Szendrői Csaba : Fél bonbon naplemente ingyen elvihet?

 

Kicsiny galaxisom minden bolygója

komoran, mint egy félholt katamarán,

hömpölyög, foszlányait ragasztja,

milyen ostobaság is a szerelem,

de persze nem úgy, hogy bolondság,

vagy bolondosság, vagy közhely,

és kösz de tudom, ne gondoljak ilyet,

mert szép, és tényleg igaz,

de mégis jobban pusztít, mint maga a halál.

Véred adod, és az mégis továbbszáll.

Ó ige! Szeress.

Kit? Hogyan? Kezem nyújtsam, vagy inkább

fáklyát lobbantsak, holtan vagy élve

szerettem végre, és annak tárgya,

tán csak trágya. Nincs benn virág.

Önz?ség, meg ego, megadok,

sokat, vagy keveset mégsem jó,

önpusztítok, hogy amikor kell

szülessek újra, és ez is csak önz?ség.

Minden önz?ség, ha hallgatok, az,

ha beszélek, az, ha adok, ha kapok,

legjobb, ha magam vagyok,

a szépséget kihasználom,

ahogy mások, mádámok’ ,  

nyakukba harapok; tinik, két szó az egész,

n?stények, kanok,

én nem egy állat vagyok,

szeretni akarok, azt hiszem tudok.

De kire használjam el az egyetlen szerelmet?

Vagy már el is pazaroltam?

Bízok még most is mindenkiben,

nem hagyom, hogy maga alá nyomjon

az érzés, hogy minden hiába,

és akkor is jó lesz,

és akkor is én leszek, ha kell,

a boldogság egyetlen fakardos leventéje,

egyedül is bele harapok a bonbon naplementébe,

mert sohasem vagyok magányomban,

csak éppen várom a nagy ?t,

ki velem mazsoláz,

kinek a szájába adhatom,

és ebben most semmi perverz,

ez színtiszta idealizmus,

hiszem, mert hinni kell,

itt vagyok, egyik ajtón ki,

másikon éppen belép,

talán most épp,

gyere, ülj ide,

itt egy falat,

hamm…

 

Legutóbb szerkesztette - Szendrői Csaba
Szerző Szendrői Csaba 262 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...