Nem nagyon kényeztetett senki, mint az ilyenkor szokás, mert nem szerettem.
Viszont mindent látni, tudni akartam. Mindenbe beleszóltam, nehezen tűrtem a korlátokat. Szüleim, s nagymamám, aki velünk élt, belátták, legjobb megoldás, ha feladatokat kapok.
Gyakran megbíztak kisebb bevásárlásokkal. Még iskolába nem jártam, lehettem vagy öt éves, de ismertem a pénzt, viszonylag jól számoltam. Sorra került: hozz, fél kiló kenyeret, sót, nagymamának cérnát! Három-, négyféle színárnyalatot mutatott, megjegyeztem. Az üzletben magam választottam a színeket. Kicsit lejjebb kellett tenni a dobozt, mert a pultot még nem értem fel.
Egy ideig minden jól működött, hanem hosszú utcánk közepén levő házba Budapestről új lakó költözött. Magányos nő kisfiával, válása után. A fiú hozzám hasonló korú gyerek volt. Olyan — mai szóhasználattal élve — kulcsos gyerek. Egész nap az utcán, térdén hol friss zúzódás, hol épp gyógyuló sebek. Arca csupa maszat.
Én meg afféle vasalt, fodros szoknyás kis úrilány.
Egy vásárlásból hazafelé jövet az utcasarkon (nyilván el is bámészkodtam, mert minden érdekelt) hatalmasat estem. Elém kinyújtott lábában botlottam meg. Ijedten néztem fel, vártam, talán segít felállni. Kézfejével megtörölte az orrát, aztán amikor feltápászkodtam, még egy hatalmas pofont is kaptam.
Sírva futottam haza. Berontottam édesapámhoz.
— Verd meg Zsoltit! — zokogtam, csak úgy pergett rólam a por, piszokkal kentem el sírós arcomat.
— Meséld el, mi történt! — mondta.
Ömlött belőlem a szó, a sérelem. Már nem is a véres térdem fájt.
— Sajnos, nem tehetek semmit — hangzott édesapám szava.
Azt hittem, nem jól hallok, még a zokogásom is félbeszakadt.
— Tudod — magyarázta —, ez olyan dolog, amit egyedül neked kell elintézni.
— Vele? — kérdeztem.
— Nem én voltam ott — válaszolta, s elmehettem.
Forrt bennem a düh. Legközelebb három utcahosszat kutyagoltam, hogy Zsoltit elkerüljem. Közben terveket szőttem. Erősebb nálam, erre jutottam.
Aztán emlékeztem nagymamám meséire. Nem mindig az erősebb győz.
Másnap a szokott úton mentem. Messziről láttam a fiút. Ott állt, még a szeme is nevetett. Előre élvezte, majd ha odaérek…
Keményen, és — szerintem — határozottan lépkedtem. Mikor a közelébe értem, úgy sípcsonton rúgtam, hogy magam is meglepődtem. Összeverekedtünk. Adok-kapok lett belőle. Tépetten értem haza, véres lábszárral, könyökkel. A számat is kimostam, mert arra emlékeztem, hogy a végén még haraptam is, mire elengedett.
Szüleim nem szóltak semmit. Nagymamám beragasztotta a sebeimet.
Estig hallgattam. Vacsora előtt, jól kiszínezve, boldogan meséltem a diadalt. Édesapám annyit mondott:
— Látod, magad is megoldottad! Az életben sem lehet majd mindig segítséget kérni…
Sok év múlt el, mikor tiniként egy szórakozóhelyen felkért táncolni egy fiú. Meglepődtem, hogy be sem mutatkozik, pedig olyan jól öltözött, kellemes modorú srác.
— Nem emlékszel rám? — kérdezte, s valami csibészes csillogás volt a szemében.
— Zsolti! — ugrottam majdnem a nyakába, de csak közelebb simultam hozzá.
— Szép lány vagy, mint akkor — mondta. — Emlékszel? Tudod — mesélte —, engem csak az bosszantott, hogy mindig olyan tiszta, szép, vasalt ruhád volt. Hülyeség! — nézett el mellettem.
Hazakísért, elköszönt. Régen visszaköltözött Budapestre, de az a pár mondata olyan jól esett a lelkemnek…
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. június 9., kedd, 08:56
Legutóbbi módosítás: 2009.06.09. @ 06:56 :: Sonkoly Éva