dr Bige Szabolcs- : Vándornak jó társa a bot

Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös. (Radnóti) *

 

Diplomaosztó után az iskola kapuja előtt Jolánt egy jóképű, vállas fiatalember várta nagy csokor rózsával a kezében.

        — Danika! — kiáltott fel meglepetten Jolán. — Micsoda meglepetés! Jöjjön, mutassam be a kolleganőimnek. Érdemes velük jóban lenni, mert mind diplomás ápolónők.

        — Nagy Dániel vagyok — hajolt meg udvariasan a lányok felé. — Jolánka, sok sikert kívánok a szép hivatásához! — tette még hozzá átnyújtva a csokrot.

        — Köszönöm, kedves, de most mennem kell, úgyhogy búcsúzom.

        — Jolánka! Ebéd után szeretném meghívni egy feketére és némi süteményre. Ne utasítson vissza, kérem!

        Szóval így kezdődött. Akkor ismerkedtek meg, mikor a Dániel édesanyját kórházban ápolták valamilyen gyomorbántalom miatt és Jolán éppen ott gyakornokoskodott. Dánielnek tetszett a talpraesett nővérke, és Jolánnak is megakadt a szeme a deli legényen.

        Minden ment tovább a megszokott módon: találkák, séták, mozi, cukrászda és egyre szenvedélyesebb szavak, ölelések, csókok. Diplomával a kezében Jolán jelentkezett a megyei kórház igazgatóságán és fel is vették az elfekvő betegek osztályára. Nem a legelőkelőbb osztály, de a rátermettséget és a szakma alázatát itt lehet legjobban gyakorolni.

        — Én is kaptam egy jó állást — kezdte Dániel.

        — Örülök neki!

        — Örülhetsz is! Burkolónak vettek fel az építkezési vállalathoz. Biztos kereset, és egy hónap próbaidő után véglegesítenek. És akkor összeházasodhatunk!

        — Te most megkérted a kezem?

        — Bizony, bizony. De mondom így is: Jolánka akarsz-e a feleségem lenni?

        — Igeeen!

                                                           *

Elemér a csoportvezető barátságosan hátba vágta Dánielt:

        — Na, komám, letelt a próbaidő és rendesen viselkedtél, jól dolgoztál. Szólok a górénak, hogy véglegesíthet. Ja, és itt van a pénzed. Számold meg!

        — Hű, ez jó pénz! Erre meg is nősülhetek, megvehetem a karikagyűrűket. Előbb azonban gyere, igyunk meg valamit. Ünnepeljük meg az első fizumat!

        — Menjünk! Tudok itt a közelbe egy jó kis krimcsit. Oda járunk a haverokkal.

        Koccintottak, s megitták a maguk féldecijét és mindketten mentek dolguk után. Dániel az ékszerészhez, Elemér pedig újdonsült feleségéhez.

        — Elemér, ne siess! — kiáltott a társa után, mikor az éppen elindult az utcán.

        — Mi a baj?

        — Nincs semmi baj, csak meg akarlak valamire kérni.

        — Ki vele!

        — Legyél a házassági tanúm!

        — Nocsak!

        — Tíz nap múlva. Jó?

        — Kedves tőled. Elfogadom.

        Szerény körülmények között történt meg az esküvő. Eleméren és feleségén kívül csak az örömszülők és Jolán néhány kollégája volt jelen. Utána az ifjú pár meghívta a vendégeket egy ebédre, s egy pohárpezsgőre. Utána mindenki ment a dolgára. A fiatalok egyelőre Dániel szüleihez költöztek. Nem volt könnyű saját lakáshoz jutni. Félév múlva aztán a vállalat, ahol a fiú dolgozott felajánlott egy barakk-lakást a város szélén. Két szoba összkomfort, de fából épült. Télen alig lehet kifűteni. Mégis elfogadták. Az ezermester Dánielnek nem okozott gondot kellően szigetelni a deszkafalakat, vastag szőnyegekkel borították a padlót.

        Jöhetett a tél és az első baba.

                                                         *

 

Dániellel madarat lehetett volna fogatni, mikor megfogant a harmadik gyerekük. Az első kettő leány, akkor ez most biztos fiú lesz — mondogatták egymásnak, és persze a munkatársaknak. A lányok szépen növögettek, nyiladozott az értelmük. Egyik, Anna öt-, a kisebbik, Márta kétéves volt. Jolán rettentő büszkén viselte a terhét. A fiút (!). Azt látni kellett, hogy miként vonul végig a kórház folyosóján, a kolleganők bámuló tekintete előtt!

        — Nézzétek, milyen büszke a lelkem! — szólt a főnővér évelődve.

        — Gondolod, van mire? — vágott vissza Jolán.

        — Csak egy kicsit irigyellek!

        — Na, lányok, leszállnátok rólam?

        — Menj csak dolgozni, de ha kell valami, szólj! — zárta le az eszmecserét a főnővér.

        Váratlanul jött a tragédia. Öthónaposon elhalt a magzat. A kényszerszülés is nagyon megviselte a fiatalasszonyt, de főleg lelkileg roppantak össze mind a ketten.

        A leányok csak kérdezték „mi a baj, miért vagytok szomorúak?”

        Ez a szomorúság mélyebb volt, minthogy el lehessen magyarázni a kicsi gyermekeknek. Még maguk között sem voltak képesek beszélni a veszteségről. Dániel úgy érezte, becsapták, hogy a sors ellene fordult, és hiába mondogatta magában, hogy előre kell nézni, hogy ott vannak a leányok, akiket nevelni kell, akiknek apa kell -, nem tudott megnyugodni. A munkába temetkezett. Az utóbbi időben nevezték ki csoportvezetőnek, több lett a fizetése és a felelőssége. Reggel korán ment el és este későn jött haza, fáradtan morcosan. Evett, elszívott egy cigarettát, s lefeküdt. Nem szólt senkihez. Pedig a felesége is nehezen tudott napirendre térni a megrázkódtatás után, s neki is szüksége lett volna valakire, aki nyugtatja, vigasztalja.

         Jolán hosszas időre betegállományban maradt otthon, de ez csak rontott a lelkiállapotán. Így volt ideje tépelődni, bánkódni. Mi történt tulajdonképpen? Miért halt meg a baba? Hogy lehetett volna megakadályozni? Ki a hibás? Hibás-e valaki egyáltalán? Millió és millió kérdés zsongott, zümmögött az agyában. Nem volt tőlük nyugta se éjjel, se nappal. És az sem volt, akihez forduljon. Elment az orvosához, kérdezze meg, tudják-e mi volt az oka?

        — Lehet valamilyen vírusfertőzésben szenvedett egyikük a fogamzás pillanatában.

        Már csak ez hiányzott! A gyötrő kérdések helyébe most az önvád lépett. Hajnalig gondolkozott, próbálta felidézni azokat a perceket. Vajon a láztól, az influenzától borította el akkor a hőség és nem a fellángoló szerelemtől? Felrázta hirtelen az urát.

        — Danikám, drágám, figyelj rám! Úgy érzem, rögtön megbolondulok! Gondolkozz te is, mi volt, hogy történt minden? Betegek voltunk? Influenzásak, lázasak? Hogy emlékszel?

        — Nem tudom! Már semmit sem tudok! Egész nap csak jövök-megyek, gépiesen végzem a munkámat, de egy percre sem feledkezem meg az elveszett kicsi életről. Miért történt ez velünk? Mit hibáztunk? S most ez az újabb vád! — és zokogva borult a felesége ölébe.

        A gyerekek is felébredtek. Anna meg is kérdezte

        — Miért keltetek fel ilyen korán? Apa beteg?

        — Nem beteg, kicsim, csak ma sok dolga van, és korán megy dolgozni.

        — Akkor este hamarabb jön haza?

        — Igen, kicsim. Ma hamarabb jövök haza. De most menj szépen vissza az ágyadba.

        A leányka bólintott, puszit adott mindkettőjüknek, és engedelmesen visszament az ágyába.

        — Igaza van ennek a gyereknek — szólott a férfi. — Későn jövök haza, sokat dolgozom, hogy eltereljem a gondolataimat, közben elhanyagollak benneteket. Menjünk ki a konyhába beszélgetni, ne zavarjuk az alvókat.

        A beszélgetés ugyan lecsillapította kissé a kedélyeket, de a nap mégsem hozott megnyugvást. Jolán délelőtt elment a kezelőorvosához, tudna-e valami újabbat mondani. Nem volt semmi köszönet abban, amit mondott.

        — Megkaptam a legújabb eredményeket — kezdte.

        — Mondja, mondja!

        — A terhessége egy ritka vércsoport összeférhetetlenség miatt következett be. Már az is csoda, hogy két gyereke születhetett.

        — Jaj, Istenem! — döbbent meg az asszony. — És ez mit jelent?

        — A professzor úrral is konzultáltam és neki ez a véleménye. Önöknek nem lehet együtt több gyerekük!

*

A Dunántúli faluban a fogadó törzsvendégei közzé sorolta magát Dániel. Minden nap koraeste megjelent, elfoglalta törzshelyét az ablak előtt, és csendesen, tűnődő arccal várta társait egy gőzölgő fekete mellett, melybe néhány csepp konyakot cseppentett a háromcentes poharából. Közel tíz éve ez volt a szokásos rend. Társai hamarosan megérkeztek és ők is elhelyezkedtek az asztal körül. A molnár, az állatorvos kocsisa, aki már jól beletanult gazdája mesterségébe, s hívták is sokszor a gazdák, ha a doktor nem ért rá, valamint a tűzoltóparancsnok. Maga Dániel karbantartó mindenesként dolgozott az általános iskolában. Ő kezelte a kazánt, seperte télen a havat az udvaron, javította a zárakat, amit gyakran tönkretettek a gyerekek az örökös csapkodással.

        A kocsmának megvolt a maga életritmusa. Napközben csak néhány léhűtő ődöngött a pult körül. Estefelé azonban megindult a forgalom. Jöttek a rendszeres, vagy kevésbé rendszeres vendégek. Megtelt a helyiség cigarettafüsttel és zsongással. A fiatalabbak inkább a pulthoz telepedtek le, a komótosabbak az asztalokat ülték körül. Hangoskodásra ritkán került sor, az is többnyire záróra körül, mikor a még inni vágyó részegeket már nem szolgálták ki és a pincérek — kettő volt — és a takarítóasszony a székeket felfordítva az asztal lapjára helyezték. Kivételt csak a déli órák alkottak. Déli egy óra előtt megterítettek szépen, tiszta abrosszal, tányérokkal, evőeszközökkel. Mikor az óra mánusa az egy órát jelezte, a csapos csendesen odaszólt a vendégeknek:

        — Uraim, három óráig nem szolgálunk ki szeszes italt. Kérem, fejezzék be a fogyasztást.

        — Mi van? Mi van? — értetlenkedtek néhányan.

        — Jönnek a gyerekek.

        Iskolaétkeztetést vállalt az élelmes tulajdonos. Három turnusban jöttek a gyerekek, tanáraik kíséretében. Fix menüt is szolgáltak az előfizetőknek. Utána elcsendesedett a fogadó, s majd megélénkült, mikor az ingázókat meghozta helyi járat. Este pedig jöttek a törzsvendégek…

        Ez a mostani este mégsem volt a megszokott. A vendégek éppen úgy ülték körül asztalaikat, mint minden este, a bárszékeken is éppen úgy ültek a maguktól eltelt fiatalok, mint máskor, s a cigarettafüst is éppen olyan sűrűn kavargott a levegőben.

        Dániel azonban a szokásos fekete mellé, konyak helyett erős törkölyt rendelt. Nagy pohárral. Asztaltársai nem is hagyták szó nélkül.

        — Holnap jön az unokám — hangzott a magyarázat —, magamhoz veszem. Most halt meg az anyja és még csak nyolc éves.

         Másnap a délutáni busznál várta Dániel az unokáját, Ádámot. A sofőr segítette le a gyermeket a magas lépcsőn, s szedegette ki a csomagtartóból a táskákat, bőröndöt. Soha nem látták mostanáig egymást a nagyapa és unokája, mégis mind a ketten habozás nélkül indultak egymás felé. Férfiasan kezet fogtak, majd szorosan megölelték egymást. A gyerek szeme szomorúan tapadt a nagyapjára, aki meghatottan simogatta a szőke fejecskét, s odakiáltott egy „köszönöm”- öt a gépkocsivezetőnek.

         A csomagokat felrakták a férfi kerékpárjára és szótlanul megindultak a házak között. A gyermek is hallgatott, s Dániel sem szólt, egyetlen szót sem. Nem is volt értelme, hiszen Anna mindent megírt. Mindent, attól a naptól kezdve, mikor Dániel megunva a felesége örökös vádaskodásait, elmenekült ebbe a dunántúli faluba, ahol katonacimborája volt a tűzoltóparancsnok. Megírta, mennyire haragudtak rá annak ellenére, hogy anyagilag gondoskodott a családról, kilépett az életükből. Hogy anyjuk bánatában beleszeretett egyik munkatársába a kórházból. A műtősfiúba, aki most készül az érettségire. Hogy ő, Anna az édesanyja nyomait követve, ápolónőnek tanult, de húga, Márta nem szeretett tanulni, csak a fiúkkal szórakozni. Megírta, hogy mikor Anna férjhez ment, Márta a lakodalom után elment egy fiúhoz, akit csak akkor ismert meg, s később azt mondta, nem tudta elviselni, hogy a nővére a nászéjszakát tölti — ő is ágyba akart bújni egy férfivel ugyanakkor! Kilenc hónap múlva majdnem ugyanazon a napon szültek: Anna egy leányt: Grétit, és Márta egy fiút: Dezsőt.

        Megírta még, hogy a Dezső apja elmenekült az országból is, amikor megtudta a kaland következményeit, és hogy Márta az italnak és a drogoknak adta a fejét. Úgy is halt meg, hogy túladagolta magát. Ő, Anna jól van, férje műszerész a szerszámgép gyárban, elég szép fizetést kap, és tető alatt van már a házuk, tavasszal költözhetnek, és szívesen látnák apát náluk bármikor.

*

        — Nos, fiatalúr, hogy telt az első nap az iskolában? — kérdezte Dániel az unokáját.

        — A tanító néni bemutatott, és azt mondta, családi okokból költöztem a nagyapához. Mi az a családi ok? Valami csúnya dolog? Kellett volna miatta verekednem?

        — Miért te szoktál verekedni?

        — Ezt kérdezte az a sárga hajú gyermek is, akivel együtt jöttünk haza, mert itt lakik a közelben. Megmondtam neki is, hogy csak akkor verekszem, ha bántanak.

        — De ugye nem bántott senki? A családi ok pedig, nem bántó szó, csak egy olyan megjegyzés, ami megmagyarázza, miért vagy itt velem.

        Egy hét múlva Dániel újra szóbahozta a verekedést, de a gyermek a hét alatt sem talált okot a verekedésre.

        — Ezek a gyerekek nem bántanak, nem csúfolnak, mint az otthoniak — magyarázta Dezső.

        — Mivel bántottak, csúfoltak az otthoniak?

        — Azt mondták, mindig részeg az anyám, pedig nem is igaz, csak beteg. Igaz, nagyapa? Beteg volt! Beteg volt, azért halt meg!

 

        — Igen, kicsim. Nagyon beteg volt…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.07.22. @ 17:27 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.