Kováts Eszter : Reményik és a HBK

Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk.
Isa pur es chomuu vogymuk.
Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüküt, Ádámut, és adutta vola neki paradisumut házoá. Es mend paradisumben volou gyimilsiktül mundá neki élnie. Héon tilutoá üüt igy fa gyimilsétül. Gye mundoá neki, meret nüm eneik. “Isa, ki nopun emdül oz gyimilstüül, halálnek haláláal holsz.” Hadlává holtát terümteve istentül, gye feledevé. Engede ürdüng intetüinek, és evék oz tilvut gyimilstüül, es oz gyimilsben halálut evék. Es oz gyimilsnek uly keserüü volá vize, hogy turkukat migé szokosztya vola. Nüm heon mugánek, gye mend üü fojánek halálut evék. Horoguvék isten es vetevé üüt ez munkás világbelé, es leün halálnek és pukulnek fesze es mend üü nemenek. Kik ozuk? Miü vogymuk. Hugy és tiü láttyátuk szümtükkel. Isa és nüm iggy ember mulchottya ez vermüt. Isa mend ozchuz járou vogymuk Vimággyuk uromk isten kegyilmét ez lélikért, hugy jorgossun üü neki es kegyiggyen es bulsássa mend üü bünét. Es vimággyuk szent achszin Máriát és boudug Michael archangyelt és mend angyelkut, hugy vimággyonok érette. Es vimággyuk szent Péter urot, kinek odutt hotolm oudonia es ketnie, hugy ougya mend üü bünét. Es vimággyuk mend szentüküt, hugy legyenek neki segéd uromk szine eleüt, hugy isten iü vimádságuk miá bulsássa üü bünét. Es szoboducha üüt ürdüng ildetüitül es pukul kinzotujátul, es vezesse üüt paradisum nyugalmábeli, es oggyun neki münyi uruszágbelé utot es mend juoban reszet. Es keássátuk uromkhuz chármul: Kyrie elesion!

Szerelmes brátim! Vimággyomuk ez szegin ember lilkiért, kit ur ez napun ez homus világ timnücébeleül mente, kinek ez nopun testét tümettyük, hogy ur üüt kegyilméhel Ábraám, Izsák, Jákob kebelében helhezje, hugy birságnop jutva mend üü szentii es ünüttei küzikün jou feleül jochtotnia ileszje üüt. Es tiü bennetük! Clamate ter: Kyrie eleison!

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ d?re, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a h?s avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erd?n kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A szélt?l sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

   

    A Halotti Beszéd és Könyörgés meghatározza a közel ezer éves írott magyar irodalmat, s hatása mind a mai napig nem csökkent. Nehezen feltételezhet?, hogy akad olyan magyar ember, aki nem hallott még róla; s a Halotti Beszéd ?si szépsége és misztikuma sokakat magával ragadott.

    A HBK olyan finoman írja be magát az ?t olvasó lelkébe, hogy az sem tudja függetleníteni magát t?le, aki sokkal tudatosabb a nyelvhasználatot illet?en, mint egy átlagember, gondolok itt a költ?kre, írókra. Valószín?leg minden irodalmi személyiségünkre hatott, s ez még akkor is felfedezhet? lenne, ha tudatosan igyekeznének ezt leplezni vagy semmissé tenni. Ez persze botor próbálkozás volna, hiszen az egész magyar nyelv ebb?l n?tte ki magát olyan teljessé és tökéletessé, amilyen.

    Reményik Sándor a Halotti beszéd a hulló levelekhez cím? m?vében is számos párhuzamos, illetve ellentétes vonás fedezhet? fel a Halotti Beszéd és Könyörgéssel. Reményik Sándor (1890-1941) Áprily Lajos és Tompa László mellett a “helikoni triász” tagjaként az erdélyi magyar irodalom egyik vezet? költ?je volt. Az els? világháború után a kisebbségbe szorult erdélyi magyarságot buzdította kitartásra, a szül?földön maradásra. Istenes verseiben hit és hitetlenség ütközik, istenkeresés és hitvallás együtt szólal meg. A fasizmus térhódításának hatására lírájában er?södött a humanista, antifasiszta vonulat.

    A mellékelt szövegben színesen jelöltem az összetartozó részeket. Jól látható, hogy mennyire áthatja Reményik versét a Halotti Beszéd és Könyörgés, nyilvánvaló, hogy a költ? sokat foglalkozott a szöveggel.      

    Reményik verse ugyanazzal a formulával kezd?dik, mint a HBK: „Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?” Ez a mondat mindkét szövegben kétszer fordul el?, térbeli egyezést mutat, és ugyanolyan funkciót tölt be: az els? el?fordulás nyitja meg a verseket, a második két különböz? tartalmat választ el. Az eredeti textus beható ismeretére enged következtetni az a tény, hogy a két tartalom is hasonló mondanivalót fejez ki: az els? a földhöz kapcsolható dolgokat, legf?képp a halál tényét, a második pedig már a halál utániságról szól. Az isa=bizony indulatszó után egy ellentét következik: por és hamu helyett Reményik csupa nemességre, el?kel?ségre utaló dolgot sorol fel: bíbor, bronz, arany, s a malaszt örökkévaló szépségként jelenik meg. A szépségen nem foghat a halál, az örökkévalóság birkózik itt a halállal.

    Ezután a költ? rögtön össze is kapcsolja a szépséget az ártatlansággal, ugyanis a „nem történhetik velünk semmi sem” „a folttalan ártatlanság nem tud b?nbe esni” bizonyossága. Figyelemre méltó, hogy a halál el?ttiséget megjelenít? els? részben sincs szó semmilyen életr?l, csak az agonizálást jeleníti meg a költ?: „ahogy hullunk nesztelen”. Márpedig hullni a könny, a vér szokott, s ezzel el?hívja a jézusi jelentéstartalmakat is.

    Az „e világ esztelen pompája” szépen rímel a HBK „ez hamus világ timnücé”-re, és „ez munkás világ”-ára, és megfigyelhetjük, hogy még a kijelöl? jelz? is megegyezik: ez. A természetes szent szépség, mely örökkévaló, tehát semmiképp sem azonosítható a mesterkélt pompával, mely ennek a mulandó világnak az egyik szemfényvesztése csupán. Az is felfedezhet?, hogy a halál nem változtatja meg a lényegünket: bíbor, bronz és arany a levél akkor is, mikor él (második sor), akkor is, mikor halódik (?szi erd? színei), és akkor is, mikor már a halál elragadta (a színes avaron csillogó zúzmara).

    A fa szó is szerepel mindkét szövegben, Reményik versében a fa a testvérközösséget, a családot jelöli: „testvér-levél”, „testvér-lomb”, ez a HBK „mend ? nemének”, „mend ? foiánek” kifejezései helyett áll. Itt következik újra az elválasztó, s egyben összeköt? elem: „Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?”

    A második rész kulcsszava a földanya Reményik versében. Egyértelm? utalás a HBK-ra, a megpihenés, a megnyugvás helyeként szerepel a föld, hiszen akinek „testét tömetjük”, azt földbe temetjük. Azonkívül kapcsolatban áll a „paradisum nyugalma”-val, hiszen a levelek számára visszatérni az anyaföldbe annyit tesz, mint megtalálni a „münyi uruszág bele utot”.

    A halál itt nem valami elrettent? dologként szerepel, a költ? szépnek, otthonosnak mutatja ezt is: a „hermelin” és a „zúzmara” a fehérséget, tisztaságot, a csillogás a fényt idézi fel bennünk. Az egyetlen negatívum sem közvetlenül a halálhoz köt?dik: az árvaság. Az árvaság kiszakadni a közösségb?l. Itt m?veltet? képz?t használ a költ?: „sepertetni”, „összekevertetni”, ezzel megint intertextuális összefüggéseket hív el?, mégpedig azért, mert az ÓMS-ben szerepl? m?veltet?k a jézusi szenvedéstörténetet támasztják fel, a HBK-ban pedig a b?nbeesés történetét. A rideg utcak? és nagyváros elidegenít? hatása arra utal, hogy a halálnak természetesnek kell lennie, vagy inkább természetközelinek (levél-erd?), hogy az ember a maga természetének megfelel? módon, helyen, id?ben nézhessen szembe vele, s az egyetlen büntetés, ha ezt nem teheti meg, mert a szél messze viszi hazájától. Az árvaság metaforája annak, hogyan érezhet egy ember, ha el kell hagynia hazáját, és idegen országban kell élnie, a szél pedig az ismeretlen akaratoknak, szeszélyeknek való kiszolgáltatottságot jelöli meg. A „sok szemét” párhuzamba állítható az „ürdüng ildet?ivel”, és a „pukul kinzatújával”. Arra int a költ?: még mindig jobb itthon, a saját hazánkban szenvedni és meghalni, mint egyedül, kiszolgáltatottan egy idegen országban; mert igazán önmagunk csak akkor lehetünk, igazán csak akkor és azok számára lehetünk szépek, ha otthon vagyunk, s akikkel egy sorson osztozunk. Ez az üzenet az els? világháború után elcsatolt területeken kisebbségbe kerül? magyaroknak szólt.

    Ez a gondolat Márai Sándor Halotti Beszédében is megjelenik, ahol az emigrációba kényszerült magyarok identitáskeresésér?l szól a költ?. Ahogy Márai az Egy polgár vallomásaiban megfogalmazta: az élet legnagyobb és legfontosabb döntése, hogy az embernek egyszer el kell dönteni, megmarad-e a családban, s annak szélesebb köreiben, az osztályban, a nemzetben, s egyáltalán a közösségben, vagy kilép abból, s örök életére vállalja a magányosságot.

Legutóbb szerkesztette - Kováts Eszter