Kavyamitra Maróti György : Miben gyönyörködünk évezredek óta? (2)

Avagy: kis séta a m?vészi szépség tájékain

 

És most Szépség királyn? szépségének okai közül a zeneiséget szeretném megközelíteni, és elnyerni kegyeit, és – mi tagadás – kedvesemmé tenni ?t.

Mindeddig ?felsége két olyan udvarhölgyét ismertük meg, akik minden m?vészeti ágban otthonosak, és bejáratosak házaikba. Zeneiség kisasszony azonban csak az irodalomban és a zenében forgolódik.
Annak bizonyítását, hogy a zenében el?-el?fordul a zeneiség ezúttal elhagyom – ugye nem baj? -, és igyekszem az irodalomra szorítkozni.
Persze ellenvethet?, hogy van a zeneiségnek egyetlen eleme – nevezetesen a ritmus -, mely a képz?m?vészetben is szerepl?, mégis, maradjunk a mai napon az irodalomnál.

Jó ideje (néhány száz éve?) nem olyan nyilvánvaló igazság az, hogy az irodalom a zene rokona,  és ennek oka a nyomtatás, és az avval járó nem hangos szóval történ? olvasás. Az irodalmi szövegek jó ideje már a szemünkön át jutnak a tudatunkba, szemben a boldogabb és szebb korokkal, amikor a szöveg a fülünk kapuján érkezett az agyba.

Tessék ennek ellenére tudomásul venni, hogy az irodalmi szöveg, különösképpen a vers, a fülünknek szól, és a fülünknek szólt századokon, s?t ezredéveken át. Gondoljunk csak bele: maga a m?nem elnevezése is a zenével való szétbonthatatlan kapcsolatot jelzi: líra. Hisz eredetileg a lyra lant volt, az ám!

És vajon miért ábrázolták Homéroszt lanttal a kezében? Tán énekes volt, nem költ?? Bizony mondom Néked Nyájas, énekmondó volt ?, még hozzá vak énekmondó, ugyanis az „’omérü”, mint köznév, az aiol nyelvjárásban egyszer?en annyit tett: vak énekmondó.

Simán el tudom képzelni, hogy valamikor a Kr.e. nyolcadikban ül a királyi család a vacsoránál, amikor kopognak a palota oroszlános kapuján, és a király ekként szól feleségéhez: „Nyiss ajtót asszony, mert jött egy homérosz…”

Továbbá: ugyan miért van Tinódi Sebestyén deák nevébe illesztve a Lantos szó? Vajon?

Továbbá: Kozárvári Mátyás – de még a jó Balassi is – odabiggyeszti versei, írásai elé a megjegyzést: „az török bülbülü szól dallamára”, azaz: Kozárvári, Balassi és még mások, nem lévén zenei tálentomok, nem írták verseik zenéjét (ámbár: Balassi olykor írt!), ellenben már meglév? dallamra komponáltak szöveget.

(Egyébként: Költészet és Zene eme bens?séges, szétválaszthatatlan kapcsolatáról a Kisgyerekek – míg el nem rontjuk ?ket – ösztönösen tudnak: ezért skandálják, „éneklik” a verseket. Míg nem jön a köznevelésnek hívott szörny? Moloch, és rá nem ripakodik, förmed, szól a Gyerekre: „Ne énekeld, mondd a verset, Kicsim!”.
És kész, vége, beáll a korai agyhalál, a Gyerek beszáll a kockába.
És eltelik tizenkét év, középiskolába kerül a Gyerek, és ott aztán „okos” irodalomtanárok megtanítják ?t a hangsúlyos meg az id?mértékes verselés szabályaira, melyekre amúgy a gyereknek semmi szüksége nem lett volna. Emlékszem, hányszor mondtam órán els? gimnazistáimnak: Aki nekem kikopogja, eltapsolja, elskandálja, ellépdeli a verset, attól – becsszóra! – soha meg nem fogom kérdezni, hogy mi a chorijambus. Megvallom: ritkán akadt ilyen kölköm.)

No, ennyi elég is talán, hogy elfogadjuk: költészet és zene édestestvérek, bizony, s?t ikrek.

Jól van, lépjünk tovább: melyek a zeneiség elemei?

Van néhány nyilvánvaló elem, melyeket általában kizárólagosan a vershez szoktunk kapcsolni, holott persze a prózának is zeneinek kell lennie, de err?l majd kés?bb ejtenék szót, úgy a vége felé, mert nem egyszer? történet.

Maradjunk el?ször a versnél, annak zenei elemeinél!

A vershez tartozik néhány kéz és láb, miket igen könny? fölfedezni, ezért elterjedt vélemény, hogy kizárólagosan ?k okozói a versek zeneiségének, és ezek: ritmus és rím.

Nincs szándékomban vitázni: magam is szörnyen vallom, hogy ritmus nélkül nincs vers.
Na jó, javítok: nem volt. Ma már ilyen is van, de mi nincs, szép, új világunkban?
Tán nincs alkoholmentes sör?
Tán nincs nikotinmentes dohány?
Tán nincs lisztnélküli kenyér?
Tán nincs élet nélküli létezés?
Tán nincs szerelemmentes szeretkezés, amit persze az általam legjobban gy?lölt szóval szokás jelölni?

Azért, Nyájas Olvasó, mi maradjunk csak annál, hogy a vers lényege, lelke, szellemisége, keze és lába a ritmus!

És nem rossz dísz a rím, Verskisasszonyt még szebbé képes varázsolni: így igaz.

Ám ezeket mindenki föl szokta találni, hadd beszéljek én bens?bb szépségeir?l a zeneiségnek!

Ugye, ha zenér?l van szó, akkor valaminek zenélnie kell, hogy egyszer?bb legyek: valaminek, mint húrnak kell rezegnie, zöngenie, és a versben erre itt vannak Nektek a hangok. Különösképp a zöngés hangok, mert azok tisztán zeneiek. Minden egyéb: zörej.

Zenei tehát minden magánhangzó, hisz ?k csak zöngések lehetnek, meg a zöngés mássalhangzók, a zsék, a zék, a dék, az emmek, a jék.

Szerepet játszhatnak persze az esszek, a ték, a kák is, hogyne, de szerepük ebben az el?adásban más, mert ?k csak zörejek, lévén zöngétlenek szegények.

Tessék, parancsolj Olvasó, lépj hát be a magánhangzók szép zenei világába el?ször!

Hiszed, vagy sem: sokféle módon próbálták már mérni egy nyelv „egzakt” szépségét, de egy mérés elég meghökkent?. E mérés során ugyanis azt nézték, hogy mi az adott nyelvekben a magánhangzók mássalhangzókra jutó aránya, statisztikai átlaga. Két mássalhangzóra jut egy magánhangzó? (Mint a magyarban például.) Háromra? Négyre? Ötre?

Na, most lehet találgatni, hogy e mérés alapján melyik nyelv gy?zött az európai nyelvek közül?

Na?

A finn – Benevolis Lectorem! -, a finn nyelv nyert.

Mi maradt alul e küzdelemben?

Na?

Hát a szláv nyelvek, különösen a cseh és a lengyel.

Teljesen megértem a dolgot, nem szívesen írnék verset lengyelül, mondjuk a fagylaltról, nem szívesen, de Przemysl városáról sem! (Hat mássalhangzóra két magánhangzó?)

(Más szempontból persze nagyon is szépek a szláv nyelvek: lágyságuk, n?ies bájuk leny?göz, és hallottam én egyszer Tatjana Szamojlova el?adásában Tatjana levelét oroszul mondani, és az legalább annyira szép volt, mint maga a M?vészn?: mert Tatjana Szamojlova gyönyör? volt! Az ám!)

Édes Istenem, de eltérültem!

Utánam Olvasó, vissza a magánhangzók versbéli szerepéhez!

Azt minden iskolát végzett nyilván tudja, hogy a magánhangzók magasak avagy mélyek. Kevesebben gondolkodtak tán azon, hogy a mélységnek és magasságnak hangulati értéke is lehet. S?t: egész sor szavunk van, mely ellentétes jelentés? és hangrend?. Ne mondd, hogy véletlen, mert Isten van, és figyel és fülel, azaz nem szívesen hiszek véletlenekben.

Véletlen vagy zene?

Tessék: háború, de béke.

Búbánat, de öröm.

Víg és szomorú.

Élet és halál.

Kever és kavar. (Na jó, ez vicc volt!)

Viszont az már nem vicc, és nem is véletlen – ó, sancta simplicitas! -, hogy Csokonai mit tesz füleimmel – s fülemen keresztül a lelkemmel – a Reményhez cím?ben, egész pontosan a második és a harmadik szakaszban.

Gondolom, nem mondok újat egészen: a második szakaszban a Drága Csokonai a Lillával töltött boldog napokról beszél, és csupa „kertem”, csupa „végigültetéd”, csupa „csörg?’”, csupa „éltetéd” a dal.

Aztán a harmadikban elborul a láthatár, ahelyett, hogy kiderülne (nocsak!): „elhervadtanak” a rózsák, „kiszáradtanak” a patakok, források, a tavaszi vígság „téli búra vált”, és így tovább.

Most nem fogom Neked pontosan kiszámolni – erre lusta vagyok -, de az a helyzet, hogy a második versszakban körülbelül százhúsz magas magánhangzó áll szemben ötven méllyel, míg a harmadikban száz valahány mély az ötven magassal.

Véletlen?

Na, ne!

Persze, nem matematikai számításokkal szoktunk verset írni, ugye? És végképp nem így írt verset Csokonai és a többiek! Nem számolta ujjain a hexametert Lelkem Radnótija a napi huszonnyolc óra k?törés után a Lágerben (Zagubice fölött, a hegyekben), de nem ám! A „látod-e esteledik, s a szögesdróttal beszegett, vad” hat szép daktilusa egyenest a Szívében n?tt: hol másutt?

De már – például -, ha fordításra adod a Lelked Barátom, akkor bíz’ ez is szempontod legyen, mert nem véletlenül „zsong, busong és jajong a tájon” az ?sz húrja: nem teheted meg, hogy zengjen, repkedjen és sikítson az ?sz zenéje, mert nem azt írta Verlaine, és nem csupán értelmileg nem azt írta, hanem hogy hangtanilag sem!

Na, jertek mássalhangzók, akik szintén vagytok! (Nyugi! Mindjárt végzek! Ülj még egy kicsit Nyájas!)

Paták kopognak a kövezeten, és fekete leplek röpködnek.

Mondd csak! Ez jó leírása egy temetési menetnek?

Na, ne mondd!

Minden kopog, pattog, a temetés nem folyik, zajlik, hanem történik, megesik, a gyászolók pattogva futnak a halottaskocsi után, és ez nem járja.

„Elhull a virág, eliramlik az élet.”

Tényleg folyik ez a sor? Most az anapesztuszoktól vonatkoztassunk el! Folyik, hullik a semmibe, igen!

Mert sok az el, és ott a há, meg az em.

A folyamatosan ejthet?, zöngés mássalhangzók (amik nem pattannak föl, mint Te, amikor szól a vekker reggel – és nem hajnalban, mert a hajnal az folyik, a reggel az történik!) T?nékenyek, folyamatosak, lágyak e verssor mássalhangzói, hát milyen legyen maga a sor?

Pillanatnyiak, mozzanatosak, kemények a felpattanó zárhangok.

Költ?nk és kora – mondja Attila, és keményen kopogtatja a pillanatot; törékeny termetét a t?ke megtörte – mondja szintén ?, és tényleg: összevissza zúzva el?ttünk a Mama szerencsétlen élete.

És nézzed csak!

“Az id? lassan elszivárog”, “bársonyon futnak perceim” – lassan, békésen, észrevétlenül fogy az id?, mint szép homokóra pergése.
De: “a pillanatok zörögve elvonulnak” -: akár a páncélos, szörny? katonák serege, nehézkesen, nem észrevétlenül.

Sic…

S most hadd szóljak néhány szót a prózáról is még!

El?ször is próbáljuk meg tisztázni, mi a próza és a vers közötti különbség, hátha eleve kiderül egy és más.

A vers kötött beszéd, kötöttsége els?sorban a ritmus. A próza kötetlen beszéd, illetve vannak kötelmei annak is, de azok nyelviek, szintaktikaiak. Mármost ez persze nem jelenti azt, hogy a prózában, f?leg, ha az széppróza, nyugodtan lehet fát hasogatni, bikkfát, és fölösleges a lírában oly szokásos és természetes kellékeket használni.
Egészen nagyszámú embert ismerek, akik költ?ként is tevékenykednek olykor, és nagyon pontosan tudják, hogy miként kell verset írni. El?ször is megkócolják a hajukat, hanyag mozdulattal félresöprik homlokukból, arcukra álmodozó, talányos kifejezést rajzolnak, és hozzákezdenek a versíráshoz, ahol nyelvezetüknek líraiságot kölcsönöznek, metaforákat gyártanak, szimbólumokat festegetnek, és ádázul rímelnek meg ritmizálnak. No, meg persze patetikus magasságokba emelik egyéni szókincsüket.

Aztán befejezik a verset, megtörlik porlepte homlokukat, és levelet írnak, vagy beszélgetni kezdenek valakivel.

És ég szakad és föld indul: mintha egy másik ember lenne aki a levelet írja, aki beszél: z?rzavaros, nyelvtanilag is pongyola mondatok áradnak ki bel?lük, hallgatni is keserv’. Szókincsük besz?kül egy- kétszáz szóra, de azoknak is jó néhány százalékát az izék, öööök egyebek teszik ki.

Én meg töprengek: tán a két agyfélteke ilyen értelemben is más és más m?ködést produkál? Tán van nekik egy költ?i, emelkedett, meg egy hétköznapi, prózai, földhözragadt féltekéjük?

És még azon is elgondolkodom: nem érzik-e, hogy vagy a versírás közben vagy a mindennapi prózájuk közben hazudnak? Lehet ?szinte vers az, amelyik álruhás szavakban jár, vagy fordítva: lehet ?szinte az a levél, mely álarcban bálozik?

No, hadd lyukadjak már ki valami tisztásra! Ne higgyük, sohase higgyük, hogy a próza = szárazság.
Íme két mondat, egészen prózában van mindkett?, vershez köze egyiknek sincs:

„Mindenféle levesek jutottak eszébe, amelyekben disznógerincek f?ttek, és odakünn tartalmasan, hangtalanul szakadt a hó.”

Ennek a Krúdy mondatnak ritmusa is van, zenéje is van, éppen megfelel? hosszúsága is van: észre se vesszük igazán, hogy három tagmondatból áll, éspedig azért nem vesszük észre, mert a tagmondatok önmagukban is és egymáshoz való viszonyukban is kristálytiszták, plasztikusak, zamatosak. Az író gondolatai pont oly hosszúak, mint leírt szavai, ezért ütemesen, szépen folyik a mondat, döccenés nélkül. A forró leves és a hidegen hulló hó szerves ritmikai kapcsolatban áll egymással, és érzem, amint belekanalazok abba a levesbe, és beleharapok a disznógerinc elomló húsába.

„Amikor a mai napra készültem, és valami értelmezési keretet próbáltam találni az interneten elérhet? mozikhoz, illetve szakmai értekezésekhez, akkor egy Pirandello m? jutott eszembe, talán valami ilyen címet visel, hogy hat szerep keres egy szerz?t.”

Ennek a mai politikustól való mondatnak se ritmikája, se zenéje nincs. Az egymásra bukdácsoló alárendeléseknek, a közbevetett tagmondatnak semmi közük egymáshoz, igazából nem is logikailag kerültek összerendelve egy mondatba, hanem sietségb?l és hányavetiségb?l. A sietség oka világos: a szónok szavai nem érik utol gondolatait, vágtába kezdenek hát, és nem kecsesen lépdelnek, a mondat nem árad, nem folyik, hanem idegesen zakatol. A tagmondatok hossza változékony, esetleges, semmiképpen sem kelt az olvasóban ritmusérzetet: épp az ellenkez? hatást éri el, azon szurkolok, hogy valamiképp keveredjen már ki a szónok bonyolult és érthetetlen mondatából, mely akadozik, botladozik, és olyan érzésem van, hogy meszes falat harapdálok.

„Az ezredes úrnak nincs, aki írjon”

Ez még csak nem is szöveg, hanem „csupán” egy cím, egy Márquez kisregény címe. De milyen fából faragott fülének kell lennie annak, aki a mondatban foglalt zenét, ritmust és rezignált szomorúságot egyként nem hallja?

Azaz: ha prózára fogod a tollad Író-Költ?, akkor se légy kevésbé „lírai”, kevésbé „versszer?”; ne engedj a csábításnak, hogy most „csak” prózát írsz, elég, ha betartod a mondatalkotás nyelvi szabályait, mert nem csak bukdácsoló, ritmikátlan vers létezik: a próza is lehet ilyen!

folytatás és befejezés következik

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.