földön.

    Még tett pár tétova kört, aztán elejtette a nyulat, és elrepült, egyenesen bele a dühösen izzó napkorongba.

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045