FEHÉR HAJÓK – hatodik rész

A világ hossza és széle *

 

 

Esett, de még hogy! A kék kockás függönyt elhúzva bámultuk az egyre erősödő esőt. A lehulló cseppek nyomán buborékok nőttek és pattantak szét. Az udvar tenyérnyi síkja alig látszott, az is satírozva.

 — Te Szent Ég, most látom, hogy minden vizes rajtad — szólt Flo. — Gyorsan vetkőzz le, felveszed újra Valter ruháit, betakarlak egy pokróccal, ide ültetlek a kályha mellé. Most jobb?

A szoba félhomályban. A plafonig felrakott ágy, a falmelletti sifonérok, vasalt ládák, az asztal fölé csüngő, nem világító lámpa, a sarokban pattogó kályha se ad ennek a helyiségnek meghittséget. A barátságos, meleg otthon ideája még elképzelésként sincs jelen. Valahol kint rekedt. Az ajtó előtt, vagy még kintebb? Ugyan merre? Úgy éreztem, minden tárgynak ebben a szobában az a célszerűsége, hogy a lakóval együtt keseredve, őrizze az ide beszorult magányosságot, és bénultan nézze, hogy a mindent uraló, szinte cseppfolyós koromsötét csend, a céltalan töprengés, a mindennapi egyhangú robottól fénytelenné vált napok és a mélyfekete éjszakák egybemosódása miként juttathat el valakit a tébolyodottsághoz közeli állapothoz. Még az óránként megjelenő, söröskancsót és egyéb kellékét emelgető kisöreg is annyira kedveszegetten teszi a dolgát, hogy a pajzán jókedv helyett csak úgy árad belőle a teljes absztinenciára és örökös remeteségre való felhívás hangulata.   

— Mondd, nem félsz egyedül, ebben a nagy házban?

— De félek, állandóan velem van a félelem és gyilkosabb testvére, az ok nélküli riadalom. Rájöttem, hogy a tudatom mélyén létezik egy hely, nappal ott tanyáznak, esténként onnan osonnak elő gyerekkorom játékos manói, régi barátaim, keresve az együtt eltervezett, meleg mesevilágot, és ahogy annak már hűlt helye sincs, a kiábrándulástól megkeseredve alaktalan rémekké váltak. Játszani akarnak, mesét várnak, szép bűvöletet, napfényes jövő ígéretét, mint kislány koromban. Kérdő szemeik ijesztenek, rossz dolgokra emlékeztetnek, bebújnak az ágyamba, és amikor a rémülettől riadtan felülök, a szoba gerendáján látom őket, nyelvet nyújtva, csúfolódva, gúnyolódva kiábrándultságomon. Ha hallanád, miket mondanak! Sokszor kutatom, mi lehet az oka, hogy néha kimaradnak? Várom őket, mint megszokott fájdalmat. Semmi, csak a süket csend. Rászoktam az altatóra. Nem segített. Elhatároztam, hogy ügyet se vetek rájuk, többet nem fogok tartani tőlük, hiszen rég ismerjük egymást, végül is hasonultunk egymáshoz. Ezután a szemrehányás kínzott: a jövő kiismerhetetlen, a régi napokat megtagadom? Pánik kapott el: elment volna az eszem? Az anyám azt mondta, hogy csak az eszeveszettek tesznek így, mert nincs rálátásuk se a múltra, se a jövőre. A jövő számukra egyszerűen nem létezik, a múlt még annyira se. Remélem, még nem tartok itt.

Flo kiemelt a ládából és az asztalra tett egy köteg dolgot, közben beszélt. Inkább önmagának, mint nekem, hogy ez vagy az mi is a valóságban, és főleg neki miért fontos. A kinyitott ládát a kályha mellé húztuk. Hárászkendőt dobott a vállára, tovább keresgélt, majd felmutatott valamit, lassan bontva ki egy selyemkendőből.

— Ez egy ágakból összekötözött feszület. Az anyám hozta Krivojrogból, ahonnan háromévi rabszolgaság után szabadult. Romeltakarításnál dolgoztak, lebombázott, omlófélben lévő házakból gyűjtötték és tisztították a téglákat. Nap-mint nap temettek, néha többeket is. Kit baleset ért, ki éhen halt, az öngyilkosokat, nyáron a tífusz áldozatait. Időközönként egy-egy fal az asszonyokra roskadt, többüket a lezuhanó téglák ütöttek agyon. Amikor hazatántorgott, alig volt harminc kiló. Azonnal nekiállt dolgozni. Itt bent, a kertben, a mezőn, szőlőszedéskor szőlőt taposott félig meztelenül beállva a mustfejtőbe. Azt mondta, hogy fél egyedül lenni, fél a magánytól, a sötétségtől, mert ilyenkor előjön a múlt, a társak, újra végig éli közös együttlétük és elmúlásuk nyomorúságát. Valósággal gyötörte, hogy ő megmenekült. Például, csak egynyári virágokat ültetett, nem hitte, hogy a következő tavaszt megéri. Alig evett, mindenben a döglött lóhús ízét/szagát érezte. Estefelé, főleg éjjel levelet írtunk. Ő diktálta, én írtam azok hozzátartozóinak, akikkel együtt volt. Kölcsönösen bemagolták a címeket, bármelyikük szabadul, híradással legyen a társakról. Soha nem jött válasz. Mátyáska vitte a leveleket, őt faggattuk a válaszokról. Egy délután, ez már 49-ben volt, verik a kaput, jön egy orosz altiszt, aki se, szó se beszéd belemarkol a combomba, és mondja a tolmácsnak, hogy ez a lány megérett a bordélyra. Máris vihetik. Nem értettem miről van szó, még akkor se, amikor az anyám rám ugrott, a padlóra döntött, és erővel begyúrta a számba ezt a fadarabot: harapd lányom, harapd az istenedet, mert nagy baj van! Valósággal dobálta a testem, a fejemet a téglapadlóhoz verte, beleköpött a számba, közben egyre feszítette a fát a fogaim közé. Az orosz álmélkodva kérdezett valamit, anyám azt válaszolta, hogy nyavalyatörős vagyok, épp rohamom van, naponta többször is elér, a kórházból kiadtak, időnként közveszélyes vagyok. Így mentett meg anyám az elhurcolástól, a bordélyháztól és még ki tudja mitől. Nézd, még mindig látszik a fogaim nyoma. Látod?

— Mi lett édesanyáddal?

— Agyondolgozta magát. Dolgozott egyvégtében és szótlanul, közben mindjobban magába roskadt. Egyszer szóba hozta, úgy képzeli önmagát, mint a romos épületeket, kevés idő kérdése, amíg összeomlik. Vért hányt, de nem mondta, összeesett a krumpliföldön, nem kiáltott. Az utolsó napok egyikén magához szólított, és megkérdezte: „mondd, miért nem tudok sírni?” Tehát, az anyám átkínlódott élete után, ez a két dolog maradt emlékeztetőül: az életemet megmentő fadarab, és egy kérdés, amire nem volt és már nem is lesz válasz.

Körülnézett.

— Igazad van, minden, de minden szürke itt, dohos, egyhangú, néha úgy érzem, hogy ép elmével tényleg nincs tovább, de mit tehessek, ez az én hozományom, a háború után maradt ereklyéim. Olyan keveset éltem, máris emlékeimhez láncolva vonszolom tovább napjaimat. — Rám nézett, gyér mosollyal kérdezte: — hát nem muris? Nézd csak, mit leltem, piszkáld életre, amíg megnézem megszáradtak-e a ruháid. Jó?

A zenélő doboz tetején aprócska elefántcsont korong, azon egy hölgy és egy gavallér, táncra készen, égő szemekkel nézve egymást. Annyira el voltam merülve, hogy felkiáltottam örömömben, amikor a forogni kezdő henger apró tüskéi a fém fésűhöz hasonló, hogy is hívjákból, az első hangokat kicsalták — pim-pim — némi zúgás után, egy rekedtes férfihang énekelni kezdett: „lehet, hogy túlságosan szerettelek…” A hófehér táncparketten, az elegáns úrhölgy és a gavallér forogni kezdett. Néztük a dobozt, a lejárt rugót ismét felhúzva, újból és újból végighallgattuk a számot. Amikor vége lett a dalnak, a táncoló pár lendülete megfagyott, az úrhölgy és az elegáns gavallér egymást nézve, összekapaszkodva várt: jön újra a háromnegyedes ütem, vagy eltesznek ismét a láda mélyére? Újabb, ezúttal kisebb doboz. Zöld ruhás kislány piros pettyes labdával a kezében. Némi olajozás után: búj-búj, zöld ág, zöld levelecske…” A kislány kedvesen nyújtja felénk a labdát, pittyeg a gyerekdal, kecses fordulat, a gondolat követi a labda ívét amint száll, száll, nem tudni merre esik le. Bár ide esne, visszahozni egy percre az örök tavasz, a gyermeki ártatlan öröm, és a szép ábrándok világát.

— Istenem, nem is tudtam, hogy itt van. Kiskoromban játszottam vele. Képzeld el, a harmadik emeleti cselédszoba ablakában ülve, félrehúztam a függönyt és néztem az utcát, az idegen világot: Nem voltak barátnőim, csak pár rongybaba, és ez a kis doboz volt minden vagyonom. Mintha most is hallanám, amikor hazajött az ügyvéd, a háziúr, kezeit dörzsölgetve kiált fel: „Lizette, mi finomat főztél ebédre?” Ők külön ettek, mi anyámmal, később, a konyhában. Az alagsorban. Naphosszat hallgattam a kopácsolást a szomszéd utcából, ahogy az apám formálta vésővel és kalapáccsal a toronyra dísznek szánt köveket. Este, amikor hazajött és magához ölelt, olyan, de olyan boldog voltam. Istenem! Tegyük el megint, hátha majd az én gyerekeimnek fog egy kis örömet okozni.

A szoba mélyéből régi tölcséres patefont cipeltünk elő. A szalaggal átkötött díszes papírdobozból egy szál lemez került elő. Rikácsoló hang töltötte be a szobát: Németországot naggyá, erőssé, hatalmassá teszem, a Horts Wessel dal, utána a kiáltás: Sig Heil! Sig Heil zúgta a tömeg, percekig tartott az ünnepelés. A szobát masírozó léptek ütemes zaja töltötte be. Egy hang előénekelt, számolt, majd vezényszóra indultak a múltból annyira ismert indulók. Zsúp-zsúp — masírozó katonák léptei közelednek, ismét énekszó — zsupp… zsupp… halkulnak az ütemes léptek, az előénekes hangja egyre gyengül, azon mértékben, ahogy a láthatatlan, éneklő fiúk tovább vonultak. Most már tudjuk hová: ki a legendákból, egyenesen az elmúlásba. A szobát hűvös légáramlat járta át. Riadtan néztük a láda mélyét, ahonnan kiszabadultak a közelmúlt elfeledettnek hitt szellemei, akik, úgy éreztük, megtöltötték a szobát, köztünk tolongva, szegecselt csizmáikkal rajtunk is átgázolva gyülekeznek, eligazítást kérnek: maradnak egy szusszanásnyi időre, vagy folytatják a menetet masírozva a világuralom felé..? Döbbenten meredtünk egymásra mintha valaki arcunkba sújtott volna, kíméletlenül, gyilkos szándékkal. Minden megfagyott körülöttünk.  Flo törte meg az ijesztő hangulatot. Szürkére vált arccal, tétova mozdulatokkal ment ki és hozta a még nedves kabátomat, tapogatta, aztán a kályha felett kifeszített zsinórra terítette.

— Gyenge, hitvány anyag, lehet, találunk mást cserébe.

— Azt hiszem, meséltem, nem is tudom, de azok a ruhák, amit az első napon kaptunk Puiutól, valójában a munkaszolgálatra behívott fiuk, férfiak ruhái voltak. Akik otthagyták, egy szál overallban mentek tovább. Fertőtlenítés nélkül voltak egy halomba dobálva. Az anyám, amikor hazaértem velük, sírógörcsöt kapott. Mosta, főzte, vasalta, de el kellett fogadnunk, mert semmi más ruhám nem volt. Különösen a cipőknek vettem nagy hasznát. Az egyik párat most is viselem. A másikkal járok iskolába. Hátizsákokat is találtunk. Kiüresítettük őket, kidobtuk a penészes, megnyüvesedett élelemmaradékokat és megtöltöttük homokkal, majd felakasztottuk egy-egy kampóra-bokszzsáknak.

— Istenem! Tudod mit? Gyere, nézzünk át itt mindent, utána visszazárjuk a kiszabadult szellemeket, lehet örökre. Aztán kérdeznék valamit.

— Előbb én. Amióta itt vagyok, egyre csodálkozom, hogyan is éltek ti. Dicsőben, innen húsz kilométerre az emberek, ha nem is éheznek, de kartella és sorállás nélkül nem képesek beszerezni semmit. Az elvtársak nem jutottak volna el idáig?

— Itt vannak, régen itt vannak, de lásd, nálunk nehezebben megy a dolguk. Elsősorban az egész környék léte monokultúrára támaszkodik. A szőlőtermesztésre. Még ők is felfogták, hogy nem lehet mindent államosítani és bármikor, ugyanis gazdák hiányában tönkremegy minden. Ilyen felelősséget egyik elvtárs se vállalhat. Tehát kivárnak. Aztán van egy másik dolog. A magyar falvakban, például, az utcáról az udvaron át a nyári konyháig be lehet látni. Azonnal felmérhető, hogy és mint van a családdal, gazdasággal. Itt ez képtelenség, te is láttad, hogy a mi világunk zártabb, magunknak valóbb, semmi kitárulkozás, semmiféle külső jele a jólétnek, hacsak nem a hivalkodó nagy kapuk és a lovak száma után mennek. Ezen túl, a tavaszon történt valami. Egy este valaki lámpással jött az úton, több mint valószínű, hogy a Pártszékházhoz igyekezett. Oda be nem ment, máshol se látták, mintha a föld nyelte volna el. Rendőrök fésülték át az egész környéket. Napokig tartott a kutatás. Minden eredmény nélkül. Valami pártfőember lehetett, mert a mai napig se ült el teljesen eltűnésének kutatása: kinek állt érdekében, hogy eltegye láb alól, ki tehette meg? Mert rábukkantak. Hogyan? Egy vadász kárókatonát akart lőni. Felkapaszkodott a lápos melletti magaslesre, ott találta meg azt a szörnyűséget, ami megmaradt belőle, és a földön eldobva a lámpást. Teljesen felismerhetetlenné vált. Arról sejtik, hogy az eltűnt személyről van szó, hogy a koponya alatt, valahol a gége irányában, csontig beszúrva egy vöröscsillag jelvényt találtak. Mindenkit behívtak, kihallgatták a vadászokat, faggatták az embereket, még az öregasszonyokat is, egyszóval mindenkit. Eddig nincs eredmény. Bujdosó, volt német katona után kutatnak. Mindezeket onnan tudom, hogy engem hívtak jegyzőkönyvet írni. Tavaly érettségiztem, egyformán írok-beszélek három nyelven.

Miközben beszélt tovább rakosgatott. Átnyúltam az asztalon és elvettem a patefon lemezt. Szeme láttára törtem darabokra. Észrevette, nem szólt, segített elrakni a bakelit szilánkokat. Töprengő szemekkel néztünk egymásra: vajon, ha kidobjuk a darabokat, véget ér-e a lidércnyomás? Nem ért véget, mert szalaggal átkötött levélcsomót szedett ki a láda mélyéből. Valter levelei. Hallgasd csak!

„Trondheim, dátum áthúzva, itt áthúzva, van. Köszönöm a gyapjú zoknikat, ha tudsz küldj fülvédős kötött holmit a fejemre, mert, a áthúzva hideg. Itt mindig nappal van. A szolgálat könnyű, minden áthúzva, Valter.

Bergen, dátum áthúzva, ez egy nagyváros, sok a torony, szép házak, és nincs olyan hideg, mint, áthúzva. Küldök egy csomagot. Szegezd fel a falra. Az itteniek Kalapácsos Istenként tisztelik, nálunk Thor a neve. Nem tudja senki, hogy miért haragszik állandóan, hiszen, mint nagyfőnök a többi Isten közt, mindent megtehet, még a áthúzva, véget vethetne. Valter.

Kréta. Két nap alatt idekerültünk. Kutya meleg van, nem szeretnek és áthúzva, ránk. A tenger kékebb, mint a képeken. Fürdeni áthúzva járunk. A gyapjú holmikat átadtam másnak. Még írok. Vigyázz magadra. Valter.

Kefalónia. Nem is tudom, a térképen hol vagyunk, a fontos, hogy állandóan szép az idő. A szolgálat könnyű. Múzeumban láttam egy csomó szobrot, közben ránk áthúzva partizánok. Részeg Isten-szobrot láttam. Azt mondja a tolmács, hogy az itteni istenek civakodnak, veszekednek-kibékülnek, akárcsak minálunk az emberek. Nem haragtartó egyik sem, néha a fő-fő rájuk kiabál, és a tengerfelelőst hívja. Olyankor vihar van. Nálunk már forr a bor, szerintem erősebb, mint az itteni áthúzva. Valter.”

— Több levél nem jött, egy év múlva kaptam értesítést, hogy kórházban van — folytatta Flo. — A német lányszervezet segítségével eljutottam hozzá. Egy sziléziai kisváros határában találtam meg a bekerített épületcsoportot. Takarítónők lettünk, három váltásban. Valter ott volt, már lábadozott, ugyanis aknára lépett és leszakadt a jobb lába feje. Sokat beszélgettünk kijátszva a megfigyelőket, ugyanis ott, akárcsak mindenhol, mindenkit és mindent megfigyeltek. Az történt, hogy hazafelé vonulva Szerbiában, a hegyek közt, partizánok által elfogott német katonát találtak. A partizánok egy fához kötözték, és röhögve nézték, ahogy hét-nyolcéves gyerekek kínozták. Kiszúrták a szemeit, ütötték, verték. Alig élt, amikor rábukkantak. A szerbeknek persze nyoma se volt, két fiúcskát kaptak el. Az őrmesterük felpofozta a gyerekeket, lelőni nem volt szíve. A megkínzott áldozat szállítás közben meghalt. Amiért nem álltak példásan bosszút, az egész csoportjukat büntető zászlóaljba vezényelték, azok meg az első alkalommal nekihajtották őket egy aknamezőnek. Még el kell mondanom, hogy Valter szappanból, könnyen faragható égerfából kis szobrokat készített az általa látott dolgokról. Istenem, mit álltunk ki mi is. A lányokról beszélek. Az asszisztensek, az orvosok az oroszok jöttével riogattak, csak azért, hogy mindent elérjenek. Persze, már akivel. Érted miről beszélek, igaz? Velem nem ment a dolog, így hetekig takarítottam a latrinát. Végre, ez már ’45 márciusában volt, teherautókra raktak és irány haza. Boldogan indultunk, de az örömöt felváltotta az irtózat: az úton láttuk, hogyan ég Drezda. Iszonyatos volt, de minden nehézség ellenére hazahoztam egy pár szobrocskát. Itt vannak a szekrényben. Ha akarod, megmutathatom. Később, nem most. Rátörölt az arcára. Itthon meg az fogadott, amit már tudsz. Nézd, ez Valter.

Kis, gyűrött pillanatkép egy férfiről, aki hunyorogva néz a fény felé. Elől alaposan kopaszodik, a halánték vidékén izzadt hajcsomó. Semmi különös, megszokott férfiarc. A szemeiben van valami: kilúgozott kékség, pontszerű pupillákkal. Koncentrál valamire? Lehet, de semmi esetre se arra, hogy pillanatnyilag jól nézzen ki.

— Nem az, hogy szerelem, vagy ilyesmi, de ő volt az egyetlen, aki, annak idején, tisztességesen beszélt velem, nem a szolgáló lányát látta bennem. Később tudtuk meg, hogy különös tehetséggel van megáldva, és páratlan szorgalommal. Amikor a szász férfiaknak kötelező lett bevonulni a német hadseregbe, mint közlegény, baka kezdte. Az is maradt, szinte a háború végéig. A kép hátán megtalálod a rangját, amivel leszerelték: Portdrapel Valter Kluge. Hogy mindent lássál, nézd a Kalapácsos Isten karpettát. Nem szegeztem fel a falra, mert szerintem félelmetes. Még csak ő hiányozna ebből a bolondokházából.

Az összegyűrt vásznat kiterítve láttuk, amint a sötét semmiből villámokat szórva tőr előre egy izmos, dühöngő alak, felemelt kalapáccsal, szikrázó szemekkel fenyeget. Kit? Talán az egész világot. Ami nem volt Istenhez méltó, az, hogy kecskebakok húzta szekéren jön. Remélem, azon is vágtat majd tovább, miután elültette a félszt, azokban, akiket megbénított az északi legendák e félelmetes alakja és dühe: jaj, Istenem mit vétettünk, most mi lesz? A petróleumlámpa kanócát fentebb csavarva, vegyes érzéssel néztük az esztelen dühöngés világpusztító fenyegetését, alatta a háború egyik közkatonájának képét: kettétört fiatalság, istenadta tehetség vérbe fojtása, mert az Isten haragszik, és törni-zúzni akar. Ehhez pedig katona kell, bármire képes katona, készen bármilyen áldozatra. Soha senki, nem most, de az előbbi háborúk után sem gondolt a véletlenül megmenekült családokra, a fájdalmasan emlékező özvegyekre, szétszaggatott családokra, földönfutóvá lett emberekre, kihűlt, üres otthonokra, amelyekben a magányosság miatt félőrültekké válnak a kiutat keresők. Meg az olyanokra, mint ahogy vagyunk mi is, itt és most, tehetetlenül szánakozva az elrepült gyerekkorunkon, még most is rémüldözve a véletlenül előkerült emlékek nyomása alatt…

— Azt mondtad, hogy van egy kérdésed — emlékeztettem Flot.

— Igen. De előbb elmondom, hogy amikor vége lett mindennek, csak ennek a ténynek tudtunk örvendeni. Nem a felszabadulásnak, meg efféle. Mindinkább látom, hogy a kezdeti örömünk kezd besavanyodni. Valter még ott azt mondta, hogy nem lesz jó vége a dolgoknak, nem azért, mert az oroszok bosszút lihegve tesznek mindent a földdel egyenlővé. Jönnek a kolhozok, és elsorolta mindazt, amit az anyám is elmesélt, már amíg észnél volt. És megmondta kerek-perec, hogy sose jön haza. Kefalóniáról beszélt, többször is, egy rózsaszín házról, a víz mellett, kőfaragó műhellyel a hátsó udvaron… Mondd, honnan jön vagy jött ránk ez az új istencsapása? Mert ami volt azt ismerjük, elejétől a végéig.  Gondolom, te se tudhatod, de megkérdem, mással nem beszélhetek ilyen dolgokról.

— Nyílván nem tudhatom, csak azt, amit láttam és megtudtam. Elmondok egy történetet. Az apám, és Arnold, azt mondta, hogy példaértékű, már olyan szempontból, hogy mennyire elferdülnek a dolgok, amikor a mindenkori helyi hatalom kézbe veszi az eszmék alkalmazását:

A gyári kantin egyik sarkában, két összetolt asztal körül ülve ünnepeltük meg Lois születésnapját. Az apám, Arnold, Lois, Hermina és az Anyám osztoztak az ünnepi lencsefőzeléken, zsíros kenyéren, szódavízen. Renáta hozta-vitte a kenyeres tálcákat. Rufusz és én távolabb, egy másik asztalnál ettünk, faltuk az adagunk mellett a maradékot is, amit a kislány csúsztatott elénk. Velünk ült Galina, aki annak idején együtt érkezett Loissal. Több mint egy éve ismertük, de azóta se tudtuk meg, hogyan is áll kettőjük kapcsolata. Galina csak franciául és oroszul tudott, de nem beszélt, ugyanis háborús sebesülés után megsérültek a hangszalagjai. Egyszer megmutatta a jobb fülétől a nyakán át lefelé haladó sebhelyet. Ezért viselt állandóan magas gallérú szvettereket, nyáron vékony sálat. Viszont cigarettázott. Sokat és állandóan. Magasra feltűzött kontyot viselt. Az arca, még a járása is tükrözte független lényét. Figyelni kezdtünk a szomszéd asztaltól oda hallszó beszélgetésre.

— Mondd Lois — kérdezte Arnold —, hogyan kezdődött mindez? A baloldali eszmékre gondolok, a szocialista irányzatra? Tudomásom szerint az internacionalizmus eszméje egy időben európai közfelfogásként vált ismertté? És egyre nőtt. A háború előtti időkről beszélek.

— Hosszú ennek a sora, itt és most nem részletezhető. Az alapelv a javak újbóli, igazságos elosztásának világméretű ideájából eredt. Hadd mondjak el egy történetet. Tehát ’39-ben járunk.

Egy félig rommá lőtt spanyol kisváros szélső házainak egyikében feküdtünk. Sebesülés után hoztak ide. Valami rongyokkal kötöttek be, azt ígérték, hogy amint lehet, utánunk küldenek. Mindenikünk kapott három töltényt, egy kis üveg laudánumot valamennyink számára. Víz nem volt, ezen a vidéken amúgy is kevés a víz, pláne háborús időkben. Tűrtünk, mi mást tehettünk volna. Soha nem felejtem el azt az éjszakát. Na, mindegy. Reggel, pirkadatkor, a messzelátós elvtárs halkan hátraszólt: „jönnek!” Nemsokára szabad szemmel is látható volt a fekete ruhás katonák fejlődő csatárlánca, ahogy egyre közelednek, szökellve, pillanatnyi fedezéket keresve egy-egy nagyobb kő, vagy romos falrészlet mögött. Az irány a mi búvóhelyünk volt. A fény egyre erősödött, és meleg lett. Féltünk? Persze, hogy féltünk, ugyanis hármunknak kilenc töltényünk volt, sebesülésünk után gyakorlatilag harcképtelenekké váltunk, a vízhiány és a fájdalommal eltöltött éjszaka iszonyúan megkínzott. Mindenikünk töltött, az utolsó golyót megtartva, a ki nem mondott legvégső alkalomra. A csatárlánc egyre közeledett, hallottuk a katonák kiáltozását, ahogy az előttük szaladó tiszt a levegőbe lőtt, így ösztökélve gyorsabb iramra az embereit. Ekkor jött be hozzánk a csoport vezetője, egy lengyel férfi, aki leoldotta az övére kötözött kulacsokat és kiosztotta köztünk.

„Igyál, elvtárs, nézd, hoztam vizet.” — Kinézett az ablakon, majd elkérte a töltényeinket és az egyik puskát. Szó nélkül lépett ki a szobából, ugyancsak hátul. Pár perc múlva a szomszéd ház tetejéről lőni kezdte a közeledő rajt. Azok meghökkenve kerestek fedezéket. Újabb percek múlva távolabbról lőtt rájuk, majd még távolabbról. Számoltuk, pontosan kilenc lövést adott le az elvtárs, annyit ahány tölténye volt, de ezzel magára vonta az ellenség figyelmét. Vágtató lovak-húzta gépágyú jelent meg, a tüzérek lázasan helyezték el, és azonnal lőttek. Dörrenés után porfelhőben rogyott alá tőlünk a negyedik ház emelete. Újabb csapás ugyanoda, ismét és ismét. Aggódva figyeltük a fejleményeket. Egy golyó, egyetlenegy, gondolom az utolsó lövés után mellén találta a célzó tüzért. A löveg legénysége azonnal hátra húzódott, majd eltűnt a narancsfák mögött. Nemsokára az ágyú mellett megjelent egy civilruhás valaki, közülünk, majd még egy, többen jöttek. Megfordították az ágyút és gyors ütemben tüzeltek a feketeruhás, rohanó alakok irányába. Kilenc töltény és a tízedik. Semmi más, úgy ahogy mondom. Ezért és ehhez hasonló fegyvertényekért voltunk akkor a világ legjobb hadserege, ugyanis majdnem mindent pótolt a politikai meggyőződés. Két fasiszta nagyhatalom által támogatott nacionalista spanyol hadsereg állandó támadásai ellenére három évig tartottuk magunkat. Ezt csak azért mondom, mert a nevezett napon is, a szikrázó napfény felől megérkeztek a Condorok. Akkor és ott tanulták meg a szőnyegbombázás tehnikáját.

— Hogyan jöttél ki onnan?

— Ő hozott ki. Galina, ez a vékony lány. Igen. Éjjel jött, kötszerrel, vízzel. Romos, szinte földdel egyenlővé tett házak között lelt ösvényt, etetett, szomjunkat oltotta, amíg segítő kezekbe juttatott. Az érdekesség az egészben az, hogy az anarchisták táborából jött utánunk, tehát egy teljesen idegen ideológiai platformot hagyott hátra, csak segíthessen. Közben ő is megsebesült. Akkor hallottam utoljára a hangját: „gyere elvtárs, várj csak, majd én!” Lois felállt és pár lépést tett felindultságát leplezendő. Habár elméleti fizikát tanult, újságíró volt, Szilárd Leó barátja, egy időben együtt dolgoztak az entrópia fogalmának természettudományos értelmezésén, jelenleg ő a gyár káderese.

Arnold nem hagyta magát:

— Lois, ezért harcoltatok, ez volt a nagy cél? Mindez, ami jelenleg körülvesz? Alig hiszem.”

Lois leült.

— Ugyancsak példával válaszolok. Egy kristálytiszta forrás vizét, több, egyre nagyobb folyó nyeli el, majd az élő, egyre dagadó folyam mielőtt a tengerhez jutna, deltásodik… A víz, az éltető elem nagy részét — áttételesen az eszmékre gondolok — felszívja az arra a vidékre jellemző összetételű talaj, növények, újszerű virágok teremnek, idővel alig valami emlékeztet a szép kezdetre, a kristálytiszta patakra, ahonnan minden kiindult.

— Keserűen állapítom meg, hogy a világot átfogni akaró internacionalista eszméitek, nálunk Sütő Jóskákat, kartellás közellátást, és hajnali sorállást termeltek ki? Kár volt ezért szenvedni. Na, az Isten éltessen! — Lois folytatni akarta, de Arnold közbevetette:

— Hagyd Lois, mert a további argumentumok már a teorétikum mélyvizeibe vezetnek. Az itt lévő fiatalok, pedig…

— Tévedsz Arnold. Jó, ha időben, már most megtudják, hogy mi az érték, és hol keressék azt, amit közönséges néven konkolynak nevezünk. Parazitának.

Lois jól megtermett, elegánsan őszülő, mindig szürke ruhát viselő férfi volt. Fehér ing, nyakkendő és egy ezüst fogantyús sétabot kísérte. És a felesége, Galina Orlova. Lois, amíg ült, beszélt, tárgyalt, mindenkire kellemes hatással volt. Amikor felállni készült, főleg az első lépések megtételéhez az asszony segítségét kérte. Arnold, bár jó viszonyban voltak, mindig előhozta a Sütő ügyet. Ő tudta miért. Mi csak annyit tudtunk meg, hogy idehelyezése után Lois kötelező látogatást tett a helyi szerveknél. Azon a napon a vezető elvtársak közül, pillanatnyilag senki sem volt elérhető, így egy hangzatos nevű hivatalhoz irányították. Lois bemutatkozott, hogy ki és mi, felajánlotta segítségét, kiemelve, hogy jelentős nemzetközi tapasztalattal rendelkezik. Sütő elvtárs, a hivatal vezetője, röhögni kezdett:

— Mondja, maga viccelődik? Mit tegyek én a maga nemzetközi tapasztalataival? Na, hagyjuk békén egymást! Tudja mit? Ha csak ennyi a szövege, már mehet is. Jó napot!

Galina jött, segíteni.

— A feleségét tudnám alkalmazni, mint propagandistát, de az izém se látott néma aktivistát.  

Lois megkérdezte, milyen jogon beszél ilyen durván velünk.

— Az ökleim jogán, maga hallott efféléről, hogy munkás ököl, vasököl, odacsap, ahova kell. Erre van szükség a mostani időkben, nem finom úriemberekre!

Lois nehezen tette meg az első lépéseket.

— Na, elvtárs, még mindig nézem.

— Mit?

— Hát az ajtót, menjen már, aztán szép csendesen húzza be maga után. 

E beszélgetés után, Lois káder-vonalon utánajárt a dolgoknak: a Suteu név viselése nem volt törvényes, egy évvel fiatalabb, sohase dolgozott, sohase sportolt, a hét elemit se járta ki. Minden vezető sietve határolta el magát attól, hogy bizalmas adatokat bízott volna a befurakodónak. Ilyen, és más dolgok kiderítése után, most Sütő Jóska ül egy zsúfolt cellában és nézi az ajtót, amelyiken valaha ki fog menni, szépen becsukva maga után. Úgy hírlik, nagyon soká kell várnia erre a boldog pillanatra.

— Érdekes emberek lehetnek. Mesélj még valamit róluk — kérte Flo, hát folytattam.

— Galina otthon dolgozott. Időnként futár hozta az anyagot, az is vitte el. Fogalmam sincs miről lehetett szó. Ők egy nagy házban laktak, a barakk negyed szélén. Egy szobát igényeltek. A konyháról meg a többi helységről lemondtak a többi lakó javára. Renáta hordta az ételt a gyári kantinból. Többször átjöttek hozzánk. Galina pasziánszot rakott ki, nagyanyámmal értekezett, csak ők tudják hogyan, miközben Lois az apámmal sakkozott.  Galina egyre fogyott, már a cigaretta sem esett jól. Felmentek a Fővárosba kivizsgálásra, de nagyon hamar megjöttek. Lois csak intett, kétségbeesetten mondta, hogy nagy baj van. Az anyám üldögélt délutánonként a Galina ágyánál. Stoppolta a harisnyákat és állandóan beszélt a néma és egyre vékonyabb, szinte már átlátszóvá soványodott lánnyal. Az persze nem válaszolt, de soha se nyögött, jajgatott, csak az arcán időnként kiülő izzadtságcseppek mutatták, hogy iszonyú fájdalmai voltak. Késő délután Lois telefonon érdeklődött, beszélt az anyámmal, majd este, miután hazajött, letérdelt az ágy mellé és a homlokát Galina keze mellé temetve órákig mesélt neki, egyre beszélt. A válasz annyi volt, hogy a lány ujja néha rásimogatott a Lois fejére. Így maradtak együtt, néha éjfélig, amíg nem jött Renáta anyja, aki beadta az éjszakára szóló morfium injekciót és ágyba parancsolta Loist. Képzeld el azt a képet: nemzetközi hírű anarchista ágyánál a mindenéből kifosztott anyám őrködik, ugyancsak a mindenükből kifosztott szász édesanya kezeli őt, és a teljesen kétségbeesett férjét. Galina nem akart papot, még látni se. Az utolsó napok egyikén a nagyanyám is felsántikált hozzá. Pont akkor lépett be Lois. „Janka néni, maga sokat látott-hallott. Ön szerint itt volna a vég?”

„Még nem, fiam, majd az éjjel, vagy később fog rajta megkönyörülni az Isten. Látod, ez a lány nem hisz benne, de nézd, mennyire fél. Fél, mert eldobta magától még azt a hitet is, hogy van, akinek panaszkodni, aki soha nem hagyja el, aki vele marad azután is, hogy mi elmegyünk innen, kitárva az ablakokat. Sírj fiam, senkinek se mondtam el eddig, hogy ti szerelmesek voltatok egymás szenvedéseibe. Mit bámulsz? Így van és nem másként!”

Galina két nap múlva halt meg. Mi, a kulákfajzatok, a kisemmizett barakklakók álltunk az ágya körül, az apám Loist támogatta egy székbe, Arnold volt a halottkém, kis tükröt tartva Galina szájához, majd lecsukta a lány szemhéjait és felhúzta az arcára a lepedőt. A sarokban egy ideges orvos töltötte ki a szükséges papírokat, hangosan tépte ki a lapot, majd sietve távozott.

— Mikor volt ez? — kérdezte Flo.

— Tavasszal, amikor csepegni kezdtek a jégcsapok, egyik-másik lezuhant és üvegszerű pengéssel tőrt darabokra.

— Aztán?

— A hamvasztásra csak az anyám és én mentünk el. A szinte járásképtelen Lois a szolgálati kocsi ablakából nézte a kéményből felszálló fehér füstöt. Az anyám rövid fohászt mondott magában és kijelentette, hogyan is hihetett volna Istenben amikor eszméje nevében istentelen dolgok történnek a világ ezen részén. Látod, amellett, hogy sajnálom, becsülöm is, nem vált tisztességtelenné még a legnehezebb perceiben se. Kitartott hite mellett.

 

27látogató,1mai

Szerző Gyalay Korpos István 27 írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.

4 Komment

  1. Ez megrendítő az elején…ahogy írod

    “A plafonig felrakott ágy, a fal melletti sifonérok, vasalt ládák, az asztal fölé csüngő, nem világító lámpa, a sarokban pattogó kályha se ad ennek a helyiségnek meghittséget. A barátságos, meleg otthon ideája még elképzelésként sincs jelen. Valahol kint rekedt. Az ajtó előtt, vagy még kintebb? Ugyan merre? ÃÅgy éreztem, minden tárgynak ebben a szobában az a célszerűsége, hogy a lakóval együtt keseredve, őrizze az ide beszorult magányosságot, és bénultan nézze, hogy a mindent uraló, szinte cseppfolyós koromsötét csend, a céltalan töprengés, a mindennapi egyhangú robottól fénytelenné vált napok és a mélyfekete éjszakák egybemosódása miként juttathat el valakit a tébolyodottsághoz közeli állapothoz. Még az óránként megjelenő, söröskancsót és egyéb kellékét emelgető kisöreg is annyira kedveszegetten teszi a dolgát, hogy a pajzán jókedv helyett, csak úgy árad belőle a teljes absztinenciára és örökös remeteségre való felhívás hangulata.” kinyomtatom a hosszúsága miatt egyszer, aztán még véleményezem is tán 🙂

  2. Köszönöm a figyelmet kedves barátaim. Persze, hogy nem hagyom félben, igyekszem megfelelni az elvárásoknak. Persze nehéz, ugyanis ki így, ki amúgy látja, visszatekintve, azon évek emlékeit. Nálam az van, hogy még most is, annyi idő után is megkínoz a kérdés: lehetett volna jobban , másképp? Sajnos, bármennyire boncolom, mindig az jön felszínre, hogy egyértelműen ez volt az út, végig kellett menni rajta, akárcsak a damaszkuszi úton, ez volt megadatva. Viszont, történeteimet nem szeretném közteherré tenni. Ha mégis értékelitek, hát nagyon hálás vagyok ezért.

  3. Kedves István!
    Nagyon jó ujra itt látni és olvasni. Most direkt visszalapoztam az előző fejezethez mert ugye nehéz ennyi idő követni. Remélem irod még tovább ezt egy kicsit, mert sok minden nem teljesen van lezárva/vagy az élet sem zárta le?/A másik bokszolos történetet is folytathatnád mert az is ilyen, hogy várja az olvasó a további meneteket. További jó alkotást kivánok neked és gyere gyakrabban ide!

Hagyj üzenetet