dr Bige Szabolcs- : Simona Cratel: Az idegenek – 6. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban *

 

36. Anya nagy lelkesedéssel fogott neki Mihnea tanításának, a számok írását akarta megtanítani neki, annak ellenére, hogy bár még tízig sem tudott elszámolni. Ő azonban nem hagyta eltéríteni magát. Egész lényét eltöltötte az önbizalom, mint a tenger árja, mely hamarosan visszahúzódik. Hetekig próbálkozott, és nem jött rá, mennyire felesleges időpazarlás, csak akkor, mikor már rongyokban lógtak az idegei. „Nézz csak ide, látod? Ez a kerek a nulla. Mondd szépen: nulla”. Lehangolóbb előadást még nem láttam. Siralmasabbat sem. Amikor aztán igazán fix und fertig lett, az egészet a szemétbe dobta. Utána a nevét akarta leíratni, újabb sikertelenséget aratva. Ezek után sokáig sírt a szobájába bezárkózva, vagy a fotelbe kucorogva hallgatott, anélkül, hogy bármire is képes lenne. Mialatt így lefoglalta ez a tevékenység: fel-le a lépcsőn, lefele lelkesen, felfele mélyen elkeseredve, én egyedül kellett megbirkóznom a leckéimmel minden segítség nélkül. Nem mintha szükségem lett volna rá, hisz csodagyerek volnék, vagy mi? Hiszen évről évre behívták az iskolába, meggyőzni, hogy írasson felsőbb osztályba, és a végén már azt hittem az iskolából is ki akarnak végkép venni.

     Nem is az fájt igazán, hogy meg sem kérdezték, szükségem van-e segítségre a feladataim megoldásában, vagy egyébben, hanem hogy még a levetett ruháimat is én tettem be a mosógépbe és én indítottam el a programot, de még csak azt sem kérdezték meg, elvégeztem-e? Vagy milyenek a jegyeim? Vagy az sem érdekelte, felsőbb osztályba kellene iratkoznom, mert túlságosan jó vagyok, és egyre jobb leszek. Hogy egyre bonyolultabb kérdésekkel állok elő, melyekre senki sem tud válaszolni.

     Tény, hogy ezeket az embereket semmi sem tudja meghatni. Bárhogyan is akarnád. Bármilyen erőfeszítést is tennél. Bármilyen kétségbeesetten.

 

 37. Valamelyik nap, magam sem tudom, mi jött rám, de fellapoztam a kisgyerek koromban készített, képeket tartalmazó fényképalbumot. Választ kerestem valamire. A bennem felmerülő kérdésekre. Ugyan, miért is születtem a világra, mi a sorsom, végzetem. Az a helyzet, hogy amikor nézegeted a családi album képeit, a szünidő alatt, a házban, vagy a kertben, Mihnea mindenhol ott van, különféle helyzetekben, mint a családunk tényleges tagja. Nekem, ahogy nézem a képeket, csak sötét, fekete lyukakat jelent.

    Mihnea számomra egy nagy titok. Lehet, mindenki hordoz magában titkokat, mélyen elrejtett titkokat, amiket szeretne végkép elfelejteni, lehetnek dolgok, melyeket még saját maguknak sem vallanak be. Az én titkom azonban két lábon jár ide-oda, mindenki szeme láttára.

    Egy házban lakunk, és borzasztó közel egymáshoz — igazán. Ebben a látszatéletben, melyet élünk, nyugodtan mondhatom, hogy Mihnea része az énemnek. A sötétebbik része. Amit rejtegetni szeretnék, ami elől menekülök. Ugyanabban a házban élünk, de nem látjuk egymást, elmegyünk egymás mellett, mintha különböző korokban élnénk, egyik Krisztus előtt, a másik Krisztus után. A kapcsolat minimális. Bár van egy testvérem, egyedül vagyok a szüleimmel. Egyedüli gyerek vagyok. Furcsának érzem, ha azt mondom: „testvér”. Ő nem a testvérem. Ő egy semmi.

    Semmi közös nincs bennünk, egy üvegfal választ el, és nincs rá mód, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.  Egyedül érzem magam, vágyom egy társra, játszani szeretnék vele egész nap, de a kapcsolatunk mindig sikertelen. Valahányszor valami közöset akarok játszani, mindig harag, sértődés a vége. Üvöltözök, hogy milyen idióta, hogy semmit nem ért meg, hogy ki nem állhatom. Anya megharagszik, miért beszélek ilyen hangon az öcsémmel. Fölmegy a szobájába és sír. Nem is tudom, ki bántotta meg a másikat? Elkezdem ismételgetni magamban: jó gyerek vagyok, jó gyerek vagyok. Egyet azért nem mondogatok, mit érzek igazán Mihnea iránt. Tudom, nem vagyok jó gyerek. Ilyeneket gondolni a testvéredről -, de hát ennek semmi köze a jósághoz! Nem tudom kiverni a fejemből, hogy én normális vagyok, ő pedig nem. Hogy én okos vagyok, ő pedig buta. És mialatt ezeket gondolom, megvetem saját magamat. Halálra gyűlölöm, hogy örülök a saját tökéletességemnek.

    Anya és apa tudják. Mindketten értik, hogyan állnak a dolgok, a tényt, hogy az én koraérettségem árt a Mihnea és az én kapcsolatomnak. Ez egyik oka eltávolodásunknak. Azt is tudják, belülről milyen gonosz vagyok, egy lepra, mert én azt szerettem volna, ha Mihnea meg se születik. Mert örülök, ha okom van a távolságtartásra. Hogyan is akarhatnák, hogy kapcsolatom legyen vele? Nagyon szeretnék, ha jó viszonyban lennék az öcsémmel. Ha ki lehetne nyitni az agyamat, hogy egy cseppnyi szeretetet cseppenthetnének bele Mihnea iránt, gondolkodás nélkül megtennék.

    Koraérettségemet egy fajta önzésnek tartják, ami azt igazolja, miért óhajtok tőle független életet élni. Még az is lehetséges, hogy azt gondolják, ha Mihnea nem létezne, én is olyan lennék, mint a többi gyermek, iskolakerülő, lusta, felületes.

    Akár igazuk is lehet.

 

 38. Egy ilyen napon történt, hogy Mihnea minden tiltásom ellenére, bement a szobámba, és összefirkálta az Afrika plakátot. Az íróasztalomon tartott fekete markert használta. Nagy lehetett a kísértés számára. A kisautó gyűjteményemet, melyet kínos rendben tartottam, szétzilálta teljesen, az egyik a szirupos pohárban kötött ki. A pohár körüli tócsában narancs cikkek úszkáltak, mint valami nagyra nőtt férgek. A dinoszauruszaim szétdobálva, mintha egy második világkatasztrófa érte volna őket utol. Hanyatt-homlok berohantam ekkor a szobájába, és összetiportam minden játékát, kitépdestem a plüss állatok végtagjait, különösen a rózsaszínű nyusziét, amivel aludni szokott, ez szenvedett tőlem a legtöbbet.

    Mondjuk, nem élte túl.

    Anyát Mihnea üvöltése riasztotta fel, végigkergetett a lépcsőkön, az egész házon, heves harcot folytatott velem a szobaajtóm kinyitásáért. Ő győzött. Belépett, és felemelt ököllel jött felém. Az ágyra kucorogtam, hogy védjem érzékenyebb részeimet. Mikor néhány centire megközelített, leült mellém és sírva fakadt. Miután megnyugodott, így szólt: „Sokat süthet a nap arrafelé, mi?” „Nem, nem, ez most nem a te pillanatod” — válaszoltam. „Nappal tizenöt fok, éjszaka hét, tizenöt százalék esély az esőre, tizenöt az árvízre”. Álmodozva nézegette a plakátot, vörös, gyulladt szemekkel. „Rendszerint azért rengeteg a napsütés” – tettem hozzá. „Szép” — foglalta össze. Éppen a Tábla hegységet nézegette, az ágyam feletti óriási képen. Az öcsém okozta nyomok ellenére még valamit ki lehetett venni rajta. „A legszebb hely lehet a világon” – kezdtem. Egy plakát éppen a 2001. szeptember 5-i nagy vihar következményeit mutatta Cape Town területén, felkavaró, zavarba ejtő felvételek, arrább kies tengerpart pingvinekkel, napsütéssel, homokkal, olyan derűs hangulattal, amitől rögtön megnyugszol, függetlenül, hogy mi volt veled, függetlenül bármilyen vihartól. Az elbűvölő színek beléd hatolnak, elárasszák az agyadat, lecsillapítanak. Felhasználom az alkalmat, hogy anyának Afrikáról beszéljek, az árakról, hogy hova lehetne menni, és mit érdemes megnézni. Elbűvölve hallgatja. Mihnea üvölt a lábak nélküli nyuszival a kezében. Egyikünk sem hallja meg.

    Rasputin ott liheg mellette kinyújtott nyelvvel. Anya most megúszta harapás nélkül.

    „Egy nap megszabadulok ettől a hülye kutyától” — mondja miközben tovább is nézegeti a plakátot. „Egy ostoba állat”. A szeme sarkából figyeli, és folytatja fojtott hangon: „Meg fogom egyszer mérgezni”.

 

 39. Nem igaz, hogy én nem teszek semmilyen erőfeszítést. Teszek. Emberfelettieket. Hogy megváltozzam, hogy megváltoztassam az érzéseimet. Ahogy már mondtam, valahányszor elképzelem, mi lenne a helyes, hogy legyek jó testvér, és tegyem meg mindig, amire anya kér, aminek a helyességéről magam is meg vagyok győződve, ez minden egyes alkalommal rosszul végződik, sérülten és rémülten kerülök ki belőle. Ahányszor csak változtatni akarok magamon.

    Azon a napon, valami érthetetlen indulattól vezérelve verstecken* (bújócska) nevű játékot szerettem volna játszani az öcsémmel. Derűs nap volt, de én mégis bent akartam játszani, távol a többiek tekintetétől. Mivel Mihnea nem tudott, én számoltam. Kezdtem: eins… zwei… drei, neki más dolga nem volt, mint elbújni. Előszörre egyáltalán nem bújt el. Amikor befejeztem a számolást és megfordultam, ott állt előttem boldogan röhögve. Újra alaposan elmagyaráztam a játék lényegét. Megértette, de befeküdt az ágyába a fejére húzva a pokrócot, égnek álló popsival. Nem volt nehéz így rátalálni. Újra elmagyaráztam, mit kell tenni.

    Ismét kezdtem a számolást: eins, zwei, drei…

    Keresni kezdtem. Most már jól megértette! Túlságosan is. Mivel az emeleten voltunk, a keresést fent kezdtem a padlásnál. Sehol sincs. Folytattam lennebb. Szekrények, asztalok. Semmi. Se asztal alatt, se a szekrényben. A pincéig is eljutottam, de ott se találom. Úgy gondoltam, talán nem kerestem elég alaposan, és újra kezdtem. Mindenegyes szobát alaposan megvizsgáltam. Mikor újból a padlásra érkeztem elfogott a pánik. A szívem hevesebben dobogott, mint életemben bármikor. Elöntött a rémület. Úgy kiabáltam, hogy már fájt, de semmi válasz. „Vége a játéknak, gyere elő!” Se nem válaszolt, se elő nem jött. A ház most kegyetlenül óriásinak tűnt, százszor nagyobbnak, mint eddig. Magam meg aprócska, jelentéktelen figurának éreztem. Bárhol is van Mihnea a ház elnyelte. „Megijesztesz!” — kiáltottam. — „Kérlek, gyere elő!” Semmi válasz. A fülemben dobolt a tökéletes csend. Álltam egyhelyben a semmibe meredve, a csendet hallgatva, az egyedüllétet, és a félelmet. Valahol itt lehet előttem, röhögve. Dacol velem!

    Kezdtem rohangálni összevissza. Valahol egy nem keresett helyen van, valahol várja, hogy megtaláljam. Biztos elmentem mellette, csak nem láttam meg. Ott van valahol.

    És ha már nincs ott? Ha eltűnt? Ha én tehetek róla? Mit mondok majd anyának?

    Sírva rohangászok, kihajigálom a szekrényből a ruhákat, feltúrok, felforgatok mindent. Hátha kiment az ajtón és elment? Hová mehetett? Anya meg a supermarket-ben van. Azt hiszi, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázni tudjak a kisöcsémre.

    Elhatározom, hogy az udvaron is próbálkozom. Kiszáradt a szám, ég a torkom. A homlokom csurom víz. Leizzadtam tetőtől talpig. Epekedve egy korty után, kinyitottam a hűtőt az üdítőért. Akkor rátalálok. Az idióta ott gubbaszt a polcok alatt, tágra nyílt szemekkel néz és reszket, mint a kocsonya. Bőgve rángatom ki onnan. Lehúzom a konyha kövére, és mellé kucorgok, hogy testemmel melegítsem. Bőgök, mint egy őrült.

    Anya elaludva talál ránk. Én hátulról szorosan magamhoz ölelem, összetapadtunk, mint két kifli. Semmit nem mondtam el a történtekből, de valami magyarázat mégis szükséges a nyitott hűtőajtó, és a nagy felfordulás miatt. Kaptam jó pár pofont, aztán együtt sírunk mind a hárman.

    Elvitte az orvoshoz, de az mindent rendben talált.

    Az orvos keveset tett érte, ahhoz képest, hogy anya mennyit ölelte, csókolgatta mindenütt, újra, meg újra, mert folyton más-más fájdalmas helyeket mutogatott, hiszen szegény Mihnea elhiszi, hogy anya csókjainak varázsereje van, és mindent meggyógyít kezdve a horzsolásoktól a karmolások és zúzódásokig. Mondanom sem kell, hogy ötpercenként fejre esik, vagy fenékre, vagy egy gödörbe, amiből nem bír kimászni. Anya pedig ott van, hogy gyógyítsa meg csodatevő ajkaival. A puszi gyógyít, csakhogy én nem hiszem. Épp ellenkezőleg. A legutolsó csók, amit tőle kaptam, amikor táncoltunk, majdnem megölt. Olyan volt, mintha a lábamnál fogva földhöz vert volna. Kizsigerelt. Függővé tett. Sírós anyámasszony katonájává.

 

 40. Történetünk, akkor lett igazán bonyolult, mikor az utolsóelőtti látogatót kaptuk Romániából. Anya imádta a romániai vendégeket. Hónapokkal előre készült. Hónapokkal előre már rátört a pánik roham, millió tevékenységbe kezdett, sikálta megszállottan a házat, és még jobban megkövetelte tőlünk a tisztaságot. Előre megtervezte a vendégek étkezését, turisztikai programját, a kötelező látnivalókat. Apa próbálta csillapítani. „Minden tökéletes, drágám” — mondogatta —, „ne aggodalmaskodj”. De mit tudta ő! Anya szerint legalábbis. Olyan szórakoztató volt látni pár nappal a nagy nap előtt, amire annyit készült, ahogy pihegett, fulladozott tágra nyílt szemekkel, szokásos rohamainak kezdetén, mintha nem jutna lélegzethez. Mihnea változatlanul bőg, nem értve, mi a helyzet, és azt hiszi, anya mindjárt meghal, fogja a blúzát, nehogy eltűnjön a szeme elől, mert az a benyomása, hogy mindjárt megfullad, és elpárolog. „Ha képtelen vagy vendégeket fogadni, miért hívod meg őket?” — kérdezi apa lágyan. „Hagyj békén!” — suttogja anya az öcsémmel a nyakában. Továbbra is alig kap levegőt, rátenyerel az asztalra nyögve, kínlódva, félig lehunyt szemekkel. Letérdepel a földre, de a kis hülye Mihnea továbbra is belecsimpaszkodik, mellé térdepel, de a blúzát nem engedi ki a markából. „Orvoshoz kellene menned” — mondja apa, de ezzel csak ront a helyzeten. Azt a benyomást kelti, mintha nem ismerné anyát egyáltalán.

 

    

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.