Kabdebon János : Boldva (befejező rész)

Látjátuk feleim szümtükhel

A Bot végül Kucsma bácsinál maradt.

        Kicsit csalódottan baktattunk haza az úton, hiába voltunk úgy-ahogy együtt, a bot nélkül magányosan poroszkáltunk hazafelé.

        Éppen szombat volt. Nyár végi szombat, amikor apáink a húslevest kanalazzák, anyáink az aranyb?r? csirkehúst szedik nagy tálba.

        Éhesen és csalódottan kujtorogtuk haza, de megígértük, hogy délután gy?lést tartunk a régi portán. Valahogy nem féltünk az ördögt?l. Meg sem fordult a fejünkbe a múltkori eset. Sokkal nagyobb dolog motoszkált mindünk fejébe, erre esküdni mertem volna.

        Mi legyen a Bottal?

     – Én ejvinném a bótba, ejadnám a Józa néninek sok pénzéjt! – magyarázta Lipi.

        Róza néni volt a boltos az utcánkban. Kutya vénasszony, ahol tudott, fogta a pénzt. Anyám nem is szívesen küldött a boltba, mert Róza mama mindig elcsábított egy csokira, az apró fejében. Sokszor kopogott a fejemen a fakanál, mert engedtem a cserének. Tudtam én, hogy szegények vagyunk, de én nem éreztem bel?le semmit. Ami kellett megvolt. Egy bögre tej, egy zsíros kenyér, hagyma a kertb?l, aztán uccu világ! Mit nekem szegénység!

        Természetesen mindünk szent meggy?z?dése volt, Róza néninek van a legtöbb pénze a világon. Így hát természetes volt Lipi agymenése.

        Bozó király akart lenni. Persze csak akkora, hogy az anyját kell?képpen megbüntesse az igazságtalan bezárások és tiltások fejében. A nagyanyját nemkülönben. Aztán szerette volna még, ha az apját dobathatná az oroszlánok közé, amiért itt hagyta ?t az anyjának martalékul.

        Lusti kalandot akart. Éjszaka tüzet gyújtani, és megidézni a bot szellemét, és beszélni vele nagy titkokról. Hogy csinálják a gyereket, és hogy nézz ki a n?k puncija? Akkor Lenke felajánlotta neki, hogy megmutatja. Zavartan leszidta, hogy nem kíváncsi az ? puncijára, különben is ? egy nagyobb lányét szeretné tudni. Egyszer megtalálta az apja újságát és abban látta, hogy nem így néz ki. Kérdezgettük róla, milyen? De csak röviden azt mondta.

     – Más.

        Olyan keményen hozzánk vágta, hogy nem is firtattuk tovább.

        De azt mondta, tudni szeretné azt is mit csinál ? a világban, mert sehogy se érti miért született meg, amikor ? nem kérte.

        Pepe harsogva ecsetelte, ? kérne hármat, és az els? az lenne, hogy legyen sok pénze. A másodjára azt kérné, legyen nagy háza és harmadiknak, hogy lehessen még három kívánsága. Ezen jót röhögött magában, mert mi egyáltalán nem tartottuk viccesnek.

        Én Lenkét kérdeztem. Lenke sokáig csendben hallgatott, aztán felnézett.

     – Apa azt mondta, hogy Anya felment az égbe. Ott lakik az angyalokkal, és ha akarom, csak gondoljak rá er?sen, és itt lesz velem. Van, hogy érzem, de nem tudom megfogni, és hiányzik a keze. Ha álmodom is, nem olyan, mint amikor velem volt. Azt szeretném t?le, hogy hozza ?t vissza nekem – gondolkodott egy kicsit. – Vagy vigyen oda engem, ahol ? van.

      – Akkor meg fogsz halni – mondta Bozó sejtelmesen a f?be.

        Lenke rápillantott. Égszínkék szemében apró szikrák gyúltak, ahogy megszólalt.

      – Nem hiszem, hogy a halál olyan félelmetes. Nem olyan félelmetes, mint a magány.

        Pont erre gondoltam. Azon voltam, kimondom a kívánságom csak úgy közéjük dobva az egyetlen gondolatot, amit?l mindig féltem, amikor Lenke kimondta helyettem: Magány.

        Hittem abban, hogy nem véletlenül születtünk. Minden, ami történik velünk, csak azért érezzük beláthatatlannak, mert keveset tudunk az igazságról. Mert fogalmunk sincs arról, mi zajlik köröttünk és dolgunk megfejteni ezt a nagy kérdést.

        Mindünknek van egy nagy kérdése, amit ezerszer körbejár, újra meg újra ismételve, mégis másként átélve a nagy egészet. Nekem ez volt a magány. Nem azt mondom, hogy rettegtem a magánytól, inkább kíváncsi voltam mindenre, ami egyedüli és megismételhetetlen, mégsem magányos. Kerestem és nem találtam, miért az ember, és miért én vagyok az, aki szenved a magánytól. Ezt a titkot szerettem volna megfejteni a Bottal.

        Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem magam mögött Kucsma bácsit.

     – Jó estét – köszöntött jóíz? mosollyal. – Hát úgy látom má, az ördögt?l se félnek.

        Bólogattunk nagyokat, bár én a szemem sarkából láttam, hogy Bozó egy kissé sandán körbepillant.

     – Hol a Bot? – kérdezte Lusta óvatosan. Minden tekintet az öregre szegez?dött.

        Kucsma bácsi leguggolt közibénk, már nem volt fiatal mégis, mintha gumiból lettek volna a térdei. Úgy ült közénk mintha maga is gyerek volna. Állát a térdére támasztotta, úgy pislogott ki a kalapja alól.

Éreztük, valami nagyon fontos dolgot akar mondani.

     – A bot? – kérdezett vissza –  Hónap este gyertek át hozzám. Te – mutatott rám. – Hozz egy marék f?det a kertetekb?l. Tiszta f?d legyen, ne ganéjos! – Te Kajla – bökött Lustára – te hozzad el nagyanyát olvasóját. Úgy csináld, észre ne vegye, és ne becsüld alá hogy félszem?!

        Tényleg félszem? volt a nagyanyja. Aratáskor mikor a búzát szedték a kaszások után, beleszúrt a szemébe a kalász. Akkoriba még nem volt ilyen fejlett az orvostudomány, oda lett a fél szeme. De tapasztalatból tudtuk, hogy hátul van neki egy olyan, amivel ? lát mi viszont sose láttuk. Ha Lipi csenni akart t?le Melba kockát – ami egy olyan csoki volt, amit mind szerettünk -, mindig észrevette. A nagymamák már csak ilyenek.

     – Az öcséd hozzon kenyeret. Nem köll nagydarab csak akkora, mint a tenyerem.

        Lenke felé fordult.

     – Te hozzál tiszta vizet, de ne üvegbe, mert elrontja. Cserépbe, tiszta kútvizet. – Te – fordult Pepére, hozzad a tehen kolompját. Benn van az ólba’ nálatok.

     – Bozó gyerek te ne hozzál semmit – gondolkodott. – Hanem tudod mit? Hozzál olyant, amit akarsz.

 

    Hun imádság

 

MIATYÁNK ISTENÜNK BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.

EL?TTÜNK SZENT NEVED TÖRVÉNY AKARATOD.

 

MINDENNAPUNK GONDJÁT, MAGADON VISELED.

BÃ?°NEINKET MINT MÁSNAK, NEKÜNK ELENGEDED.

 

TE KEZED VEZET KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,

S LEFEJTED RÓLUNK GONOSZ JÁRMÁT.

 

TIÉD A NAGYVILÁG ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,

MINDÖRÖKT?L KEZDVE, LEGYEN MINDÖRÖKRE.

 

/Kr.u. 410-460 keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva.

A kijevi Nemzeti Múzeumban található./

 

 

        Izgalommal vártuk az estét. Kucsma bácsi háza mély sötétséggel bámult ránk az udvarról, ahogyan ott pislogtunk a kapu el?tt. Mindünk hozta a maga szerzeményét. Az öreg, mintha tudta volna, mikor érünk a háza elé, szinte egyazon pillanatban lépett ki az ajtón, ahogyan mi megérkeztünk. Régi tornácos ház volt, apró ablakú nádtet?s, talán az utolsó a faluban, amiben még laktak is.

        Ahogy átverg?dtünk, Csoda kutya örömteli üdvözlésén, az öreg egyenként hátba veregetett minket.

     – Látom szerencsével jártak mindannyian. No, jöjjenek bennebb!

A házban fura csend fogadott bennünket. Apró lámpások égtek mindenütt, és a mennyezetr?l sem a megszokott villanykörte világított. Úgy láttam, láncon lógó edényben ég? olaj lehetett, ami sejtelmes, táncoló árnyékokat festett a meszelt falra. Legalábbis a szagáról annak véltem.

        Kis asztal köré ültünk, és az öreg egy cserépkancsóból töltött nekünk.

     – No, igyanak!

        Furán éreztem magam ebben a magázódásban, de talán a helyzet komolysága miatt nem igazán foglalkoztam vele.

        Kiosztotta a poharakat és egyenként a kezünkbe adta. Fura tekintete lett az öregnek, annak a jól ismert mosolynak nyoma sem volt a szeme sarkában. Inkább, mint valami id?tlen szellem úgy figyelt ránk.

Egyikünk sem merte a szájához emelni a poharát, míg Lusta nekidurálta magát.

        Az els? korty után felhördült.

     – Ez víz!

        Kucsma bácsi felnevetett.

     – Hát mit gondótál tán leitatlak benneteket? Bizony ez víz – bólogatott. – Mégpedig az Ördög patak vize. Nagy erej? víz ez, fentr?l a hegyekb?l jön, egy forrásból. Ez onnan van, ahun ered. Akár a földanyánk könnye is lehetne.

        Hát nem is akárhogyan ittuk ezután! Lipi kétszer is kért bel?le.

        Hanem aztán mély csend lett hiszen Kucsma bácsi átlépett a másik szobába és kisvártatva meg jelent.

Az asztalra tette a Botot.

        Valami fura hatása lehetett a víznek, mert most mintha sokkal szebb és er?sebb lett volna. Szinte éreztem a b?römön az közelségét. A sok mécses fényénél úgy látszott, mintha nem is a bot, inkább a benne lakozó szellem ült volna közénk az asztal tetejére. Mind leny?gözve néztük, míg Kucsma bácsi megtörte a csendet.

     – Ma elvesszük az átkot a faluról. Ma szabadjára engedjük a benne lakozó szellemet mi, így ahogy vagyunk. Elég er?sek vagyunk hozzá, azt meghiszem. Úgyhogy, ha készen álltok akár kezdhetjük is.

        Er?sen feszengtünk. A várakozás ott vibrált közöttünk, akár a röppenni készül? madár szárnyában a repülés.

        Kucsma bácsi intett, és mi követtük át a házon a kert felé. A hosszú kert elejében egy k?b?l rakott kör felé vezetett minket, aminek a közepében már össze volt készítve egy halom fa. Olyan formán, mint egy templom tornya. Közelebb érve láttuk, hogy hatalmas tönkök kerítették körbe a t?zhelyet szépen egyenl? távolságra osztva a kört.

        Az öreg úgy két lépésre megállt a t?zhelyt?l, és mélyen meghajolt.

     – Mind így tegyetek!

        Eztán Lenkéhez lépett.

     – Te vagy a víz – megfogta a vállát és leütette t?lünk balra.

        Eztán hozzám lépett.

     – Te vagy a t?z – mondta és átellenbe vezetett Lenkét?l.

        Pepe következett.

     – Te a leveg? vagy.

        ?t t?lem jobbra kísérte, Lenke mellé.

        Bozóhoz fordult.

     – Te vagy a f?d. Had lám, mit hoztál?

        Bozó zavartan el?húzta a nyakából b?rszíját, aminek a végén egy karom volt.

     – Sas karom. Kucsma bácsi én nem hoztam semmit, de ezt felajánlom a botnak. A mez?n találtam egyszer. Bár Lipi azt mondja, ez egy tyúk karma, de én tudom, hogy sas karom.

        Az öreg kézbe fogta a kincset.

     – Karom ez fiam, mégpedig egy öreg sasé, tán a legöregebbé, aki ezen a földön járt. Éppen megfelel nekünk, hiszen te hoztad a lélek erejét.

        ?t t?lem balra ültette.

       Lipi következett.

     – Te vagy az élet. Mivel te vagy a legkisebb, neked lesz a legkevesebb dógod. Miel?tt még bármit is tennénk, vedd el? a kenyeret, és add körbe. Mindenki törjön bel?le és egye meg. Ami marad, vedd a kezedbe és tégy úgy, ahogy a többiek tesznek majd a kincseikkel.

        Lipi körbe adta kenyeret, amit mi nagy élvezettel majszoltunk, hiszen nem „bóti” kenyér volt ez, hanem igazi kemencés, amit még a nagyanyjuk sütött, hetente egyszer. Bizony ennek a kenyérnek az íze a mai napig a számban maradt.

        Végül Lipi is megtalálta a tönkjét, Pepe mellett. Már csak Lusta maradt.

     – Te vagy a lélek. Az áldozat.

        ?t Bozó mellé ülette.

     – No, mindenki a helyén van, és ez nagyon jól van így. Én mondom, bármi történik, ne féljetek! Ha nem is láttok, én itt leszek, és vigyázok, hogy ne történjen olyan, amib?l bántódásotok eshetne. Láttok majd furcsa dógokat, de ez rendjén van – mondta Kucsma bácsi. – Mert én vagyok, akin keresztül megyen ez egész kacifántos kerget?dzés. Ha sikerül elvonjuk a faluról az átkot, és bot visszamegyen oda ahova mennie köll. Értitek?

        Nem szóltunk csak a fejünk billent egyszerre.

     – Most pedig – mutatott rám – gyújtsd meg a tüzet! De nem úgy a! Menj és hozz bentr?l egy mécsest, és attól gyúljon a t?z.

        Felpattantam, és egy határozott mozdulattal hasra is estem az esti harmattól nedves f?ben.

     – Bocsánat – hebegtem és óvatos léptekkel bementem a házba.

        A legnagyobb mécsest hoztam, aminek az oldalán fura jelek sorakoztak. Még amikor benn ültünk akkor éreztem, hogy valami közöm lesz ehhez a mécseshez. Óvatosan öleltem a tenyeremmel, és meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem meleg.

     – No, úgy látom megtaláltad a magadét – bólogatott Kucsma bácsi. – Az bizony egy templomból való, még akkoriból mikor fáraók uralkodtak Afrikában. A t?z jele van rajta, hát t?zre vele!

        A magam helyére visszatérve letérdepeltem, és belelobbantottam bel?le a máglyára. Az ég? olaj lassan harapdálni kezdte a fát.

        Mikor felnéztem az öreg sehol sem volt. Magunkra maradtunk. Szótlanul bámultuk a tüzet, ami egyre magasabb és magasabb lett. Talán a t?z melege hozta, de egyszer csak Lenke halkan énekelni kezdett.

Édesanyám, drága édesanyám

Merre jár a lelked

Mért mentél el messzi vándorútra

Mért hallgattál angyali szóra

Szerelmes gyermeked

Hogy tér nyugovóra.

Édesanyám, drága édesanyám

Merre jár a lelked.

 

        Akkor a t?zben megláttam az anyját. Talán csak a láng játszott, talán az ének, talán mindkett? együtt, de a lobogó lángok asszonyi alakot öltöttek. Hosszú palástjában akár egy szent úgy nézett fentr?l bennünket. Lángarcával Lenkére mosolygott.

        Egyszeriben meghallottuk az öreg hangját.

     – Köszöntünk téged Boldogasszony, Aranyasszony, minden anyánk anyja!

        Mély hang volt és inkább ének, mint szó.

        Kántálva dörmögött tovább, és én egyre közelebb éreztem magamhoz.

        Megérintette hátul a vállam.

     – T?z te hoztad a f?det mely elemészt téged. Add hát a f?dnek, ami az övé.

        Megértettem, mit akar. Felálltam és Bozónak adtam a földet, amit hoztam.

     – F?d, te elemészted a testet, mi a lélek hordozója. Nélküled nincs test, úgy test nélkül nincs lélek. Add hát, amit hoztál a léleknek.

        Bozó óvatos léptekkel Lustához ment, és a nyakába akasztotta a sas karmot.

     – Lélek, te vagy, ki két világ közt élsz. Léted akár a szél, lüktetésed lélegzet. Ad hát oda, ami nem a tiéd.

        Lusta is felállt, és lassan Pepe kezébe csúsztatta a keresztet.

        – Leveg? te vagy isten hangja. Te vagy az, ki repíted a szellemet égi magasságba. Add hangod a víznek, hogy látható legyen a létezésed.

        Pepe a harangot adta Lenkének.

     – Víz te vagy az, aki mindent magába fogad. Te vagy az ?sanya, az élet hordozója. Te vagy az élet forrása, vizedben fogant minden él?. Add áldásod ránk most, és mindörökké.

        Dob dobbant. Mély hangú rezg? lüktetés volt ez, mintha a föld szíve lüketett volna köztünk.

Énekszó hallatszott, mely hol morgássá, hol sikoltássá fajult, de egyre er?sebbé vált, míg mindannyian bekapcsolódtuk a saját hangunkon kántálva, értelmetlen szavakat morogva magunk elé.

     – Én vagyok a Fa – hallottuk a t?zb?l. – Én a mester! Én vagyok a Bot szelleme, ki évezredek óta ?rzöm ezt a földet. Íme!

        Akkor egy kéz nyúlt a lángokból, a bot felé, ami eddig Kucsma bácsinak segített dobját megszólaltatni. Csak a t?z pattogó zenéje játszott fülünkbe, csak a kéz nyúlt lassan a bot felé és lágyan magához emelte a botot.

     – Emelkedjünk fel, és adjuk oda, amink van! – szólított bennünket az öreg sámán. – Add a földet, hogy törje meg a holtak átkát! Szólaljon meg a harang, legyen imává bennünk! Lélek, engesztel?dj meg e t?zben! Leveg?, suttogd fülükbe imáink! T?z, tisztítsd meg e földet a kárhozattól! Víz, fogadd be engesztel? áldozatunk!

        Abban a pillanatban mind a t?zbe dobtuk, amink volt.

        A máglya fellobban és a Bot szelleme, hatalmas er?vel robbant ki a métermagas t?zb?l. Gyönyör? lángfény? testében ezüst csillogású szempár villant ránk. R?t hajának melege csapkodta az arcunk.

Dermedten álltunk körötte, míg ? ki-kilibbent a t?zb?l és körbefolyt bennünket. Arcunkba nézett, és visszaugrott a lángok közé, mígnem egyszer csak alábbhagyott szédít? tánca.

Miel?tt még átfutott volna a fejemen a gondolat, hogy elment, egy hatalmas lángoszlopként magasodott fölénk, és kirobbant a t?zb?l.

        Tényleg olyan volt, mint egy isten. Vagy talán egy angyal. Karjai er?sek és mégis arányosak, mellkasa büszke és méltóságot árasztó. T?zben izzó teste csak egy villanás volt, és a máglya kihunyt.

        Lassan hömpölyg? füstté vált istenünk.

        Elhagyatottan ücsörögtünk az id?tlenségben.

 

Halotti Beszéd

 

Egykori feltehet? olvasat:

Látjátuk feleim szümtükhel,

mik vogymuk: isá, por ës homou

fogymuk. Mënyi milosztben

terömtevé elevé miü isëmüköt

Ádámot, ës aduttå valá neki

påråadicsumot házoá. Ës mënd

pårådicsumben valou gyimilcsëk-

tül mondá neki élnië. Hëon

tilutoá ?t igy fá gyimilcsét?l.

Gye mondoá neki, mérët nüm

ënëik: iså, ki napon ëmdöl

az gyimilcst?l, hålálnek

håláláål holsz. Hådlåvá

holtát terömtevé Istent?l, gye

feledevé. Engedé ürdüng intetüi-

nek, ës ëvék az tilvot

gyimilcst?l. Ës az gyi-

milcsben hålálu evék. Ës az gyi-

milcsnek úl keseröü valå

vizë, hugy turkolåt migé szakasztja

valá. Nüm hëon mogánek, gye

mënd ? fajánek hålálut ëvék.

Haraguvék Isten, ës vetevé ?t

ez munkás világ belé: ës lëün

hålálnek ës pukulnek fëszë,

ës mënd ? nemének. Kik azok?

Miü vogymuk. Hugy ës tiü

látjátuk szümtükhel: iså, ës

nüm igy embër múlhatjå ez

vermöt, iså mënd azhuz járou

vogymuk. Vimádjuk Uromk Isten

këgyilmét ez lélekért, hugy

jorgasson ? neki, ës kegyigy-

gyën, ës bulcsásså mënd ?

b?nét! Ës vimádjok szen[t]

åhszin Máriát ë boudog Miháël

århångyëlt ës mënd ångyëlkot,

hugy vimádjanak érëttë! Ës

vimádjok szent Pétër urat,

kinek adot hatalm oudaniå ës

këtnië, hogy oudjå mënd

? b?nét! Ës vimádjok mënd

szentököt, hugy lëgyenek neki

segéd Uromk szinë eleüt, hugy

Isten iü vimádságok miá bul-

csásså ? b?nét! Ës szobodohhå

?t ürdüng ildetüit?l ës pukul

kínzatujátúl, ë vezessë ?t pá-

rådicsum nyugalmå belí, ës adjon

neki münyi uruszág belé utat

ës mënd jouben részët! Ës

kíássátuk Uromkhuz hármúl:

kyrie eleison!

Szerelmes brátim! vimádjomuk

ez szëgín embër lilkíért,

kit Úr ez napon ez hamus világ

timnücë bel?l menté, kinek ez

napon tëstét tömetjök; hogy

Úr ?t këgyilméhel Ábråám,

Izsák, Jåkob kebelében helhezjë;

hugy bírságnap jutván mënd ?

szentëi ës ünüttei küzëkön

jou fel?l johtatniå íleszjë

?t! Ës tiü bennetük. Clamate

ter: kyrie eleison!

 

 

Értelmezés:

Látjátok, feleim, szemetekkel,

mik vagyunk: íme, por és hamu

vagyunk. Mennyi malasztban

teremté kezdetben [Úr] mi ?sünket,

Ádámot, és adta vala neki

paradicsomot házzá. És mind[en]

paradicsomban való gyümölcsök-

t?l monda neki élnie. Csupán

tiltá ?t egy fa gyümölcsét?l.

De mondá neki, mért ne

ennék: “Bizony, [a]ki napon eendel

az[on] gyümölcst?l, halálnak

halálával halsz”. Hallá

holtát teremt? Istent?l, de

feledé. Engede ördög inteté-

nek, és evék az[on] tiltott

gyümölcst?l, és az[on] gyümölcs-

ben halált evék. És az[on] gyü-

mölcsnek oly keser? vala

leve, hogy torkát megszakasztja

vala. Nem csupán magának, de

mind[en] ? fajának halált evék.

Haraguvék Isten, és veté ?t ez

munkás világba: és l?n

halálnak és pokolnak martaléka,

és mind[en] ? nemének. Kik azok?

mi vagyunk. [A]hogy is ti

látjátok szemetekkel: Bizony,

egy ember sem kerülheti el ez

vermet, bizony, mind ahhoz járó

vagyunk. Imádjuk Urunk Isten

kegyelmét e lélekért, hogy

irgalmazzon ?neki, és kegyelmez-

zen, és bocsássa mind[en] ?

b?nét! É imádjuk Szent

Asszony Máriát és Boldog Mihály

arkangyalt és mind[en] angyalokat,

hogy imádjanak érte! És

imádjuk Szent Péter urat,

akinek ad[at]ott hatalom oldania

és kötnie, hogy oldja mind[en]

? b?nét. És imádjuk mind[en]

szenteket, hogy legyenek neki

segedelmére Urunk színe el?tt, hogy

Isten ? imádságuk miá bo-

csássa ? b?nét! És szabadítsa

?t ördög üldözését?l és pokol

kínzásától, és vezesse ?t pa-

radicsom nyugalmába, és adjon

neki mennyországba utat,

és mind[en] jóban részt! És

kiáltsátok Urunkhoz háromszor:

kyrie eleison!

Szerelmes Testvéreim! imádjunk

e szegény ember lelkéért,

[a]kit Úr e napon e hamis világ

tömlöcéb?l mente, [a]kinek e

napon testét temetjük, hogy

Úr ?t kegyelmével Ábrahám,

Izsák, Jákob kebelében helyezze,

hogy bírságnap jutva mind[en] ?

szentei és kiválasztottai között

jobb fel?l iktatnia élessze

fel ?t! És tibennetek. Clamate

ter: kyrie eleison!

 

 

Forrás:

     Szöveggy?jtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor.

     Szerkesztette: Madas Edit. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992, 317–318.

     Benk? Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelv? szövegemlékei.

     Budapest, 1980, 47–49, 55–57. alapján.

 

 

        Azóta eltelt harminc év. Hová lettünk? Szétszéledtünk a világban.

        Lusta azóta is jó barátom, az öccse külhonban dolgozik. Bozó nincs már az él?k sorában, és Lenke is elment azon a nyáron, amikor ez történt. Elvitte az apja valahová, az ország másik végébe. Azóta sem tudom, hogy fordult a sorsa.

        Pepe egyszer?, becsületes kisiparos lett. Ha elmegy mellettem az utcán, csak köszönünk, mint falubeli a falubelinek.

        Az életben az a jó, hogy tudunk felejteni, és ugyanez benne a rossz is.

        Kucsma bácsi? ? talán nem is létezett soha, csak mi találtuk ki, hogy a mesénk kerek legyen. De a mesében pont ez az, amit?l mind egy kicsit gyermekké válunk.

Boldváról még sok mindent lehetne mesélni, de az már nem az én történetem.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Adminguru
Szerző Kabdebon János 37 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!