1973 őszén ezeket írta Gallai, gyöngybetűivel:
„…Otthon a nyári szabadságon igyekeztem olyan szemmel nézni mindent, hogyha hazajövök, miként tudnék boldogulni. Arikám, lesújtó az eredmény.
Anyu, apu dolgozik, kimenni a lakásból nem tudok, munkalehetőség egyenlő a nullával. Ráadásul anyuék sincsenek jól… Az intézetről mit írjak neked… a napokban segítettünk itt, egy olyan lista elkészítésében, amely két csoportra osztja a lányokat.
Huszonöt éven felüliek huszonegyen vagyunk, a többi mind fiatalabb, tizennégy évesig, és összesen százhúszan vagyunk. Ebből ötven a kocsis… Marsall Kati két hete volt itt, nem változik semmit! Most is van kórusa, megígértettük vele, hogy kijönnek hozzánk egy hangversenyt adni. Üdvözletét küldi neked! Klassz dolog lenne, ha te is itt tudnál akkor lenni…
A TIT előadók szép, színes diákat is hoznak. Egy hónapban kétszer van filmvetítés.
Tündi is beteg, szinte állandó tüdőgyulladása van. Néha még a veséje is rendetlenkedik…”
Szegény kis Tündi ezután hamarosan meg is halt.
A gyors- és gépírótanfolyam elvégzése után Erzsi a Ganznak gépelt, de magát a képzést is be kellett szüntetni, mert nem tudtak elég munkát szerezni a sok gépírólánynak.
~~
Domi néni utódja, Sárika néni körlevelet küldött:
„Állami Szociális Intézet
1022 Budapest, Marczibányi tér 3.
Érdeklődni szeretnék, hogy az intézeti gondozás megszűnése óta sorsod hogy alakult, milyen munkakörben dolgozol, munkahelyeden megbecsülnek-e?
Szeretném, ha a mellékelt kérdésekre válaszolnál. Tájékoztatásod sok segítséget nyújtana ahhoz, hogy az Intézetbe bekerülő gondozottak rehabilitálásához a jövőben milyen támogatást kell adnunk.
Értesítésedet nagyon köszönöm.
Budapest, 1975. szeptember hó. Tímár Zoltánné sk.
intézetvezető „
Elég sablonos kérdőívet mellékeltek ehhez, utógondozás címén: „Milyen a sérültségi foka, mit tanult, abban a munkakörben dolgozik-e?”
Utóiratként: ”ha van egyéb közölni valója”.
Nekem volt, ide válaszlevelet írtam:
„Nagyon örülök, hogy létrejött ez az utógondozás. A száraz adatok mögött azonban sorsok húzódnak meg, néha megoldatlan, sokszor megoldhatatlan problémákkal. Az én életem minden vonatkozásban rendezett. De ilyen, vagy ehhez hasonló-e a többi utógondozotté, akik dolgoznak? (És hányan nem dolgoznak!)
Ismerem az intézet nehéz helyzetét is, mégis szeretném javasolni egy-egy volt gondozott felkeresését, meglátogatását. A régi intézeti társakkal találkozni, elbeszélgetni is nagyon jó lenne.
Lehetséges volna egyszer egy találkozót rendezni az Intézetben? Ha bármiben hozzájárulhatnék ehhez, nagyon szívesen tenném és örömmel venném.
Egyébként, az órás szakmát minden erre alkalmas gondozottnak merem ajánlani. Megéri az intézet és az egyén befektetését.
Csak köszönetet tudok mondani azért, amit értem tettek…”
Az első találkozót csak jó harminc év múlva hozták össze a „régi lányok”. Intézményesen soha, senkit nem kerestek fel!
Miért kell nekem mindig, mindenhez hozzáfűzni a saját ötleteimet? Főleg, ha semmi értelme! De honnét lehetne ezt előre tudni?
~~
Hosszabb idő után minden normális emberben megérik a vágy, hogy kiszakítsa magát a már rabságnak érzett felügyelet alól. A nagy közösséghez állandóan alkalmazkodni, teljesen idomulni fárasztó és — hogy ne mondjam — egyéniség ellenes.
Ezt el kell ismerni! Csak annyira szabad elfogadnunk a felügyelet elfogadását, amennyire ésszerűen szükséges! Ezzel szemben kötelező az optimális önállóságra törekednünk!
Lakott az intézetben egy Pusztafi Judit nevű lány. Én már nem ismertem őt. Azokkal szövetkezve, akiknek titkos vagy éppen nyílt vágyuk a saját lakás volt, próbálta megvalósítani álmaikat. Minden — számára elérhető — fórumot megkeresve elindított egy mozgalmat. Férjhez akart menni, ahhoz pedig — mint tudjuk — feltétlenül szükséges egy lakás!
A KISz-ben talált partnert a harchoz, a kerületi titkár W. Vilmos személyében, aki az „ügy” aktív, buzgó támogatója lett. A II. Kerületi Tanácstól kiindulva talált rá az első segítségre. A telkeket tőlük kapták, amire építkezni lehetett. A lányoknak a pénzt kellett előteremteni, amivel elkezdhetik a kivitelezést. A többit W. Vilmos intézte.
Domán Anna, Szidu, Gallai és még néhányan (akiket ismerek, a többieket nem), a belevágtak a bátor vállalkozásba. A Rozmaring TSz patronálásával, KISz segítséggel beindult a komoly megmozdulás. Ötvenezer forintot kellett azonnal befizetni, aztán kölcsönöket vettek fel.
Az álom 1980-ban valósággá vált. Beköltözhettek a speciális lakásokba Pesthidegkúton. Azonnal munkát is biztosított az akkori Rodáta, ahol számítógépes adatrögzítést végzett a lányok egy csoportja, köztük Gallai és Lotyák Erzsike is, az intézeti szobatársak, akik tulajdonostársak lettek.
A legtöbb lakásba vagy házaspárok költöztek, vagy két lány vett meg egy lakást, de volt, aki az anyukájával és volt, aki egyedül. Mindegyikhez — a közös helyiségeken kívül — két, különbejáratú szoba épült. Így egymás segítségére is lehetnek anélkül, hogy a másik életét zavarnák.
Természetes — sajnos —, hogy vannak hiányosságai is egy ilyen lakóegységnek, de ez mégsem annyit nyom a latban, mint az, hogy a fő életfeltételeiket biztosítja! Munkát, elérhető segítséget, a lehetséges önállóságot, mégsem egészen magukra hagyva kell élniük.
Valamikor a nyolcvanas évek közepén Árpival és Sanyival, a férjemmel elindultunk megkeresni az ismerős lányokat. Kiderült, a Pinceszer út Pestről, nem a nekünk könnyen megközelíthető helyek közé sorolandó. Az öcsém és a férjem a kedvembe akartak járni. Gallait, Szidut és Dománt látogattuk meg. Reggel kellett volna elindulnunk, ha minden ismerőshöz el akartam jutni…
Így villámlátogatásra zsugorodtak a vizitek. Sajnos Dománt most már hiába keresném. Pár éve ő is eltávozott. Amikor nála jártunk, a becsengető szomszéd gyerekeknek kiáltotta ki:
— Nyitva van, gyertek csak!
~~
Szidunál a másik szoba lakója is ismerős lány. Babcival, egy karja ellenére, mégis elvégeztették a varróiskolát az intézetben. Csakhogy ő a mai napig meg is varrja magának a ruháit! Egy kézzel, ügyesen, találékonyan!
Szidu, ismerős, régi zavarával küzdött és pont olyanak találtam, mint annak idején. Amíg az intézetben élt, orvostanhallgatók látogatták meg az intézetet. Festményei felkeltették az érdeklődésüket, meg is rendezték hamarosan az első kiállítást a műveiből. Aztán ő is saját lakásba költözött Pesthidegkútra, azóta igazi festőművésszé nőtte ki magát.
A nyocvanas évek valamelyikében férjem talált rá a műsorújságban a filmre, amit Sziduról készítettek. Izgatottan ültünk a tévé elé. Címe: „Ablakra festett világ”. Megtudtam belőle, hogy Görögországban kétszer is járt, de ott élni nem tudna. Festményeiben meséli el, mit élt át a szülőhazájában, és mit lát a világból — ablakon át.
Görög rokonai és honfitársai sem hagyták cserben, patronálják, festményeiből időnként kiállításokat rendeznek. Dezső bácsi látogatja Szidut is gyakori rendszerességgel, felfedezettjére és tanítványára büszkén támogatja őt és ezeket a kiállításokat is…
Telefonon beszéltünk nemrég. Megkérdeztem, mit gondol arról, hogy most meg írogatok, nem nyugszom.
— Megmondanád Szidukám, miért küzdök én még mindig??
— Adni akarsz, Ari. Segíteni.
— Gondolod, hogy ez segíthet bárkinek, nem csak nekem?
— Hidd el, hogy segítene, ha olvasnák.
— Igazad lehet, de csak a magam kudarcaira tudok gondolni, amikor mindhiába szeretnék változtatni a hibás látásmódon — panaszoltam. — Különben se válthatom meg a világot!
— Az mindegy, te legalább kimondod azzal, hogy leírod.
— Te tudsz néha egy-egy képet értékesíteni?
— Á, ezek nem olyanok! Én csak úgy festegetek — szabadkozott, pedig Gyenitől tudom, hogy ha akarna, tudna eladni.
Ám ő ragaszkodik a képeihez! A szépség, amit Szidu teremt, ott vesztegel a szobájában, talán, mert neki kevés a hite önmagában. Érték veszik el? Pedig tagja már a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Miért nem áll mellé mégsem, hogy erősítse???… Némi anyagi jobblétet azért megérdemelne.
Ismét Palcsi bölcsessége jutott eszembe: — A világ legönzőbb embere is segít másokon, bár nem ez a célja. Meg kell élnie, azért dolgozik, mert csak a munkáját fizetik meg, amiből megélni kénytelen. Amit megcsinál, az pedig, ha akarja, ha nem, másoknak a hasznára van.
Akkor hogyan is van ez Szidunál? Mások csak a pénzért dolgoznak, ő csupán az alkotásért.
~~
Kránitz Erzsi, „Bözsék” egyike. Néhányszor meglátogattak Ernővel Ozorán, amikor még Pesten éltek és vendégségben jártak otthon a rokonainál. Egy évig laktak albérletben, aztán lakást vettek.
Úgy gondolták, ha már nem lehet sajátjuk, akkor magukhoz vesznek egy olyan gyereket, akinek fokozott szüksége van a családi szeretetre. Ki értené meg leginkább, milyen gondoskodást igényel egy mozgáskorlátozott emberke, ha nem azok, akik hasonló cipőben járnak? Nevelőotthonban találtak rá Lacikára, négyévesen. Szívszorító állapotban, vasfűzőben élt. Azonnal a szívükbe zárták a gerincsérült kisfiút, aki járni, de még beszélni sem tudott igazán. Óriási türelmüknél csak a szeretetük volt nagyobb. Pár év alatt, fokozatosan zárkózott fel a kisfiú az életkorának megfelelő szinthez. Kitartó terápiával gerince is megerősödött annyira, hogy nem kellett többé a gyötrő fűzőbe préselni. Általános iskoláit magánúton végezte négyes, ötös eredménnyel. Nem engedték intézetben tanulni, mert ott azonnal azt a fűzőt adták rá, ami nélkül náluk már szépen megtanult élni. Lacika órás lett, autót vezet, a református imaházban orgonál vasárnaponként és boldogan él nevelőszüleivel. Nem fogadhatták őt örökbe, a nevüket nem adhatták neki, mert élnek és nem mondanak le róla a szülei. Erzsiék „csak” hivatalos nevelőszülők, de nem kétséges, hogy kik az igazi, szerető szülők!
1986-ban Ernő a Szikra szabóság ozorai telepének vezetője lett, egészen annak megszűnéséig nyolcvankilencben. A Tamásiban bérelt lakást megvettek. Erzsike 1986-ig a FÉKISZ műszaki osztályának a gépírója, amellett társadalmi munkában a szövetkezet vöröskeresztes titkára volt.
Egyszerre mindig ötfélét csinál. Rengeteg energia szorult belé! Amikor nyugdíjba ment felvállalta a ház ügyes-bajos dolgait, közös képviseletét. Gyomrával is, csípőjével is sokat szenvedett, többször operálták, de őket sem gátolta soha korlátozott erejük a megfeszített munkában. Önálló üzletet nyitott Ernő, és bedolgozást is vállalnak együtt!
Így aztán a rendezett családi élet, a kényelmes otthon mellett kis nyaralót is építettek, nagy kerttel, és gépkocsijuk sem Trabant már rég.
Mióta egyedül élek, gyakrabban cseng, vagy magam nyúlok a telefon után és hívom a lányokat, így őket is! Sok évtizedet túlélő kapcsolatokra is a telefon a leg”kézzelfoghatóbb” megoldás.
A „köldökzsinór” végén néha Ernő, a hajdani KISz-titkár ismerős hangja köszön:
— Kezedet csókolom… rég’ beszélgettünk. — És megtárgyaljuk a világ folyását.
Megszerezte nekem Asztalos Sanyi telefonszámát is, így fel tudtam hívni, sokáig mesélt az életéről, megtudtam, hogy nem kellett öregotthonban tengődnie.
~~
Palcsi maradt a legkitartóbb levelezőm, még akkor is, amikor én az időmet szétforgácsoltam és mindig késve válaszoltam. Folytatásos regénynek hívtuk a hosszú elmélkedéseinkkel tömött borítékainkat, amik a két cím között vándoroltak.
Első levelében — még az intézetből — ezt írta:
„…A ‘Korzikai testvérek’-ben olvastam egy remek megjegyzést, és azzal a gondolattal néztem fel, hogy itt ülsz az ágyadon és felolvashatom Neked.
Egész furcsa volt, hogy nem voltál sehol. (Ezt nevezik, azt hiszem abszolút pléhre esésnek!) Most pótolom: ’ — Azt hiszi talán, hogy a kutyák emberek és elfelejtik azokat, akik szerették őket?’ — Az írónak egyébként az a véleménye, hogy: ’ — A valóságnak az, az egyetlen hibája, hogy valószerűtlen.’…”
Persze a napi események is papírra kerültek. Arról számolt be, hogy ORFI kezelésre is beutalták, nagy meglepetésére. (Addig a jótevő, lazító tornát nála feleslegesnek ítélték!)
Aztán az el nem hallgatható sérelme, ami csak úgy kibukott belőle: Kapott tavasszal egy hímezni való, nagy drapéria-szárnyat. Az elkészítés határideje június vége. Közben haza kéretőzött egy amerikai nagynéni érkezése miatt, vitte magával a kézimunkát. Az anyag sűrű és nagy, de Palcsi jól tudott gazdálkodni az idejével és erejével.
Június elején kapott egy felszólító levelet az intézetből, küldje vissza a függönyt, akkor is, ha félben van. Természetesen éjt nappallá téve befejezte, a nénikéje varrta a másik csücskét. Készen tudta postára adatni a hímzést. A bére ekkor sem lépte át a bűvös, kétszázhúsz forintos határt! Erkölcsi elismerésről ne is álmodjunk!
Alig találtam szavakat a válaszomhoz!!
Az intézetet elhagyva az egyre bővülő család szárnyai alatt él Paula. Legutóbb a húgával beszéltem.
— Kicsit megrándult Palcsi dereka, nem tudom idehozni, egyébként jól van — mondta.
Azóta már többször beszélgettünk, hü a régi önmagához. Napi penzuma ötven oldal elolvasása, mindig az épp napirenden lévő könyvből, ennyit bír különösebb fáradtság nélkül.
~~
2001-ben, miután özvegy lettem felhívott Heszike, akivel hetvenkettőben váltottunk utoljára levelet. Úgy megörültem a hangjának!! Beszélgettünk a régi időkről, ki mit tud a társainkról, akiktől úgy elszakított bennünket a sok gondunk. Akkor említette, hogy a kislányának Margó (Gyeni) a keresztanyja. Kérdeztem, mi van most vele?
— Elég régen találkoztunk. Hát, az hosszú történet, de meglátogatnálak, és akkor sokat tudnánk beszélgetni — mondta, én meg nagyon boldogan vártam, hogy a „másik Bözsét” is viszontláthatom.
— Te nem is tudod, nekem ez milyen sokat jelentene! De mivel tudnál jönni?
— Hát, a gyerekek nem tudnak most elvinni, de van egy nagyon jó barátunk, neki kocsija van…
— Férfi?
— Nem, dehogy! — tiltakozott, majdnem ijedten.
Egy barátnője tudná elhozni…? Hirtelen Gyeni képe ugrott elém. Valami azt súgta, hogy ez akár Margó is lehet. Rá is kérdeztem, igaz, csak másnap, bár arról nem volt sejtésem sem, hogy napjainkban mennyire szoros a kötelék köztük, hogyan értendő az a „régen találkozás”.
— Te, csak nem Gyenivel jössz?
— Á, neem! Jé, miből gondolod? — hárított és csodálkozott. — De egy nagyon kedves hölgy lesz, majd meglátod!
Aztán megérkeztek, csak felkiáltani tudtam, és egymás nyakába borultunk. Persze hogy Gyeni volt az, a Trabant Hycomatjával! (Mint oly sokszor, megint nem csalt a „ráérzésem”.)
Csodálatos, emlékeket idéző napot töltöttünk együtt! Fényképalbumaim segítettek visszanézni. TV készülékem tetején álló, hangjegysort mintázó gyertyatartót mutattam Margó-Gyeninek:
— Emlékszel? Ezt tőled kaptam, mielőtt férjhez mentél, a vőlegényed, Lajos készítette.
— Régen elváltam, de Lajos nem is él már. Kislányom, Dórika asszony és két gyönyörű fia van. Bizony, kétszeres nagymama vagyok! — büszkélkedett boldogan. A nem igazán magas korát is jócskán hazudtolja, fürge, vidám.
Annakidején a Rehabilitációs Csoportnál közreműködött az intézmények átfogó, széleskörű kutatásában, amiben a fogyatékosoknak alkalmas foglalkozásokat gyűjtötték össze.
A postasegédtiszt-képző elvégzése után el kellett hagynia az intézetet. Előbb Dunaújvárosban dolgozott egy postán. Aztán hatvanötben férjhez ment. Hamarosan visszaköltöztek Budapestre. Amikor Dórikát várta, az intézeti varrodában szegték be a várt jövevény pelenkáit… Három év múlva a Vakok és Csökkentlátók Intézetében kapott titkárnői állást és lakást.
Közben végezte a Tanárképző Főiskolát és visszakerült a Szociális Intézeti Központba. Hetvenkettőben, mint gondnok, aztán a képző befejezése után is előbb gondnok, majd 1990-től igazgatóhelyettesnek nevezték ki a Marczibányi téren. Ebben a munkakörben dolgozott nyugdíjaztatásáig. Nem ő lenne ő, ha nyugalomba vonult volna ezzel. Azután is ottmaradt, mint csoportvezető.
Fiatalos és agilis. Ezerfélével foglalkozik, rengeteg munkával, sokoldalú és fáradhatatlan a mai napig. Bednay Dezső iparművész mester tanítványaként kezdte, már ő is csoportokkal tűzzománcot készít és tanít ép gyerekeknek, művészeti táborokba jár, viszi magával a kis égető kemencéjét oda, ahol nincs.
Az ilyen apróság ne legyen akadály!…
Gyönyörű tűzzománc képeiből sok magyar városban rendeztek kiállítást, sőt művei részt vettek egy Brüsszeli, nemzetközi kiállításon is.
És közben mindig valami újat tanul ő is, aztán azt is tovább adja, időseket, fiatalokat linómetszésre, kendőfestésre oktat. Folyamatosan képezi magát, és dolgozatokban rögzíti az intézmények történetét, fejlődését. Szabadidejében nagy főzéseket rendez és „unokázik”, boldogan. Nemrég cserélte ki a kocsiját.
~~
Hessz Bözse is özvegy, lánya, Zsuzsi egyetemista és menyasszony. Azóta aztán, telefonon többször felkeressük egymást. Beszélgetéseink már csak idézni tudják a bohém önmagunkat, akik régen voltunk. Jó tudni, hogy az életkedv nem hagyta el egyikünket sem, a sok-sok megpróbáltatás után sem. Hiszen valaminek életben kellett tartania bennünket. A derű pedig — bizonyítottan — éltet.
A ruhaipari technikum elvégzése után hazaköltözött Bodajkra, a szüleihez. Varrodába járt dolgozni, de otthon is vállalt varrást. Nem maradt ő sem sokáig varrónő. Hatvankilenctől az ottani Szövőgyárban adminisztrátorkodott. Debrecenbe ment férjhez, míg a férje élt, ott is rendesen eljárt keményen dolgozni, rendben tartotta a háztartást; gyermeket szült, nevelt, beteg férjet ápolt. A férje halála után költöztek Érdre, hogy a kislánya továbbtanulását segítse.
Kedvezményeket soha nem vett igénybe ő sem, mint a legtöbbünk. Ma is ugyanaz a titokzatosan mosolygó, mint régen. Lányát, Zsuzsikát készül férjhez adni. Most is vezeti a háztartást, még kertészkedik is — a járógépében csattog le a növényeihez! Ez az ép emberek körében a világ legtermészetesebb dolga… de próbálná mindezt egy, vagy két rosszul működő lábbal! Csak egyszer kísérelje meg, felcsatolni a járógépet bárki… Jó lábbal is szörnyű, nehéz a súlya és egy komplikált szerkezet. Azt úgysem tudhatja meg senki, milyen élni egy erőtlen lábbal, mert nem sokáig mondhatná el, hogy van egy jó lábam.
Elképesztő energiával dolgozik a mai napig, de nem jár el otthonról, csak amikor a gyerekek, vagy Gyeni, azaz Margó elcsalják valahová. A gyakori találkozásokhoz képest két hét is hosszú lehet, amíg nem látják egymást…
Megkérdeztem, még a 4711 levendula kölnit használja-e.
— Á, már régen nem! Jé, te még emlékszel? — mosolygott éppoly kedves-szelíden, mint akkor, rég!
Persze, hogy szóba került az is, hogy miből élünk.
— Képzeld, én nem minősülök súlyos mozgássérültnek. Még fellebbezek, de az egy járógépem, négy körsínnel nem elég hozzá!
— Nem is értem. Hisz gép nélkül teljesen erőtlen a lábad! Ez csak félreértelmezés lehet. Te sem tudsz segíteni, Gyeni?
— Nem. Az egyik láb lehet bármilyen béna, bármilyen kicsi gyermekkortól, két végtag a kritérium hozzá!
— Á, az sem számít. Nézz rám, két végtaggal engem is csak a legenyhébb kategóriába soroltak, ami kizár minden érdemi támogatást. Mégpedig azért, mert ötvenöt éves koromig aktív dolgozó voltam, adót fizettem. Egy korábbi felülvizsgálaton megkérdezték: „Akar továbbra is dolgozni? Akkor marad 70%-os” — szögezték le. Olyan besorolás már nem is létezik, állapotrosszabbodást megállapítani pedig már nem hívnak be. Nem számít, hogy dupla erőfeszítésedbe került mindent elérni. Remek törvény, mi?! Azt sem számolja senki, mivé lesz egy kissé jobb láb és a gerinc egy Heine-Medin-es láb, pláne kettő mellett.
— Kránitz Bözse már a bíróságnál tart, mert ő meg az árvaságit nem kapta meg, a veleszületett, többször operált kétoldali csípőficamos lábával, holott minden feltételnek megfelel — szólt közbe Hesszike. Ekkor még fel se figyeltem a per tárgyára, mert Gyeni közben hozzám fordult:
— Te Ari, hogyan jössz ki a nyugdíjból?
— Amíg az özvegyi járadék ötven százalékos, addig csak-csak. De aztán…?
— Az árvaságid nem lenne nagyobb összeg?
— A mim? — csodálkoztam rá az esetünkben, mint lehetőség, soha nem hallott fogalomra.
Ami ekkor kiderült, az is azt bizonyítja, hogy kevéssé vesznek minket komolyan. Ha nem esünk hasra egy véletlenül elénk pottyanó, elrejtett rendeletben megbotolva, akkor meghalhatunk úgy, hogy nem is hallottunk róla. Minek hozzák meg a rendelkezéseket, ha aztán titokban tartják? Vagy egyszerűen túlteszik magukat rajta: „Na, ezt elintéztük!” Aztán úgy kell kérelmeznünk, mintha alamizsnát kérnénk… Hát, ez nálunk a rehabilitáció.
Margó küldött egy mintapéldányt az árvasági adatlapból, arra hivatkozva kértem az önkormányzattól, ahol azt addig nem is ismerték ilyen formában! Pihent a többi rendelet alatt kibontatlanul? Minden bizonnyal.
Kérelmek, telefonok, lehetetlennek látszó, évtizedes igazolások előkerítése és értetlenkedések hosszú sora után megkaptam az én drága apám jogán azt az árvasági járadékot, ami 1980 (a halála éve!) óta „járt” volna nekem.
Hálák sorával gondolhatok apámra, hogy egyáltalán… a még odaátról is segítő anyámra, aki gondosan eltette a most szükségessé vált határozatokat, családomra, hogy ereklyeként őrizte azokat — és a régi társaimra, amiért még sok év után is törődünk egymással!
Van fentről gondoskodás, vitathatatlanul van! Az nem társadalmi eredetű. Speciális gondjaink rendszerint maguktól törnek elő, megoldásuk a vakszerencse dolga.
— Nagyon jó címet adtál, talán még sohasem volt ilyen jó cipőm és gépem, mint amit ott készítettek, sehol nem tör fel! — mondta egy újabb telefontraccsiban Hessz Bözse.
— Ennek örülök. Na és neked a fogyatékossági támogatásodat megítélték-e már felsőfokon?
— Ugyan, dehogy! Képzeld, a legfelső bizottságban ugyanaz az orvos—szakértő ült, mint az előzőben. Most is elutasítottak, természetesen, mert azt szögezte le, hogy ”nem is egyszerűen csak „egyvégtagos” vagyok, hanem ráadásul a járógépet nem is kell állandóan viselnem”.
— Mi a fene! Nem is kell? Ő ezt engedélyezi, javasolja, vagy netán elrendeli? — kérdeztem keserűen.
— Ellentmondást nem tűrve megállapította. Végülis üldögélhetek, azt gép nélkül is tudom csinálni… Bíróság lehetne már csak a következő lépés, de se pénzem, se kedvem nincs már hozzá. Mi a garancia, hogy ott nem ő lenne a szakértő?
— A te közgyógy. igazolványodat sem változtatták még alanyi jogúra, ugye? — Kérdezte tőlem Gyeni egy másik beszélgetésben.
— Persze, hogy nem. Pedig mennyi segédeszközre van szükségem! Az a törvény sem igazán értünk született. Már figyelmeztettek félhivatalosan, hogy kár volt annyira becsületes, aktív dolgozó, adófizető lenni… hiszen az vált szokássá, hogy szabadon leszázalékoltatták magukat az emberek. Én csak úgy kaphattam működési engedélyt, ha a legenyhébb kategóriába sorolnak, bár más az igazság. Ezért nem kaphatom alanyi jogon, így aztán, épp’ annak, aki nem képes az utánjárásra, annak évenkénti tortúra meghosszabbíttatni a méltányosságot. Minden évben két-három gondozónő szaladgál a megújítás bürokrata útvesztőjében, én meg eltelefonálgatok miatta egyheti nyugdíjamat, tűrve a sok értetlenkedést, hogy miért nem személyesen megyek! És még örüljek, mert ha a nyugdíjam eléri a limitet, akkor már nem is kell utána járni, úgyse kaphatom… — Nevettünk, de úgy, hogy abban benne volt az elbánás minősítése.
~~
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Adminguru
