– Nehezen lehetne másra.
– Valóban? Csak azért, mert ön nem hiszi, és nem látja azt, amit én, már nem is létezhet? Vajon azokra, akik szenteket és jelenéseket látnak, miért nem sütik rá, hogy skizofrének?
Kedd van. A skizofrénia-gyanús betegeket mindig kedden és szombaton hívják elbeszélgetésre, kivéve, ha a kirendelt pszichiáter véletlenül nem ér rá, ilyenkor elhalasztják egy-két nappal a kezelést, rendkívül ritka esetekben helyettesítést alkalmaznak, pedig nagyon jól tudják, hogy ezeknél a betegeknél nem szabadna ilyet csinálni. Nem, velük nem lehet packázni.
– Hát ez most egy kivételes eset – magyarázza egy precíz, gyors mozgású n? egy másiknak -, úgyhogy most én leszek vele.
– Óh – kapja a kezét az arca elé a másik, mintha valami bizalmas titkot hallott volna. – Azzal, amelyik…
– Igen, azzal – feleli Dr. Veisz -, úgyhogy megyek is, már biztosan vár engem, és most nincs kedvem dühkitöréseket csillapítani. Bár állítólag elég nyugodt természet?.
A másik még felemeli a kezét, mintha mondani szeretne valamit, de a doktorn? elt?nik egy barna ajtó mögött.
A szoba nagyobb, mint a rendel?k általában, világos, barátságos helyiség, azoknak, akik nem bentlakók.
A n? az ablak mellett áll.
„Milyen törékeny,” gondolja Dr. Veisz, „az ember szinte normálisnak mondaná.”
Pedig igazi legendává n?tte ki magát az osztályon, egyike a legtöbbet emlegetett, és leglesajnáltabb betegeknek. Rosszul kezelik a nagyokosok, de majd ?, a nemrég diplomázott, legmodernebb elvekkel és praktikákkal felfegyverkezett, feltörekv? újonc, megoldja ezt a problémát. Ha sikerül – és miért ne sikerülne? -, az óriási el?relépés lesz a pályáján.
– Jó napot, Anna! – nyújt kezet a szoborszer? szépségnek. – Veisz doktorn? vagyok, ma és szombaton velem fog beszélgetni.
– Hol az én pszichiáterem? – kérdezi a n?, anélkül, hogy elfogadná a kéznyújtást.
– Sajnos, ? nem ér rá – feleli némi habozás után a doktorn?. – De remélem, mi is jóban leszünk.
Anna fáradtan bólint, majd helyet foglal a szokásos székében, miközben a halántékát masszírozza, hátha enyhül a fejfájása. Nem örül, utál másoknak beszélni a titkairól és látja, hogy ez az új specialista bolondnak nézi ?t. Pedig semmi baja, ezt próbálja megértetni velük már egy éve. Egyszer?en csak nehéz volt a gyász.
– Akkor – kezdi Dr. Veisz -, talán meséljen nekem a lányról. Elolvastam a kórlapját, úgyhogy van némi tájékozottságom az ön ügyét illet?en, de szeretnék néhány dolgot jobban megérteni.
– ? nem csak egy lány, hanem az én lányom.
– Persze – feleli a doktorn? tipikus orvosi, „játszott megértéssel”. – Hány éves volt ön, amikor megszületett?
– Nem megszületett, hanem eljött hozzám az álmaimban, minden éjjel, tizenöt éves korom óta.
Na persze! Az álmaiban. Az elmezavar jellegzetes ismertet?je a kétlaki élet: egy itt – egy ott. És még ezt engedik kint élni, normális emberek között…
– Szabad megtudnom a nevét? – faggatózik tovább Dr. Veisz.
– Az titok.
– Miért titok?
– Mert látom magán, hogy nem hisz nekem. Senki nem hisz.
Senki. Az ? édes, kicsi lánya meghalt, és ahelyett, hogy együttéreznének vele, betegnek, s?t ?rültnek bélyegzik meg, és szabadsága fejében kötelezik, hogy folyton ide járjon. Pedig elfelejthetnék, s akkor ? is elfelejthetne mindent, ami fájt.
– Tehát most kilencéves – próbálkozik újból Dr. Veisz.
– Nem tudom pontosan. Olyan, mint egy ötéves, mindig is olyan volt, és olyan lesz, amíg ismét együtt nem lehetünk, hogy mindent újrakezdjünk, a legelejér?l. Szerinte így a legelfogadhatóbb a számomra felfogni, mi is történik.
” Méghogy ötéves!”, dohog magában a pszichiáter, „Milyen természetesen mondja, mintha a gyerekek örökké kicsik maradnának!”
– Mit érzett, mikor el?ször meglátta ?t?
– Én… Én… – haboz Anna – el sem tudnám mondani. Egy hiányzó részemet találtam meg.
Olyan szépek lettek azután az éjszakák! ? mindig eljött, legtöbbször kézen fogta a lányát, és bebarangolták az álom mezsgyéit, olykor énekelt neki, vagy játszottak.
– Nem gondolta, hogy valakivel beszélnie kellene err?l? – kérdezi Dr. Veisz, de el?re tudja a választ. Ez a n? mást, mint a többiek, vakmer?en egyensúlyoz a tünetek élén: ha véletlenül nem derül ki, hogy miket képzel, talán egyszer?en hazaküldik a kórházból, anélkül, hogy beutalnák a pszichiátriára.
– Önnek volt egy nagyon súlyos idegösszeroppanása egy évvel ezel?tt – folytatja -, amikor is elszólta magát a dologról, de…
– Tudtomon kívül! – szakítja félbe hevesen Anna. – Én nem akartam elárulni ?t!
– Semmi ilyet nem állítottam. Csupán kíváncsi lettem volna, mit tervezett: hogyan fogja élni a továbbiakban az életét, ha – fogalmazzunk így – nem látogatja meg önt többé az álmaiban a gyermek.
– Éltem volna úgy, mint eddig. Vagy azt hiszi, bármi könnyebb lett volna, ha mindenki tud róla? Összesúgnának a hátam mögött, és ujjal mutogatnának rám, hogy „Nézd csak, ott megy a bolond!” – kezdett ideges lenni, szédült. – Mindenkinek azt hazudtam, hogy a kimerültségt?l volt az idegösszeroppanásom és hogy amiatt járok ide, s pedig nem is szeretném, hogy bárki tudomást szerezzen err?l. Hát mit ártott az én gyönyör?, kicsi gyerekem, hogy szenvedni lássa az anyját?
Dr. Veisz egyre jobban elképedt ennyi képtelenség hallatán. Eddig csupa olyan skizofrénnel találkozott, akik azt hitték, hogy követik ?ket és összeesküvések középpontjában állnak, s?t volt egy olyan is, aki tündérek leszármazottjának képzelte magát, de most hogy magyarázza meg ennek a n?nek, hogy az álmok nem szülnek embert, és csak bemeséli magának ezt az egészet? Pedig fel kell világosítania err?l; igenis sutba kell dobni azokat az ósdi elveket, amik hagynák, hogy egy skizofréniás a saját világába ringassa magát.
– De ha meghalt – kezdi bontogatni a fellegvárat -, hogyan láthatná magát szenvedni?
– Ó, nem halt meg igazán, a lélek sosem hal meg. Elment a fénybe, és csak én nem láthatom többé, amíg élek. Sokszor azt érzem, hogy a büntetésem valamiért.
– Akkor…
– Arra gondol miért nem lettem öngyilkos, ugye? – Hát persze, hogy arra gondol, lerí róla. Szegény, tudatlan lény, nem fogja megérteni, hogy mi az a KÜZDÉS. – Azért nem tettem meg, mert akkor semmibe vettem volna az áldozatot, amit ? hozott értem.
– Ez mit jelent? Miért halt meg a kislány?
– Azért – Anna hangja suttogássá halkul -, hogy megóvjon a Sötétségt?l.
– Dehát miféle sötétségt?l? – Egyre zavarosabb a beszélgetés.
– A rossztól… A rossz bánt, a rossz félelmetes… De ? nem félt, csak harcolt ellene minden hosszú éjszakán… Mert szeret engem, és mert szeretem ?t.
– Szörnyen hiányozhat magának. Biztosan azt a szeretetet jelentette, amit ön nem kapott meg az otthonában.
– Hiába próbálja erre sodorni a cselekményeket, sosem volt szeretethiányos korszakom a családomon, vagy baráti köreimen belül. Furcsa, hogy a pszichiáterek mindent az elfojtott, vagy hiányzó érzelmekre akarnak fogni.
– Nehezen lehetne másra.
– Valóban? Csak azért, mert ön nem hiszi, és nem látja azt, amit én, már nem is létezhet? Vajon azokra, akik szenteket és jelenéseket látnak, miért nem sütik rá, hogy skizofrének? A gyerekekre miért nem? Vagy a hit olyan dolog, amib?l ki kellene n?nünk?
– Cseles kérdés, Anna, de ne akarja kiforgatni a szavaimat, sem elkalandozni az eredeti témától – tiltakozik Dr. Veisz. Sejthette volna, hogy a n? úgy kezd majd neki a beszélgetésnek, hogy egy ezerszer átrágott témát kell ismét el?vennie, ezért képtelen lesz rábírni arra, hogy az alapkérdésekre válaszoljon. Már túlságosan belemerült a probléma kutatásába, nem tud kitörni a filozófiai mélységek rabságából.
– Mégis, ki az apja az ön lányának? – merül fel benne hirtelen a kérdés.
Anna megriad egy pillanatra. Nem, err?l végképp nem beszélhet, hisz még ? sincs tisztában vele. Hányszor megpróbálta kitalálni! A lánya gyakran beszélt róla, milyen is az ? imádott apja: ” a papa nagyon szomorú, mert nem láthat Téged. De én nappal mindig vele vagyok, és megvigasztalom.”
Ha ugyan nem is sejtette, ki lehet az illet? és biztos volt abban, hogy nem fogja megtudni soha, amíg el nem jön az utolsó perce, ilyenkor mindig valami melegség futott át rajta és felrémlett neki egy régi emlék, amit nem tudott megmagyarázni, csak érzett; így szerette a gyermeke apját, azzal az emlék-szerelemmel, ami meglegyintette a szívét.
– Az apja a Fényben él – felelte végül.
– Anna, figyeljen rám egy kicsit, rendben? – tette össze a kezét Dr. Veisz. – Az én szempontomból az teljesen irracionális, hogy önnek legyen egy gyermeke. Erre nincs bizonyíték, és magának sem jó, ha elhiszi. Az álom csupán álom, nem a való élet, ahol ön most él, és csak felesleges fájdalmat okoz magának, ha azt siratja, ami talán nincs is.
Nem, nem, hazudik! Miért mondja ezt? Miért akarja elvenni t?le az egyetlen dolgot, ami még élteti, a legfontosabbat? Minden annyira eltörpül emellett, hát nem érti meg?
Összeszorul a szíve. Ezért halt hát meg ?, az ilyen hitetlen, hideg lelk? emberek miatt, akik elhozták a Sötétséget a Földre.
– Ezt csak tegyük fel…
– Hagyjon! A maga hibája is, hogy nincs már velem! – zokogja magába roskadva Anna. – Ártatlan, gyönyör? kincsem! Én szépséges drágaságom! – Egyetlen jelz? sem tudja elmondani, mit érez. Mit vétett, hogy már egy éve hiába várja ?t? Meddig kell még várnia, hogy a felszabadító, kegyes halál elvigye hozzá?
– Csak meg szeretném ölelni, olyan nagy kérés? Látni az arcát, megsimogatni a haját, és magamhoz szorítani! Miért akarják még az emlékét is ellopni t?lem? Tolvajok, mind tolvajok! Gy?lölöm magukat, ostoba, normális emberek, miért sajnálják t?lem, hogy megsirassam az ürességet, ami most bennem van?
Dr. Veisz csak nézi az el?tte ül?, ?rjöng? n?t. Kezd benne felderengeni, hogy talán túl meszire ment, elvakították az érzelmei, nem kellett volna ennyire nyíltan kimondania az igazat.
– Kérem – nyúl a n? felé, de az elrántja a kezét.
– Ne érjen hozzám! ? igenis létezik! Vagy minden éjjel képzel?dtem volna? Ennyi lett volna az egész? Bold… – elcsuklik a hangja. Tompa fájdalom hasít a fejébe, elhomályosul a látása, gyengének érzi magát.
De mi… Olyan különös… Ez az önfeledt kacagás… Ez az ? hangja! ? van itt, hát visszajött hozzá!
– Kicsikém – nyögi utoljára, aztán mindent elborít a fény. De még látja, egyre csak szalad felé… Már ideér…
– Mama – karolja át -, végre-végre hazajöttél!
Dr. Veisz kitágult szemekkel mered a holttestre. De nem azért orvos, jut eszébe, hogy össze ne szedje magát. Odarohan a telefonhoz, tárcsáz, majd remeg? hangon ment?t rendel.
Szirénázva jön az autó, de hiába. Az újjáélesztés nem sikerül, agyvérzés, a szív már nem is akar küzdeni. Letakarva viszik végig a folyosón a fél órával azel?tt még lélegz? emberi lényt, döbbent némaság közepette.
Csak egy halk hang üti meg a ment?s fülét az egyik sarokból:
– Ennek úgyis mindegy volt…
