P. Szabó Mária : Végítélet a Neandervögyben 5. rész

Amikor a Nap elkezdte lassú útját felfelé az égen, a Neander-völgyben él? emberek dermeszt? hideg reggelre ébredtek. A négy vezet? állatb?rökkel körbetekerve, gondokkal sújtottan indult a varázslóhoz. Tá sötét gondolataiba merülve már várta ?ket. Tudta, hogy amit ma reggel hall, eldönti a népe sorsát. Köszöntötték egymást, majd egyenként feltette a kérdést:

 

5)

 

 

Amikor a Nap elkezdte lassú útját felfelé az égen, a Neander-völgyben él? emberek dermeszt? hideg reggelre ébredtek. A négy vezet? állatb?rökkel körbetekerve, gondokkal sújtottan indult a varázslóhoz. Tá sötét gondolataiba merülve már várta ?ket. Tudta, hogy amit ma reggel hall, eldönti a népe sorsát. Köszöntötték egymást, majd egyenként feltette a kérdést:

– Dam, vezet?je egy csoportnak! Hogy döntöttetek?

– Itt kaptuk a lelkünket, itt is akarjuk visszaadni!

– Ká, vezet?je egy csoportnak! Hogy döntöttetek?

– Maradunk! – mondta fennhangon Ká.

– Száj, vezet?je egy csoportnak! Hogy döntöttetek? – hallatszott immár harmadjára a kérdés.

– Elmegyünk az idegenekkel, Tá – válaszolt az öreg.

– Mú, vezet?je egy csoportnak! Hogy döntöttetek?

– Nem hiszünk másnak. Maradunk! – Egy darabig csend volt, Tá lezárta vészjósló gondolatait, és hangosan sem szólt. Nem örült a döntéseknek. Szerette volna, ha mindannyian vele tartanak, de tudta, a súlyos szavak elhangzottak, nincs mit tenni. Amikor megszólalt, hangja halkan, szomorúan csengett.

– Menjetek haza, végezzétek a dolgotokat! Én beszélek a hosszúlábúakkal. Miel?tt a Hold elfoglalja helyét, várlak benneteket a barlangomban!

A négy vezet? elment, a varázsló pedig készül?dni kezdett.  Alaposan megtisztította a fogait egy darab fával, tíz körmével hosszasan vakarta fejb?rét, majd a haját is elrendezgette. Megkereste a legszebb, legjobban megmunkált állatb?rt, ami a barlangban található volt, és maga köré terítette. Odahívta az öt legid?sebb n?stényt és az öt legid?sebb hímet a férfiak t?zrakásához, és elkezdett velük együtt énekelni. A dal az Istenekhez szóló kérelem volt.

– Kérünk, kérünk, kérünk, segíts, segíts, segíts, ajjaj, ajjaj,….-, és így ment egészen addig, amíg a Nap az égen majdnem elérte legmagasabb helyét. Ekkor fogta magát, és kiment az élettelen, halkan morajló tó kies partjára. Leguggolt arccal a Nap felé, és el?re, hátra ringatózva várakozott. Lehunyt szemhéja alól egy-egy könnycsepp keresett utat. Nem tudta mi történik vele, a könnycseppek teljesen újszer? dolgok voltak. Arra gondolt, talán a szíve indult el a fájdalomtól. Nem sok id?telt el, amikor meghallotta az idegenek hangját.

– Megjöttem Tá! Látom legördült egy-egy könnycsepp a szemedb?l, ez azt jelenti, hogy sorsfordító, nagy döntést hoztatok – a hang érthet?, kellemesen cseng? és megnyugtató volt a varázsló számára.

– Igen döntöttünk. Elmegyünk veletek, de lesznek, akik itt maradnak a reménytelen, jeges sötétben.

– Miért maradnának? Itt a biztos pusztulás vár rájuk pár fagyasztó napfelkelte után! – kérdezte a monoton, nyugalmas hang.

– Így döntöttek – a varázsló szemében a fájdalom r?t lánggal égett.

– Akkor úgy kell lennie! Tudod, hogy nincs lehet?ségük? Hamarosan elfogy az élelem, és jeges lesz a vidék. Elpusztulnak mindannyian!

– Tudom. Miel?tt útnak indulunk, szeretnénk egy utolsó vadászatot, hogy annyi élelmet hagyjunk a halál madarára váróknak, amennyit csak lehet – hangja szinte nem is hallatszott.

– Rendben van. Hét éjszaka után, amikor a Nap sugaraival a legmagasabbról próbálja elérni a földet, itt leszünk értetek. Készítsd fel tépett, foszladozó népedet. Egy hatalmas Csoda fog az ezüstös vízre ereszkedni. Fülsért? hangja lesz, er?s, viharos szél veszi majd körül. Amikor a szél eláll, sorba oda kell jönnötök. Ha mindannyian megvagytok, és beléptetek az ezüstös barlangba, akkor újra fülsért? hangot ad ki. Óriási, viharos szelet dagaszt, és elt?nik olyan gyorsan, mint a madarak valamikor. Emlékszel még az énekl? madarakra?

– Én nem találkoztam velük, de hallottam az ezerráncú öregekt?l róluk – válaszolt.

– Mondd meg a népednek, ne féljenek, vigyázunk rájuk! Megjegyezted, amit mondtam?

– Igen! – Tá hangja most határozottan csengett. Bizonyos volt abban, hogy jól döntöttek.

– Akkor készüljetek, és mi itt leszünk!

Lassan vitte a gondoktól ólomsúlyú lába hazafelé. Már sötétszürke volt minden, mire rideg barlangjához ért. Vánszorgása közben az énekl? madarakra gondolt, amelyeket csak hallomásból ismert, és az ezüst pikkelyes halakra, amelyek nagyon régen a tóban úszkáltak. Ã??ket látta is egészen apró korában. Ez lehetne nekünk is a sorsuk, ha itt maradnánk? – tette fel a kérdést magában. – De ki emlékezne ránk akkor? Majd az idegenek, akik nagyon messze élnek?

Fagyos volt a leveg?, de fagy uralkodott a lelkében is a félelemt?l. Gyötr?dése minden lépését megnehezítette.

Fekete volt az ég, most még a csillagok sem pislákoltak, és a Hold sem bújt el?, amikor a vezet?k ismét a varázsló tüzét ülték körül. Tá elmondta a hosszúlábúakkal folytatott beszélgetést szó szerint. Nem hagyta ki azt sem, hogy aki itt marad, elpusztul, éhen hal, megfagy. Beszélt a csicserg? madarakról az égen, és a tátogó halakról a tóban. Felidézett mindent, ami azt jelezte, itt nem lehet tovább élni. Szavai után egy ideig hallgattak, majd az ezerráncú Száj kezdett beszélni.

– Fontoljátok meg még egyszer! Higgyétek el, amit Tá mondott! Emlékezzetek a repked? madarakra az égen, a suhanó halakra a tóban! Ha elmúlunk, ki fog emlékezni ránk? Az idegenek, akik messze-messze élnek?

– Nincs igazad Száj – mondták többen, de Száj egyre hangosabban folytatta. – Ki fogja tudni, hogy itt, a Neander-völgyben emberek éltek valamikor? Vadásztak, tisztították a fogaikat fadarabbal, barlangban laktak, az asszonyaik engedetlenek voltak, ?k is vadászni akartak. Ki fogja tudni azt, hogy az új csoporttag tizenegy holdtöltét élt meg az anyja hasában, miel?tt kibújt? Ki fogja tudni, hogy olyan szín? volt a sz?rünk, mint a r?t virág, és ki tudja majd azt, hogy amikor lelkünk elhagyta a testünket, a test élelem lett számunkra? – Száj befejezte kérdését, és elhallgatott. Lehunyt szeméb?l két könnycsepp tört utat magának. A többiek értetlenül figyelték, csak Tá tudta, hogy ez azt jelenti, az öreg szíve könnyezik a bánat miatt. Hallgattak egy kis ideig, majd a varázsló kezdett el beszélni.

– Látom, nem tudtunk meggy?zni benneteket. Isteneink legyenek veletek! – a többiek némán lehajtották fejüket. Nem volt már szó, mire szükség lett volna.

– Felkel a Nap még kétszer, és mi vadászni indulunk. Minden állat, amit sikerül legy?znünk, nektek marad. Holnap készül?dünk. Minden csoport javítsa meg a fegyvereit, pihentesse er?s harcosait. Sok vadat kell ejtenünk. Ha pedig mi elmentünk, válasszátok a legkisebb barlangokat, hogy könnyen melegen tudjátok tartani, és óvjátok egymást. Most pedig menjetek barlangjaitokba és készül?djetek a napfelkeltére!

A négy vezet? némán ballagott vissza a csoportjához.

Másnap mindenki elkezdte a felkészülést a nagy vadászatra. Javították, élesítették a fegyvereket, összeszedték a melegít? állatb?röket. Számba vették kik a leger?sebb vadászok, pontosan kijelölték, kik azok, akik otthon maradnak, és kik indulnak az els? sorban. Azok az ?semberek, akik ezeket a felkészüléseket régebben nem vették komolyan, most szinte szó nélkül, megbízhatóan cselekedtek. Hirtelen a civakodós, lusta csoportok megfontolt, szorgalmas csoportokká váltak. A vadászat el?tti estén hosszasan imádkoztak, és kérték Múkának, a vadászok Istenének segítségét. Másnap reggel kora hajnalban indultak, gyorsan, csendesen surranva öt irányba. Az ötödik napnyugtára kellett hazaérkezniük. Az otthonmaradók pedig vigyáztak a t?zre, takarítottak, és t?zrevalót gy?jtöttek.

A vadászat most valahogy más volt, mint az eddigiek. Valódi élet-halál harc lett bel?le, érzékelte ezt minden résztvev?. És az eredmény két nagy vad, öt test, amelyb?l elszállt a lélek. Most nem volt sikerélmény, nem volt üdvrivalgás a sikeres vadászat után, jóllehet az valóban sikeres volt. A vadászok némán, fáradtan, és csüggedten gyalogoltak hazafelé, nehézkesen vonszolva zsákmányaikat. Ezekb?l már a továbbindulók nem ettek egy falatot sem, érdekes módon mégsem voltak éhesek. Gyomruk a várakozás izgalmától egy kavics méretére zsugorodott.

Másnap azután eljött a kegyetlen id?! A neandervölgyi ?semberek két sorban álltak a halott, ezüstösen csillámló tó partján. Halkan búcsúzkodtak egymástól.

– Isteneink legyenek veletek! Vigyázzatok magatokra!

– Vigyázzatok egymásra! Nem feledünk benneteket!

– Ã??rizzétek meg magatokat az elkövetkez? sok-sok nyárnak. Ne felejtsétek el soha, honnan indultatok!

Hirtelen orkánná er?södött az egyébként is viharos szél, és óriási hangzavar közepette leszállt a tó vizére a Csoda. Ahogy egy kissé megnyugodott a természet, Tá intett csapatának, és elindultak. A menet lehajtott fejjel, roggyant vállakkal, er?tlenül lógó karokkal gyalogolt az ismeretlen barlang felé. Egyenként t?ntek el hatalmas, félelmetes belsejében. Szívükben fájdalom, gyász és talán egy csöppnyi reménysugár. Az itt maradók egyenesen álltak, nem volt hang, nem röpködtek gondolatok szanaszét, halott volt a táj, és némák, mozdulatlanok a lakói. Majd újra süvíteni kezdett a szél, a hatalmas, mozgó barlang óriás robajjal repülni kezdett, és pillanatok alatt elt?nt a semmibe.

 

A Neander-völgyben nem voltak már énekl? madarak, ezüstpikkely? halak, nem voltak állatok, és alig voltak ?semberek. A három csoport próbálta az élelmet beosztani egy darabig, s?t vadászni is elindultak. Sokat imádkoztak, kérték Isteneiket, segítsék meg ?ket. Ám hiába volt az ima, hiába voltak élesek a fegyverek, ha nem volt miért használni. Mint ahogy a madarak, halak, a vadászni való állatok is elfogytak. Gazdálkodtak ugyan a meglév? élelemmel, de rövid id?n belül elfogyott a harapni való. Eljött az id?, amikor már csak azokat a tetemeket tudták megenni, amelyekb?l elszállt a lélek. Óriási marakodások kezd?dtek az élelemért, és aki a közelébe jutott, gondolkodás nélkül zabált – zabált, majd kihányta. Szinte teljesen elfelejtették a szokásokat, már egymással is harcoltak. Eltelt három hét, és már csak egyetlen él? ember volt. Szí, éppen a tizenhatodik nyarát élte meg. ?nem hadakozott, spórolt az erejével, és kivárta, amíg sorra kerül. Ha tovább él e nép, ? lehetett volna a következ? nagy varázsló. Így viszont ? eresztette szélnek a lelkét utolsóként, valódi méltósággal. Amikor már az összes csontról lekopott minden rágni való, kifeküdt a tó partjára, szemben a Nappal. Szétnyitotta lábait, oldalra nyújtotta karjait, és szeméb?l lassan utat tört magának egy-egy könnycsepp. Ahogy telt az id?, lelke lassan szállni kezdett a magasba. Már csak a test volt, amelyet jégkoporsója sokáig meg?rzött, dics? emlékként a jöv?nek.

 

Éppen ekkor egy másik bolygón, valahol a világegyetem messzi, vidáman pulzáló részén, több tucat új lakónak egyszerre indult el a szíve. Könnycseppként, mint valami gyémánt gurult az érzelem arcukon a sz?rszálak között.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: P. Szabó Mária
Szerző P. Szabó Mária 67 Írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu 3 novellás könyvem jelent meg, az egyik a nyári könyvvásáron siker listás lett (Imádom, hogy nő vagyok, Szerelem és bűn, Én, Báthori Erzsébet)....10 évig nem írtam...most talán újra kezdem....