dr Bige Szabolcs- : Miniatűrök

Forgácsok a kibédi hagymáról, a mentőzésről és egy egyetemi adjunktusról.*

 

Kibédi kedves ismerősöm, Sántha Demeter nyitotta rám az ajtót egy kora tavaszi reggelen. A kerti munkákra készülve ügyködtem, mikor jó reggelt köszönve belépett a kapun.

     — Hoztam egy zacskó hagymamagot. Most kell elvetni — szólott.

     — Most? Hiszen még alig olvadt el a hó.

     — Most bizony, amíg nedve van a földnek. Fel kell rendesen ásni, elgereblyézni, jól összeaprítani, ne legyenek gallyak.

     — Olyan legyen, mint a hagymaföld? — kérdeztem mosolyogva.

     — Olyan, olyan — válaszolta Demeter. — Aztán majd jövök, és megnézem, milyen lett az eredmény!

     — És hozok hagymapalántát is — tette még hozzá nevetve.

     Mindent úgy tettem, ahogy mondta. Hamarosan ki is keltek a kicsi palánták. Vékonyak, mint a hajszál, de a lelkes locsolás, öntözés hatására lassan növekedni kezdtek. Mikor eljött az ideje a kiültetésnek, sajnos alig voltak arasznyiak, és továbbra is csak vékony fűszálnyiak. Mentőangyalként megjelent azonban Sántha Demeter, és hozott egy jókora kötés gyönyörű, erőteljes, frissen kiszedett hagymapalántát a sajátjából.

     — Ezeket ültesse el, barátom. De jobban készítse elő a talajt! Trágyázni is kell, és jól fellazítani. Húsz centire egymástól, és a középtájon lecsípni a hajtást, hogy csak egy bő tenyérnyi maradjon belőle, és nagyon jól megöntözni. Ennyi a tudomány. Ősszel jövök!

     És ősszel jött. Hozta az ízletes, kétökölnyi, gyönyörű kibédi hagymát.

     Két koszorúval…

*

Szegeden mentőztem, amikor az alábbi eset megtörtént. Éjfél után jött egy hívás, a nővér rádión adta le, mert éppen betegnél voltunk. Nem kellett messze menni, csak a második utcáig, s ahogy végeztünk indultunk is.

     — Jaj, jöjjön, doktor úr! — fogadott a középkorú hölgy, aki kihívott.

     — Ki a beteg?

     — A fiam.

     — Hol van?

     A szobaajtóra mutatott.

     — Bezárkózott. Nem jön ki már órák óta. Hiába is kopogtatok…

     — Egyedül van bent?

     — Nem tudom!

     — Tessék bekopogni, és szólni, hogy itt vagyok, nyissa ki az ajtót, tudjam megvizsgálni, ha baja van.

     A hölgy kopogtatott az ajtón, s beszólott, ahogy tanácsoltam.

     — Anya! Ne kopogtass ötpercenként! Nem kell semmiféle doktor. Klári van nálam…

*

Szenthkúthy adjunktusnő a szobája félig nyitott ajtajában állva figyelte a folyosón zajló jelenetet.

     — Hagyj már végre békén! — mondta fojtott hangon a férfi.

     A jó negyvenes, erős testalkatú, világos bőrű, majdnem hogy sápadt férfi, a kezeit maga előtt tartva igyekezet a hozzá közeledő hölgyet távol tartani.

     — Viktor, ne lökj el! Hozzám tartozol, bármit is mondasz!

     — Nem tartozom én hozzád, miket beszélsz? Különben is ez itt az egyetem, és ne cirkuszkodj!

     Az adjunktusnő megsokallta a szóváltást és odaszólt.

     — Viktor, kérem! Várjuk konzultációra.

     A férfi menekülésszerűen belépett a kitárt ajtón.

     — Mi volt ez a jelenet? Ki ez a nő?

     — A volt feleségem. Húsz éve elváltunk. Hivatalosan, vagyonmegosztással, szerintem becsületesen. Elköltöztem még az országból is. Újra nősültem, van három gyermekem. Iskolások, a legnagyobb egyetemre jár.

     — Akkor ez mi volt?

     — Megtudta a címemet egy szakfolyóiratból, ahol a dolgozataimat közölték, és megjelent a színen. Nem érti még most sem, hogy annak a régi közös életünknek rég vége!

     — Sajnálom, Viktor! De beszéljünk másról, és szólítson Olgának…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.