Kavyamitra Maróti György : Pesti panoptikum

Valamikor régen, réges-régen, Budapest is ifjú volt, és szertelen.

 

Legalább is én így emlékezem.
És azokban a múlt id?kben akácillat derengett fel május hó elején, aztán hárs és olaj is; korábban az édes lonc illata szállt a Város fölé langy éjszakákban.
Már kora áprilistól vagy a Dunapart, vagy a Várhegy felé vonultunk mi  tizenévesek: letelepedtünk hol a parti lépcs?kre, hol a pirosra festett, de kopó-szín? padokra, és csak ültünk.
Néztük a Dunát, szívtuk a balzsamokat, lányokról álmodtunk (a lányok meg fiúkról: most már tudom, bár akkor tudtam volna); volt, ki tankönyvbe mélyedve „tanult”: én bizony  soha.
Én, ha könyvbe mélyedtem, biztosan nem tankönyv volt az.

Persze: szentségtörés lett volna a szép Dunapart lépcs?jén, vagy a várhegyi padon ülve tankönyvet olvasni.
Olyasnak véltem, mint templomban káromkodni.
Húúú..
Tán szabad azt? Ugye, nem szabad?
Én verseket vagy regényeket olvastam, ha olvastam egyáltalában.

De nem is olvastam tartósan azokon a tájakon, a pest-budaiakon, inkább csak nézel?dtem: hidakat láttam, vagy a budai parton a templomtornyokat; föntr?l meg a Duna zöldes választócsíkját nézegettem.

Meg a Lányokat, persze.
Budapest ifjú volt, és szédelgett benne b?ven a szerelem; én – legalább is – így emlékezem.

Akkortájt különös emberek, városszerte ismertek is kóborogtak mindenfelé, de különösen a hetedik kerületben meg az ötödikben: a Kossuth Lajos utcán és nem kevésbé a Garay piac, meg a Keleti PU környékén.


Tárulj, tárulj pesti panoptikum, tárháza egykor volt pestieknek!

 

A füttyös Gyuri

Úgy mesélték akkoron, azokban a tavaszpesti – buda?szi id?kben, hogy a Füttyös egyetemista volt valaha, hozzá még nagy remény? bölcsész: ám ötvenhatban – mikor be- vagy vissza- vagy újrajöttek a ruszkik özöntankjaikkal -, egy gránát közvetlenül mellette robbant föl a Damjanich utca elején (a Liget felöli oldalon): légnyomás érte, és onnan kezdve füttyös lett.
Bolond.
Bolond?
Füttyössége két dologból állt össze: folyton fütyült (tanúsíthatom: két szó között is füttyre fakadt a Gyuri), másfel?l – ennek nem sok köze volt a füttyögéshez – mindig jobb kezében tartott egy összetekert újságot, amivel a lányok popsijára csapott.
(Gondolom Népszabadsággal csapkodott a Gyuri. Mi más lett volna? Hát volt újság más azokban a szépkádári id?kben?)
Ha valamilyen – képzelhetetlen – módon nem volt nála összetekert újság, akkor se volt gond szál sem.
Nyitott tenyerével csapott popsira Gyuri.
Nem ütött nagyot, inkább ütött kéjeset: ügyelt arra – különösen, ha tenyérrel ütött -, hogy a lány popsija éppen belesimuljon tenyerébe.
Továbbá: soha randa lány poppjára le nem csapott a Füttyös Gyuri.
Nem ritkán kísértem ?t útján: néhány méterrel kullogtam háta mögött, végig a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcán, és szemtanúként mondhatom: csakis szép lányfenekeket ért inzultus Gyuri részér?l.
Ha kell, akár meg is esküszöm!
Láttam, hej láttam én, hogy csúnya, fokhagymasegg? lány odakínálta popsiját a Füttyüs Gyurinak, de Gyuri vidám mosollyal kikerülte. Már hogy lehetett volna fokhagymasegget érinteni?
Nem jó az…
Láttak ilyet az én szemeim!
A csaj buta vigyorgással ott maradt az Asztoriával szemben (a nagy, ég fele nyúló óra alatt), és látnia kellett, amint Gyuri pár lépéssel odébb rásóz egy bombázó fenekére…

Hejh, Gyuri, Gyuri, Füttyös Gyuri: be jól tudtál válogatni!

Pedig nem volt Gyurinak soha – gondolom, betegsége miatt sose volt – megdugni való csaja.

De hát mit számított: Pest, Pest, Budapest összes széplány-popsija az övé volt!
Nem becsülném alá a Füttyös Gyuri tulajdonát!

És kicsit irigykedtem is tizennégy évesen: a lányok popsijára én is szívesen ütöttem-simiztem volna, de hát én nem tehettem.
Nem voltam elmebeteg: sajnos nem.

Az Idomár

Gondolom, azt gondolod a cím alapján nyájas Olvasó, hogy a következ? panoptikumi helyszín a F?városi Nagycirkuszba vezet majd, de jócskán tévedsz.

Az idomárt sosem láttam a Cirkuszban, és noha szívesen írnék a cirkuszról is (de ezt majd máskor teszem, mivel most mást vállaltam), ám az Idomárt én a Színház Presszóból ismerem.

Tizenhat éves korom tájától minden este ott leltem a Presszóban, majd minden este kapatosan.

Érdekes hely volt ám az a presszó, egyszer meg kéne írni b?vebben. Amikor a Blahán egykor állt Nemzeti Színházat („ott, ahol a hatos megáll”) lerobbantották, a Színház hosszú id?re az Izabella-térre került.

Mármost egyfel?l a Színház Presszó az Alsóerd?sor és a Wesselényi sarkán volt, mondjuk, a Színház háta mögött, minden esetre a színészki-bejáró fel?li oldalon: gondolom, a büfében nem adtak azokban a szép id?kben alkoholt a talpig-tiborcba-bánkba öltözött színészeknek, kénytelenek voltak hát szegények kijárni a Presszóba.

Hú, hány nagy irodalmi figurát láttam én egy-egy felest behajítani a Hamlett?l a De Sade-ig amúgy jelmezben, kifestetten…

Hányat is?

Sokat.

Másfel?l nézve a Presszó majdnem azon a sarkon állt, ahol a mi házunk, ha csak kicsit tovább mentem a Wesselényin, még leguríthattam egy-két felest hazamenetel el?tt.

Gondolom tehát, jól érthet? akkor, hogy mit kerestek a Fáraók a Presszóban, gondolom az is vili, hogy mit kerestem én ott, ám hogy mit keresett az Idomár…?

Hacsak nem ugyanazt?

Szerintem: ugyanazt.

Egy nap nem volt helyem a szokott egylábú pult mellett, de egyáltalán nem volt, és akkor az Idomár mellé vettem szállást a Presszóban.

És akkor tudtam meg, miért is vedel annyit az Idomár, mi élte nagy tragédiája, tanítómestere, mely ivásra készti minden áldott este.

„Tudja maga” – kezdte, miután megadta az engedélyt a mellette való részegeskedésre -, „tudja maga mik a farkasok?”

Bólintottam: persze. Piroskát már ismertem, sejtettem, mi a helyzet a farkasokkal…

Az Idomár bólintásomra fölüvöltött:

„Uram! Farkast nem lehet idomítani! Képtelenség! Alattomos! Idomíthatatlan!”

Lassan azért kiderültek a dolgok: élete értelmét, vagyonát, szerelmét, mindenét a farkasidomítás lehetetlensége vitte el.

Nagyon sajnáltam az Idomárt: még kábé két cserkót ittam meg vele bánatunkban.

Tény: farkast azóta se láttam a cirkuszokban, legalább is falkákban nem.

Ami farkast idomítva láttam, az mind német juhász volt….

 

A kintornás
Vasárnaponként – reggeltájt – mindig a konyhai ablakból néztem lefelé a világítóudvarba.
Csakis vasárnaponként reggelente, mert a kádárék alatt szombatnapokon is tanítás volt, meg munkanap.

Azt sose hidd ifjú barát, hogy minden id?ben volt szabadszombat, szabadpéntek, szabadszappanozni…
Nem volt.
Ki ért volna rá lichthoffba nézegetni munkanapon?

Na, de vasárnap?
Utcára-térre nem könyökölhettem szemlél?dni, szobaablakaink a körfolyosóra (gangra) néztek, néztem hát a lichthoffba.

A világítóudvar – lánykori nevén „lichthoff” – f?leg tavasz tájt, esküszöm: szép volt.

Ahogyan a Nap szállt föl égi magasságokba, úgy haldoklott a világítóudvarban a sötétség, és egyre jobban lehetett látni.
Mármint a fényt és az árnyakat a lichthoffban: lehetett látni.

És az el?bújó patkányokat.

A patkányoknak amúgy nem szokásuk nappal el?bújni, ellenkez?leg: az éji setétben jelennek meg, és napkeltével visszatérnek síri homályaikba.
Ám, ha beetetik ?ket, mint a halakat szokás pecázás el?tt, akkor a derék patkányok el?bukkannak.

Én meg tizenévesen etettem ?ket, míg nem szólt a dagadt házmesterné anyáméknak.

A világítóudvarra csakis a konyhaablakból lehetett látni, vagy – ha lezavarták az embert, hogy most, azonnal hozza föl a kidobott pingponglacit – akkor bévülr?l is látta, de ez aztán nem lehetett gyakori.

Nem is lehetett gyakori, mert a lichtfoff ajtaja zárva volt, a házmestert?l kellett kulcsot kérni – épp úgy, ahogy a pincéhez -, de azt utáltam.

Kulcsot kérni utáltam!

Utálok ám ma is kulcsot kérni ezekhez, azokhoz, té-tovafélékhez.

Mert ki tudja, ugyan ki tudhatja, hogy egy egyszer? „kéremakulcsot”-kérésre miféle válasz j??

Kértem már kulcsot egyszer egy Lányhoz, na…
Ne tudd meg!

Szóval beetettem a patkányokat, azok szépen el?sorjáztak, és én szerettem nézni barna bundájukon a bujkáló fényeket.

Néztem addig, míg meg nem hallottam a verkli hangját: akkor néz?pontot váltottam mindig, és a körfolyosóról bámultam immár lefelé, a feketére lakkozott kintornára, és hallgattam a szörny?, mégis szépen zajló operett- és filmdalokat: „köszönöm, hogy imádott”, de „lesz maga jusztis az enyém”, ám „ne küldjön virágot nekem!”

A kintornás még egy kicsit gimbelte-gombolta, aztán övé lett az angyala: én ledobtam egy újságpapírban néhány forintot (naná: anyuéktól származót, az én pár forintom fruttira kellett meg stollira,kés?bb – sajna igen hamar – szálanként vehet? Mátra-cigarettára).

A kintornás fölszedte a pénzt, megemelte felém kopott cilinderét, beállt kintornája két fogantyúja közé, és átballagott a Wesselény 67-be.
Mindig is azt gondoltam, hogy attól „kín-tornás” a titulusa, mert elég kínosan vonszolta át a nehéz verklit a 65-b?l a 67-be.

Tudtam én tíz évesen olaszul?

Dehogy tudtam, ma sem tudok: így azt sem tudtam, hogy mi köze a kintornásnak a „chi tornare” – kifejezéshez.

 

A liliputi házaspár

Velük, kik egykor cirkuszi nagyszámok, igazi attrakcijóóóóó voltak, minden vasárnap délel?tt fél tízkor bizonyosan találkozni lehetett a Wesselényi utcán, nagyjából a Rózsa utca és az Izabella utca közti szakaszon.

Nettek voltak, tiszták, kedvesen kicsinyek, polgári mód öltözöttek (már amennyire a „cucializmusban” volt polgári öltözet. Minden esetre a férfin pontosan olyan – csak nagyon mininimo – felölt? volt, mint saját (igazán nem óriás, de nagyon jó alkatú) apukámon vasárnaponként.

A dolog úgy állt azokban a hatvanas években, hogy az egykor polgári lakottságú hetedik kerületben szinte mindenki fölöltötte ugyanazt a konfekció-felölt?t (készült a Május Egy avagy a Vörös Október Ruhagyárban), alávette a konfekció-öltönyt, fehér inget (ilyen vagy olyan nyakkend?t kötött), aztán nekivágott a Lenin körútnak, vagy a Rákóczi útnak: mindig a Duna felé men? jobb oldalon. Na, ez volt illogikus nekem gyerekkoromban, mert a jobb oldalon a fákon ült Közép-Kelet-Európa minden létez? verebe, és bizonyos, hogy Apám kalapján sok verébszar díszelgett, mire a két-csonkú Erzsébet hídig értünk. (Az Erzsébet-híd még nem épült újjá, viszont két szegény hídlábcsonkja úgy meredt föl a Dunából, mint Kid Sampson elmetszett lábai a törzse alatt a pianosai tengerb?l, mikor Yossarian pilótája – kedvenc módján – megsturcolta gépével a stéget, csak hogy egy léglökés lejjebb dobta, és leszedte szegény Sampsont. (B?vebbet err?l Heller A 22-es csapdája cím? remekében olvastam, persze sok-sok évvel kés?bb.)

Minden esetre az Erzsébet-híd két csonka, berobbantott lábával tényleg úgy meredt föl a Dunából, mint a csóró, derékban elmetszett Kid Sampson a huszonkettesben.

A liliputi házaspár tehát éppen úgy öltözött, mint Apu és Anyu, és nagyon is hasonlítottak az én drága szüleimhez, épp csak nem túl magasan termett hónom alatt tudtak közlekedni.

 

Valójában örök rejtély maradt, hogy tényleg velünk szemben laktak-e a Wesselényin: a liliputi házaspár ugyanis igazi varázslók voltak. Sosem jöttek ki egy ház kapuján, és sosem mentek be ugyanott.

Egyszerre csak ott voltak a Wesselényi utcán, nagyjából a Rózsa utca és az Izabella utca közti szakaszon.
Egyáltalában nem viccelek: varázslók voltak.

És senkivel sem beszéltek, senkivel sem.

Egymással sem.

Mentek a Wesselényin, és hallgattak.

Ha köszöntek nekik, a kisember udvariasan megemelte kis kalapját, az asszonyka megbiccentette fejét, de hang nem hagyta el ajkukat.

Nem beszélt a liliputi házaspár senkivel sem: legalább is a Wesselényin senkivel sem.

Talán a Saint-Michelle-boulevard-on beszlélgettek, ezt nem tudom. (Rebesgették, hogy a proletárdiktatúra ellenére ?k olykor ki-kijutottak Párizsba, Rómába…

Ezek a Városok nekem akkor legalább annyira a mesék világába tartoztak, mint – mondjuk – a mesés Bagdad, összes tolvajával és Aladdinjával.

A liliputi házaspárnak senki szavát nem hallotta, engem leszámolva.

Mert én hallani akartam a hangjukat!

Néhány hétig hát gy?jtögettem a kurázsimat, és egy vasárnap délel?tt (állítom: május volt. Lehet, hogy úgy emlékszem, Pesten minden vasárnap másjusban volt? Lehet, hogy rosszul emlékszem, és nem is görgött az aszfalt fölött mindig orgonaillat?), szembementem (naná: szándékosan) a liliputi házaspárral, köszöntem, s mikor a sztereotíp kalapemelés megvolt, (le)belenéztem keményen a liliputi férfi szemébe, és azt kérdeztem:

„Csókolom! Hogy tetszenek lenni?”

A válasz igazi varázslóhoz méltóan meghökkent? volt:

„Köszönjük Kedves: jól.”

És karonfogva tovább sétáltak…

 

Így volt: valamikor régen, réges-régen, Budapest is ifjú volt,  és szertelen.
Legalább is én így emlékezem.
És azokban a múlt id?kben akácillat derengett fel május hó elején, aztán hárs és olaj is; korábban az édes lonc illata szállt a Város fölé langy éjszakákban.
Már kora áprilistól vagy a Dunapart, vagy a Várhegy felé vonultunk mi  tizenévesek: letelepedtünk hol a parti lépcs?kre, hol a pirosra festett, de kopó-szín? padokra, és csak ültünk.
Így volt: Budapest ifjú volt, és szédelgett benne b?ven a szerelem; én – legalább is – így emlékezem.

Akkortájt különös emberek, városszerte ismertek is kóborogtak mindenfelé, de különösen a hetedik kerületben meg az ötödikben: a Kossuth Lajos utcán és nem kevésbé a Garay piac, meg a Keleti PU környékén.


Zárulj, zárulj pesti panoptikum, tárháza egykor volt pestieknek!

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.