Kibédi kedves ismerősöm, Sántha Demeter nyitotta rám az ajtót egy kora tavaszi reggelen. A kerti munkákra készülve ügyködtem, mikor jó reggelt köszönve belépett a kapun.
— Hoztam egy zacskó hagymamagot. Most kell elvetni — szólott.
— Most? Hiszen még alig olvadt el a hó.
— Most bizony, amíg nedve van a földnek. Fel kell rendesen ásni, elgereblyézni, jól összeaprítani, ne legyenek gallyak.
— Olyan legyen, mint a hagymaföld? — kérdeztem mosolyogva.
— Olyan, olyan — válaszolta Demeter. — Aztán majd jövök, és megnézem, milyen lett az eredmény!
— És hozok hagymapalántát is — tette még hozzá nevetve.
Mindent úgy tettem, ahogy mondta. Hamarosan ki is keltek a kicsi palánták. Vékonyak, mint a hajszál, de a lelkes locsolás, öntözés hatására lassan növekedni kezdtek. Mikor eljött az ideje a kiültetésnek, sajnos alig voltak arasznyiak, és továbbra is csak vékony fűszálnyiak. Mentőangyalként megjelent azonban Sántha Demeter, és hozott egy jókora kötés gyönyörű, erőteljes, frissen kiszedett hagymapalántát a sajátjából.
— Ezeket ültesse el, barátom. De jobban készítse elő a talajt! Trágyázni is kell, és jól fellazítani. Húsz centire egymástól, és a középtájon lecsípni a hajtást, hogy csak egy bő tenyérnyi maradjon belőle, és nagyon jól megöntözni. Ennyi a tudomány. Ősszel jövök!
És ősszel jött. Hozta az ízletes, kétökölnyi, gyönyörű kibédi hagymát.
Két koszorúval…
*
Szegeden mentőztem, amikor az alábbi eset megtörtént. Éjfél után jött egy hívás, a nővér rádión adta le, mert éppen betegnél voltunk. Nem kellett messze menni, csak a második utcáig, s ahogy végeztünk indultunk is.
— Jaj, jöjjön, doktor úr! — fogadott a középkorú hölgy, aki kihívott.
— Ki a beteg?
— A fiam.
— Hol van?
A szobaajtóra mutatott.
— Bezárkózott. Nem jön ki már órák óta. Hiába is kopogtatok…
— Egyedül van bent?
— Nem tudom!
— Tessék bekopogni, és szólni, hogy itt vagyok, nyissa ki az ajtót, tudjam megvizsgálni, ha baja van.
A hölgy kopogtatott az ajtón, s beszólott, ahogy tanácsoltam.
— Anya! Ne kopogtass ötpercenként! Nem kell semmiféle doktor. Klári van nálam…
*
Szenthkúthy adjunktusnő a szobája félig nyitott ajtajában állva figyelte a folyosón zajló jelenetet.
— Hagyj már végre békén! — mondta fojtott hangon a férfi.
A jó negyvenes, erős testalkatú, világos bőrű, majdnem hogy sápadt férfi, a kezeit maga előtt tartva igyekezet a hozzá közeledő hölgyet távol tartani.
— Viktor, ne lökj el! Hozzám tartozol, bármit is mondasz!
— Nem tartozom én hozzád, miket beszélsz? Különben is ez itt az egyetem, és ne cirkuszkodj!
Az adjunktusnő megsokallta a szóváltást és odaszólt.
— Viktor, kérem! Várjuk konzultációra.
A férfi menekülésszerűen belépett a kitárt ajtón.
— Mi volt ez a jelenet? Ki ez a nő?
— A volt feleségem. Húsz éve elváltunk. Hivatalosan, vagyonmegosztással, szerintem becsületesen. Elköltöztem még az országból is. Újra nősültem, van három gyermekem. Iskolások, a legnagyobb egyetemre jár.
— Akkor ez mi volt?
— Megtudta a címemet egy szakfolyóiratból, ahol a dolgozataimat közölték, és megjelent a színen. Nem érti még most sem, hogy annak a régi közös életünknek rég vége!
— Sajnálom, Viktor! De beszéljünk másról, és szólítson Olgának…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.23. @ 17:12 :: dr Bige Szabolcs-
