Pápay Aranka : Összefércelt sorsok – 24.

Rögök az úton

 

 

 

A február eseménytelenül, mégsem unalmasan telt. Az intézetben nem annyira a tanulásról, mint inkább a téli örömökről szólt az élet. Persze tanultunk is, de túl a féléven — messze voltak még a vizsgák.

Disznótoros csomagok érkeztek sorban, nem mindenkinek, de jutott minden szobába, farsangi műsoros esteket (délután) rendeztünk, műkorcsolyázást néztünk a tévében.

Anyukám csomagjából — mint mindig — újdonság is előkerült, ezúttal sült tök. Nagyobb sikere nem tudom, minek lehetett volna! A radiátorra tettük, szállongó, finom illata betöltötte a szobát.

Még azt sem állítom, hogy nem haladtunk, hisz Icu már ruhát varrt egy, a fiúk rendezvényére készülő lány részére. Én már a huszonkettedik szakrajzomon dolgoztam.

A műhelyben rövidingás, míves, bim-bam asztali órát kaptam javítani és nem sokkal utána az első köves karórát. Lajos bácsi mindig átnézte a tanulóknak küldött javításokat, aztán úgy osztotta ki, hogy valami bonyolultabb, több tanulási lehetőséget rejtő szerkezet kerüljön a kezem alá.

Kövek előfordultak nálam — sajnos — egészen másmilyenek is. Több éjszakai rosszullét után ittam a teát, rengeteget! A lányok — persze elsősorban Budai frissen főzte — tele kannával vártak esténként, míg végre apró kis kövektől és sok-sok vesehomoktól szabadultam meg.

Reméltem, ez azt jelenti, hogy legalább egy ideig békességem lesz, csakhogy az úton is sokszor megfáztam. 

Vili a kocsiját jó melegen tartotta, de Pali bácsi kevésbé, az sokszor még le is robbant, akkor a kisteherrel a fiatal Béla szállított az „áru” elfuvarozása előtt, vagy után. A vezetőfülkében, ha lett volna is fűtés, alul a lyukakon megszökött a meleg. Sőt a sár is felfröcsögött! Ráadásul az edények fel- és lepakolása alatt a legnagyobb hidegben gyakran egy egész órát is álltunk. Ételt szállítottak a Vakok Intézete és a Május 1. Intézet között.

Ilyenkor szinte sírva érkeztem haza, mert annyira átfázott a lábam, hogy fájt. Nincs mit csodálni tehát, ha ez a kényes vesémnek megártott és egyre gyakrabban szenvedtem úgy, mint a kutya, főleg éjszaka. 

A Török utcai utókezelőben megismert Csibi barátnőm meghívott, először tiltakoztam, hogy éjjel sokszor vagyok rosszul. Aztán bevallottam, hogy nincs most taxira pénzem. Na, ez nála nem számított akadálynak.

— Majd én kifizetem, és amikor már dolgozol, akkor visszaadod. A vesédet meg majd a Mami kúrálja…

Kellemes hétvégét töltöttem náluk és nem is utoljára. Óraadó tanár volt, nyomdai korrektúrákon is dolgozott és tágas, szép lakásban élt a velem mindig kedves nagymamájával és Mamival, ahogy ő az édesanyját szólította.

Árpi inkább leveleket küldözgetett, pedig utált írni, de nem jöhetett hozzám gyakran. Természetesen mindig Judittal jött, aki szorgalmasan látogatta a laktanyában, de engem is, amikor Árpi nem kapott kimenőt. Hanem, ahogy megérkeztek, annak is hirtelen dolga akadt az ebédlőben, akinek nem is volt: Állítólag nagyon jól állt neki az uniformis és Budai riadója mozgósította az érdeklődő lányokat, ha a katonám megjelent.

Néhányan bejárhattak tőlünk kezelésekre az ORFI-ba. Nekem sajnos erre nem jutott időm. Vásárolni sem jártam, de Icu leárazott, szép fehér selyemblúzt látott meg és mindkettőnknek vett belőle. Amikor jegyet kaptunk az Erkel Színházba, ezt vettük fel, ő sötétkék bársony, úgynevezett kötényruhával, én az új kosztümömmel. Nyaka körül és a blúz ujján a fodor kilátszott a blézerből, kiemelte az arcunkat és keretezte a csuklónkat a hullámzó, fehér selyem.

Izgalommal készültünk, mostuk a hajunkat, vasaltuk a fodrainkat, és hogy ne legyünk csapzottak a gyaloglástól, taxit hívtunk.

Még két lány jött velünk, és amikor a lépcsőfordulók talpig-tükrében megláttuk magunkat, megállapíthattuk, hogy — a botokat és egyebet figyelmen kívül hagyva — csinosak vagyunk.

A csodálatos műsorban rangos szereplőgárda vonult fel.

A legszebb opera-, operett- és balett-részleteket adták elő, többek közt Sárdy János, Lakatos Gabriella és Róna Viktor… no, meg Andor Éva („Nyisd ki a levelesládát, Évikém” — mondogattuk neve láttán a Miska bécsi levelesládája c. rádióműsort idézve, tudtuk, ő az az Évi). Az élmény máig feledhetetlen. 

Ahogyan a műkorcsolya versenyekre mindig szakítottunk időt, bármilyen fáradtan is, az, azt hiszem, a balett szeretetével egy tőről fakadt, mint a szép, főleg romantikus, szerelmes filmek és történetek szeretete is. Az a tő pedig a megcsodált, az elérhetetlen mozgásművészet és az áhított szerelem.

A Május 1. moziban akkor mutatták be a kétrészes, Jókai ikerregényéből készült, azonos című filmet, az Egy magyar nábob-ot, és Kárpáthy Zoltán-t. Az ismert történet a kiváló szereposztásban és kitűnő rendezésben szintén lenyűgözött bennünket. 

Oda, amíg csak ment a film a mozi műsorán, több kis csoportban vándoroltak el közülünk azok, akik tudtak egyáltalán „vándorolni”. 

Az élet azonban nem folyamatos, gondtalan szórakozásból állt. Ezek csak kitérők, amik azonban nagyon sokat jelentettek. Jól tudták ezt az intézet vezetői, ezért mindent megtettek, hogy minél több ilyen kitérőnk lehessen, mint a húsvéti szünet is sokunk számára.

Sima utazáshoz mentőt akkor már nem kaphattunk. Gondban voltam, mert ha Árpi nem kap legalább eltávozást, nehezen oldom meg. Az egyik sofőr hihetetlen előzékenyen felajánlotta, hogy kivisz az állomásra, meg is tette, sőt fel is segített a vonatra.

— No, ezért kapnak valamit — mondta apu, és küldött egy kis demizson bort, amit Malvinnak adtam oda az üzenettel, hogy ezt otthonról a három sofőrnek és őneki küldik. 

Attól kezdve jeles főportásunk minden reggel és este megropogtatta a csontjaimat, és a körbepuszilgatást sem úsztam meg. Pali bácsi is sokkal kedvesebbé vált, de Vili még meg is locsolt. No, nem kölnivel (á, dehogy!), hanem, ahogy meglátott a lépcsőfordulóban, az előtér falikútjához állva várt, amikor aztán leléptem a legalsó lépcsőről, hozzám szaladt és a tenyerében hozott vizet „kedvesen” a gallérom mögé öntötte.

A lányok többsége tegezte Vilmos Jánost, ami az intézeti regula szerint tilos volt. Én legtöbbször kerültem a megszólítást, mert megalázónak tartottam, „pandúr pertunak” a nálunk alig idősebb férfi magázását, hiszen ő mindőnket gátlás nélkül letegezett. Így aztán elég dacosan ahhoz is, hogy megszegve a regulát visszategezzem, mint ahhoz is, hogy el tudjam titkolni, ha megsértett. (Ez bizony sokszor megtörtént a nyers modora miatt.)

Olyankor hangsúlyozottan ismételve magáztam.

Ennyi lehetett csak megnyilvánulása a sértettségemnek, hisz abban a kegyben részesültem, hogy segítségével járhattam a tanműhelybe. Ha meggondolom, őt a Rehab küldte, ez volt a dolga, vajmi kevés beleszólással. De velük szemben mégsem játszhattam el ezt a fölényt! 

A tegezés tilalma nem egyedül Vilire vonatkozott, hanem minden dolgozóra. Malvint és varrodás Gizikét is csak azok tegezhették, akiknek ők megengedték. Nagyon keveseknek járt ki ez a megkülönböztetés! Én nem kértem ebből a kegyből!

Ó, milyen jelentéktelen apróság ez a nevetséges tilalom a többihez mérten! Mostmár mosolyognom kell a szituáció naivságán, mégis szomorú leszek, felidézve a kiszolgáltatottságunkat.

Április elején Vili nem a megszokott évődő hangulatban fuvarozott be reggel. Mivel előfordult máskor is, úgy viselkedtem, mintha észre sem venném a komor némaságát, pedig láthatóan várta, hogy elmondhassa, mi nyomja a bögyét. Aztán este Pali bácsi jött értem a műhelybe, Malvin is a kocsiban ült. Megvárta némán, hogy beüljek aztán máris úgy támadt rám, mint egy fúria. 

A legborzasztóbb, hogy halvány fogalmam sem volt, mit olvas a fejemre, a gyűlölködő, emelt hangja és az itt-ott érthető szavak szaggatták a fülemet. Pali bácsi néha kontrázott is neki. Nem hagytak megszólalni.

Nem tudom, és nem is akarom pontosan idézni a minősíthetetlen körmondatokat, épp elég, még sok is pár lényeges szó…

Azt hámoztam ki a szitokzuhatagból, hogy hálátlan, ribanc, mocskos kis kurva, nyomorult koldus vagyok. Befurakodtam és szimatolok. Ahelyett, hogy kezet csókolnék a szállításomért, áskálódom, és még meg is akarom őket hazudtolni! Ne is tagadjak, úgyis tudják! Legyek átkozott! És a többi.

Kapkodtam levegő után. A szívemet jeges marok kezdte szorítani.

Pali bácsi rászólt: 

— Na, ennyi elég lesz, hallgass már, Malvin! —, de Malvin nem vette tudomásul, arca ördögivé vált, szinte önkívületbe hajszolta magát.

Nem emlékszem, hogyan kerültem be az épületbe.

A lépcső alján, korlátnak támaszkodva talált rám valaki és futott a gondozónőért, de rémült kérdéseikre nem tudtam megszólalni. Szerencsére a szobába érve kirobbant belőlem a fuldokló zokogás. Ám a lányok hallották Malvin visszhangzó üvöltését a lépcsőházban, és nem tartották titokban, amit értettek belőle.

Jutka néni Mária néniért küldött valakit. Futva ért mellém, leült és megvárta a zokogásom csillapodását.

— Na, mondd el, ki bántott. 

— Nem tudom, mi bajuk van, de velem így még nem üvöltözött senki! Azt se tudom, hogy miért!… De még, ha volna is oka… ilyen szavakat!… Iszonyú, iszonyú!!… És nem hagytak szóhoz jutni… kérdezni… legalább tudnám, miééért!

— Mondtál róluk, nekik vagy valakinek valamit? 

— Mit? Kinek? 

Elgondolkodva nézett rám egy ideig, aztán szó nélkül otthagyott.

A lányok kint csoportosultak, nagy hangon idézgettek Malvin „ékesszóló produkciójából”. Őket is meghallgatta, majd le is csendesítette. 

Másnapra derült ki az előzmény.

Reggel Vili rögtön a tárgyra tért:

— Csak annyit mondj, kivel beszéltél a fekete fuvarokról? 

Ránéztem és nyilvánvalóan akkor esett le nálam a tantusz (az akkoriban használatos kis postai érme neve, a telefonáláshoz ezt kellett bedobni). Többször kinyitottam és becsuktam a számat.

— Atya Úr Isten! Ezeket feljelentette valaki!? — nyögtem aztán. 

— Én is elhittem, hogy te voltál. Jól van, nehogy elkezdj bőgni! Már tudjuk, hogy ki köpött. Reméltem is, hogy ennél több eszed van. Malvinnak meg nagy a szíve, de forró a feje. Palit is ő húzta fel. Már vége, el is felejtheted.

„Mi a fene? Felejtsem el? Megengedik… — gondoltam háborogva —, hiszen engem megvádoltak! Mi mindent kell még kibírnom itt?” 

 Szó-szó, az történt, hogy fegyelmivel kellett szembeállniuk a leleplezett útjaikért. Leginkább Pali bácsinak. Igen csúnya kioktatásban részesültek a Rehab-nál. Rám gyanakodtak, mivel én is tudhattam ezekről az utakról.

(És még hányan!) 

Az igazi feljelentő előkerülte után Domi néni felszólította Malvint, hogy kérjen tőlem bocsánatot. Siettem szólni, hogy nem tartok erre igényt. Tudtam, az ilyen megaláztatásuk után csak rosszabb lenne a helyzetem náluk. Így is fújtak rám még egy ideig.

El is árulhattam volna őket… A névtelen levelek világa volt.

Gyáva voltam? Vagy lusta? Esetleg méltatlannak éreztem magamhoz az árulkodást?

Igen, azt hiszem, de leginkább közömbössé váltam. Vagy még inkább önzővé. 

Egy nehezen elérhető célomat akartam elérni. A megvalósításának csak eszközei, de fontos elemei a sofőrök. Mi értelme lett volna erkölcscsőszködöm? A helyükön új emberek mivel lettek volna jobbak? És ezek rosszak voltak? Az akkori közfelfogás szerint nem túlzottan. Ezért aztán eszembe sem jutott még bírálni sem őket, nem hogy feljelenteni… Nem érdekeltek.

Azzal nyugtatgattam magamat, amivel szoktam: Nemsokára úgyis vége lesz, ezt még ki kell bírnom!

A tanműhelyben — szerencsére — annál rendesebben álltak mellém. Egészen váratlanul százhetvenhat forint fizetést, és valami letét címén száz forint pluszt kaptam, ami hat hónapja várt rám. (!) Így mondta a „főnök”.

Áprilisban egyre komplikáltabb rajzokat készítettem el, nagyon keményen tanultam és a műhelyben olyan félütő órát kaptam javítani, amiben szétszedéskor nem találtam egy ép kereket sem. Csapfúrást, fogpótlást, polírozást tanulhattam rajta.

A lányok is komolyan tanultak, Icu az őszi szabadulását jó évközi vizsgákkal akarta megalapozni.

~~

Anyu leveléből az derült ki, hogy a hőgyészi új ház takarításából ő is alaposan kivette a részét. A költözés is rendben megtörtént, de amit az öreg fa átültetéséről eddig csak hallottunk, az nálunk igazolódott: 

Az utolsó fordulóval vitték el nagypapát. A kapun kilépve nekidőlt a félfának, simogatta, átölelte és úgy sírt, hogy támogatni kellett. A lányai vele sírtak, de nem lehetett visszafordítani a dolgokat… ő sem akarta! 

Az új otthonába betegen lépett be, még kórházba is került. Aztán pár hét múlva már a megszokott hosszú sétáit rótta. Sétapálcájával, elegáns mozdulatokkal kísérte a kissé lelassult lépteit, kalapemeléssel köszöntve az ismerősöket. Betöltötte a nyolcvankilenc évét!

Derűs, keljfeljancsi természetéből minden bizonnyal örököltem…

~~

Március huszonnyolcadikán megszületett az első keresztfiam. „Nagy, barna hajasbaba!” — írta Zsuzsa boldogan.

Május elsején nem utazhattam haza, mert másodikára beidéztek a harmadik tárgyalásra. Reggel sokáig ágyban tanultunk, aztán megéhezett a társaság. Rám került a sor az etetésben.

A viszonylag hűs folyosón, az ajtónk mellett álló szekrénykéhez mentem, amit — nagy nehezen — végre sikerült kikönyörögnünk. 

Az ablakban tartott lekváros láda nem a legideálisabb tárolónak bizonyult a melegedő időben. Minden nevelési órán felhoztuk ezt a gondunkat. Egyszer aztán körbejárt a szobákban a gazdaságvezető Béla bácsi.

— Nevetséges a kérés. Én is voltam kollégista, ha csomagot kaptunk, megettük és eldobtuk a papírt. — Kezével utánozta a mozdulatot, ahogy összegyűrték a csomagolót.

— Ja, a lányok egy kicsit mások — mondtam. — Mi gondolunk arra is, hogy több nap, mint kolbász. — És az ablakban kókadtan olvadozó szalonnát mutattam neki:

— Ennek hűvös, szellős hely kellene.

— A másik szobában is hasonlót mondtak. — Fintorgott, megvakarta a fejét a félretolt kalap alatt és elment. 

Egy héten belül ott sorakoztak a kereszthuzatos folyosón a valahonnét kiselejtezett, zárhatóra alakított, fa éjjeliszekrények, benne egy polccal és a hátlapja helyén rostaszövettel ellátva. Azzal a kikötéssel adták át, hogy ellenőrizni fogják a tisztaságát. Akik nem tartják rendben, azoktól elveszik. Kibéleltük zsírpapírral, berendeztük a kis szekrényt, és begyűjtöttük a dicséreteket is. Budai árgus szemekkel tartott benne szemléket és buzgón takarította. A mienk többször bizonyult a legtisztábban rendben tartottnak! Ki se fogyott soha a hazai zsír, méz, lekvár, sütemény, vagy egyéb tartalék.

Ezen a lustálkodó napunkon Balla kenyeret hozott a tálalóból, én pedig szekrénykénkből zsírt vittem be, megkentem mindenkinek egy-két szeletet, meg is etettem, akit kellett. Később Budaival takarítottunk.

Ebéd után a többi szoba lakóival együtt kivonultunk a kertbe tanulni. Csodaszép idővel köszöntött be a május. Képeket is készítettünk. Kicsit tanultunk is talán.

 

Nemespanny és Faragó a padon ül, én állok

  

          

Domi néni rám bízta a társalgó állóórájának a javítását, hozzá való szerszámokat részben otthonról kellett szereznem. Megérkezett a csomag, amiben a kért csipeszt, fogót és több órás szerszámot, de ébresztőkből kiszerelt komplett billegőket is küldtek a szüleim. Részletesen leírtam, hogyan lehet óvatosan kivenni egy-két vekkerből, és apunak anyu segítségével szépen sikerült. Hajszálrugó igazítást akartam rajtuk gyakorolni.

Körülálltak a lányok, amikor kicsit megrongáltam, aztán kiegyengettem, mert ilyent még nem láthattak.

A mellékelt sok hazai finomságot látva, Budai sopánkodni kezdett:

— Jézus, Mária, hát muszáj meghízni mindenáron! — Aztán minden ételes üvegnek és doboznak külön örült, gondosan rendezgette az élelmiszeres kis szekrényünkben.

Külföldi csomagban szép fehérneműket kapott N. Elvira. A váratlan fizetés kiegészítésből vettem tőle egy aranyos baby-dollt. Ezt megírtam haza is. Erre a csomagban mellékelt levélben apu válasza:

”Jól tetted kislányom, ha tényleg olyan jó, legközelebb írd meg, mi az, és anyuval mi is veszünk egyet!”

Ha levelem jött otthonról, néha fel szoktam olvasni. Ekkora sikere kevés levélnek volt!

~~

Az újabb tárgyalásra Mária néni kísért. Nevetséges időhúzás, amit műveltek. A ballonomat kérték bizonyítéknak, mert hátán a horzsolások igazolhatják, hogy vonszolt a villamos. A harmonikás gyűrődések minden élét szinte lyukasra borotválta a járda, ahogy csúsztam rajta… A leletekből pedig kiderült, hogy a csuklóim is horzsolódtak, bedagadtak, izomhúzódásaim lassan gyógyultak. A helyszíni szemlét előbb elrendelték, majd leszavazták. Tizennyolcadikára tűztek ki újra tárgyalást — akkor sokalltam, a már negyediket! Később derült ki, az még csak negyedik a sorban…

~~

Vályi tanár úrnak tett ígéretemhez híven bementem az iskolába, megírtam egy ötös dolgozatot és megmutatta a leadott rajzaimat, kettőre nagy 4-est a többire 5-öst rajzolt, és a felére piros tintával a –kitűnő– szót is ráírta a tanár úr!

Rossz jelnek vettem, hogy gyengének kezdtem érezni magam.

Egyre többször fájt a fejem, és már azzal sem magyarázhattam, hogy a műhelyben kevés a levegő, sok az ember és a zaj, sok a munka és kevés a szerszám, mert mások nem panaszkodtak, nekem meg otthon is éppúgy fájt.

A vesém sok éjszakámat rontotta el, sőt már előfordult a műhelyben is néhány rosszullét… Meg is indult, és egy héten át, távozott sok-sok vesehomok. Alaposan megkínozott. Melegvizes tömlőkel töltött éjszakák után jártam be dolgozni, és bim-bam órát, meg kakukkost bízott rám javítani Lajos bácsi.

Hét végén, ebéd utáni pihenés, aztán unalmasnak ígérkező, fejfájós délután ígérkezett. Kimentem egy kávét inni, amikor a szemközti ajtón Árpi lépett be, maga elé engedve Juditot.

A társalgóban ültünk le, az öcsém behozta a kávénkat és lassan a fejfájásom is elmúlt. Gyönyörködtem a vidámságukban.

— Pápay, megint keresnek! — dugta be fejét egy lány, és már tipegett is be Mónika, utána Zsuzsa.

— Lent van Jani is Zolikával — mondta, mire Árpi leszaladt értük.

Ketten hozták fel a mózeskosarat, benne a keresztfiamnak valót.

Kiültünk a teraszra. Zolika erős kisfiú volt már, érdeklődve nézte a behajló ágakat.

— Még sosem látott lombokat — mondta az apja.

Mónikának is tetszett a nyitott terasz, összevissza szaladgált, míg mi a keresztelőről beszéltünk. Akkorra tervezték, amikor Zsuzsa édesapja elköltözik, és az övék lesz az egész lakás.

A gyerekeket a lányok is megcsodálták, Mónika puszit is dobált és mindenkire mosolygott.

Olyan hétvége nem fordult elő, hogy Judit és Árpi ne jöttek volna be hozzám. A mindig csinos, jövendő sógornőm is természetesen forgott már köztünk…

Egyszer színes, habkönnyű kendőcskét kötött a nyakába.

— Szép kendőd van — jegyezte meg Icu.

— Anyukám barátnője hozta, Bécsből.

— Eladó nincsen? Szívesen vennék.

A következő vasárnap hozott hét darabot, különböző színekben, hogy Icu választhasson. Fél órán belül mind elkelt, és még másnap is megkérdezték, nincs-e még abból a kendőből.

~~

A negyedik tárgyalás szinte semmivel nem vitte előre a megoldást. A bíró flegmán, látható undorral ült ott. Orvos-szakértő volt jelen, de csak a zárójelentésekből következtetett, két-három összefüggéstelen megjegyzést rögzített:

Egyszerű elesésből is származhatnak ilyen törések. — A Heine-Medin miatt van sokkal több időre szüksége a feszálláshoz. — A ballont kitisztítva már nem fogadhatjuk el bizonyítéknak.

— És a horzsolt lyuksorok? No, ez kész — gondoltam —, „folyt. köv.”

De még milyen folytatás következett! A postával kaptam egy rendkívüli tárgyalásra hívó értesítést. Míg várakoztunk a Markó-ban, odajött hozzánk a jegyzőnő, vörösre sírt szemekkel.

— Nagy tragédia érte a testületet. Tisztelt és szeretett bírónk meghalt. Középkorú volt, de szívbeteg. 

— Azért volt hát olyan álmatag! — fordultam Mária nénihez, és (sajnos) nem éreztem semmit.

Egy fiatal bírónő vette át a pert, nagy lendülettel, sokkal nagyobb empátiával. Először csak tájékozódott, aztán június hatodikára jelölte a következő, döntőnek ígért tárgyalást. Nem értette, mi tartott ilyen soká, ebben a nyilvánvaló ügyben!

Mi sem!!

Úgy tűnt, már zökkenőmentesen történik a szállításom, de elkiabálni semmit nem mertem.

Malvin úgy tett, mintha semmi sem történt volna! Ez kicsit dühített! Röviden üdvözöltem, de nem álltam le többé beszélgetni vele.

Szerencsére akadt elég más gondom, dolgom, nem rágódtam a sérelmeimen.

 

~~

Kati bejött hozzám a szobába, a kezében néhány ív, gépelt papírral. Vesémen a melegítő tömlővel, fekve tanultam a kerékrendszert.

— Tudom, hogy vizsgákra készülsz, de azt is tudom, hogy már csak ismételed a tudott anyagot. Kérni szeretnék valamit. — Várakozással néztem rá, ő folytatta:

— Tizenharmadikán lesz, mint tudod, a kórusunk évzáró hangversenye. A kórusművek közé egy verset és egy prózát iktatunk be, és azt szeretném, ha a prózát te mondanád el.

— Ééén?! Csak egy, írásbeli vizsgán vagyok túl, három napon keresztül gyakorlati vizsga lesz a műhelyben, az utolsó június elsején, hatodikán tárgyalás, nyolcadikán szóbeli. Mikor tanulnám meg? — számoltam hangos aggodalommal.

— Úgy adhatod elő, ahogy fel tudsz belőle készülni. Elmondhatod, de fel is olvashatod, ahogy jólesik. Ha bele-belenézve mondod, az is jó lesz, csak vállald el. Nem megtanulnod kell, hanem átolvasnod néhányszor.

— Katikám, én az életben soha nem szerepeltem!

— Akkor most fog kiderülni, hogy jó előadó vagy. Meglátod, utólag nagyon fogsz örülni! Ari, gondold meg! — nézett azzal a csillogó szemével.

A papírlapokat szinte szeretettel simogatta.

— Jaj, nem tudnék én a sok ember előtt egy kukkot sem kinyögni! — döbbentem rá, mi is várna rám. Kati nevetett:

— Azt csak hiszed. Az ismert lányok lesznek többségben. Meg aztán a vizsgáidon is szerepeltél, nem is rosszul. Ez a mese olyan szép, hogy azt akarod majd, hogy másokkal is meg tudd osztani.

— Mese? — kérdeztem érdeklődve, már szinte a csapda szélén, mire Kati örömmel nyújtotta felém.

— Nem akarom, hogy csalódj, és nem szeretnék leégni… — folytattam a hárítást, de egyre kevesebb ellenállást éreztem.

— Itt hagyom, tanulmányozd, aztán üzenj. Vagy később benézek… Jó? — mosolygott, és a tekintete kért.

Elkértem a lapokat. Amikor elment, ő már tudta, hogy csatát nyert.

Rásandítottam a címre a tankönyv felett: Balázs Béla: Muzsikus mese — és máris kezdett tetszeni. Letettem és félrekotortam az órás anyagot…

Hát persze, nem is tudtam nemet mondani.

Izgatott arcocskája az ajtó nyílásában hamarosan újra megjelent, mint egy nagy kérdőjel.

— Azt hiszem, talán… — bizonytalankodtam.

— Biztos, Ariii!

Megadóan pislogtam.

— Jó… — sóhajtottam nagyot.

Ketten átnéztük, néhány helyen húztunk belőle, értelmeztük, aztán elindult kifelé.

Az ajtóból visszafordult:

— Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy nyolcadikán tartunk egy főpróbaszerű előhangversenyt. 

— A szóbelim aznap… — kezdtem.

— Addigra hazaérsz! Sőt, fel leszel dobva! Akkor még kevés idegen előtt szerepelünk. Bemelegítésként. 

— Istenem, ha volna még valami közölni valód, akkor most mondd! — estem kétségbe.

— Nincs, nincs, csak az, hogy nagyon örülök, hogy sikerült rábeszélnem, te is így fogsz örülni, higgy nekem! —

És magamra hagyott a mesével, meg a sok-sok várakozó képlettel.

 

~~

’67. június 6.  A Markóban az új bírónő veszekedett, harcolt, valósággal élveztem. A vádlottakon már az elgyötörtség jelei látszottak, de kénytelenek voltak velem együtt ezt végigcsinálni. A Koltói részletes leírása késett, ezért ismét el kellett napolni a tárgyalást július negyedikére. Az lesz a hetedik már!

~~

 

Kati egy magnót hozott be, és a tárgyalásról hazaérve szalagra mondtam a mesét. Azt néhányszor visszahallgattam szerda éjszaka fél egyig, aztán kis alvás után délig tanultam, délután egyre bementem vizsgázni.

~~

A gyakorlati eredményem négyes lett. Benne az egész második félévi munkám, amivel a másodéveseket kellett utolérnem, decembertől év végéig. Szerkezettan és anyagismeret csak négyes (mentségeim, hogy órákra nem jártam, az utóbbiból tankönyv nem is volt). A rajzaim viszont a két négyest és pár sima ötöst kivéve, csupa kitűnő lett. Összesen harminckét darab szerkesztett rajzot adtam le az első évben.

Mire az iskolából hazaértem, már elmúlt négy óra.

Annyi időm maradt, hogy még egyszer elolvassam a mesét. Rettenetesen féltem, hogy még az ”A” betűre se lelek rá, nemhogy egy hangot is kinyögjek…

Siettem a fürdőbe, nyugtatni magam a hűsen permetező vízzel.

A folyosókon, csavarókkal teli, vagy már szépen rendbe rakott hajjal, félig felöltözött, de már illatos lányok jöttek-mentek, ki tudja, hová.

Faragó remegő kézzel intett messziről:

— Látom, sikerült időben…!

— Igen. Izgulsz te is? 

— Nagyon! 

— Én is, nagyon! 

Minden szobából vizsgáztak lányok, és a legtöbben szép eredményt hoztak haza. Megérdemeltük az ünnepet, aminek a hangulata már ott vibrált a levegőben. Erre a hangversenyre Kati a kórus tagjaival egyforma fehér blúzt kapott, apró fekete gombokkal.

Marsall Kati a Zeneművészeti Főiskolán karvezetői szakot végzett. Rajongását a művészetekért, zenéért és a szép, tiszta előadásért az arca tükrözte, áradt belőle. Magával ragadta azt, aki „hatósugarába” került. Vendégül hívott a főiskolások közül tizenkét fiatal művészt, köztük Antal Mátyást, akiről még akkor nem tudhatta senki, milyen nagy karrier vár rá.

 

Marsallné Kati

Az akkor huszonöt éves, vékonyka Kati — alig észrevehetően domborodó kis pocakkal — fogott össze mindent. Ő rendezett, szaladgált, intézkedett, és ő vezényelt nagy-nagy lelkesedéssel. Finom kis arca kipirult, ragyogó mosolya bíztatást szórt jobbra-balra.

Az első rész közepén Faragó, Weöres Sándor: Varázsvirágok c. versével nagy sikert aratott. Nagyon kedvesen adta elő.

Izzadni kezdett a tenyerem. Az érettségi blúzomban ültem ott.

Tizenkét műsorszám szerepelt a szétküldött, gépelt meghívóinkon. Kodály és Bárdos népdalfeldolgozások és Antal Mátyás fuvolajátéka, zongorakísérettel. Faraguci versmondása után orosz és lengyel népdalok hangzottak el az első részben. A szünet után kánonok és Mozart Alkonyórája után következtem én.

Amikor leültem a kórus elé, remegett a lábam, remegett a hangom, amíg a szerzőt és címet bemondtam.

Hirtelen akkora csend lett, mintha üres teremben ülnék.

Belefogtam és éreztem, hogy eddig egyszer sem sikerült ennyire átélnem, érezve elmondanom az alaposan meghúzva is hosszú mesét. Elfelejtettem a félelmet — meséltem.

A taps szinte robbant és hosszan tartott. Kati elégedetten bólintott felém.

— Ugye, megmondtam! — ez volt abban a mosolyban.

A kórus tisztán, szépen szólt, és hála az akadémista fiuknak, nem hiányzott belőle a basszus sem!

Bach: Musikalisces Opfer részletei a főiskolások előadásában, majd Händel: Győzelmi kórusa a Júdás Makkabeus c. oratóriumból vegyes előadásban velünk — volt a befejezés, a finálé.

Utána az előadókat megvendégeltük a teraszon. Kedves, vidám kávézás közben dicsérték Faragó Erzsike versmondását, engem pedig figyelmeztettek, hogy legyek hangosabb, de semmi mást ne változtassak a következő alkalommal. Akkor már nagyon örültem, hogy hagytam rábeszélni magam.

Domi néni elérzékenyedett.

— Az intézetünk ötven fővel, nagyon szegényen indult Újpesten. Itt már százhúsz lány tanul, mindenki elvégezhette az általános-, sőt a középiskolát is, és tovább is tanulhat, ha van tehetsége. Szerződéseket kötöttünk neves vállalatokkal, köztük az Iparművészetivel és Kézműiparival. A varroda mára már csak az egyik a Kisműhely és a töltőtollszerelő műhely mellett. Gyors- és gépíró-tanfolyamot is beindítottunk. Nem is beszélve a nagy terveinkről! — sorolta elgondolkodva, jogos büszkeséggel. — A rendezvényünkön pedig íme; már zeneművészek vendégszerepeltek, hallgatóságot bővítették a minisztériumból, pártközpontból és más intézményekből érkezők.

Kellemes, hagyományteremtő estet zártunk aznap.

~~

A fiatal művészektől meghívást kaptunk cserébe, tizenötödikére, az Országos Filharmónia különtermében tartandó kamarahangversenyükre. A kórus tagjainak szólt a meghívás, beleértve a két „előadót”, Faragó Erzsikét és engem. Kísérőnk, Kati megmutatta nekünk belül is a Filharmónia patinás épületét.

A tizenharmadikai hangversenyünk pedig, a sok vendéggel, még tökéletesebben sikerült.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru

Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/