Összefércelt sorsok – 8.

Beindulnak a hétköznapok

 

 

Kezdetben minden újdonság a felfedezés izgalmával is járt. Az első kimenőre már jött értem az öcsém, aki ezekben a hetekben lépett elő Árpivá. Úgy mégse mutathattam be, hogy — ő a testvérem, az Öcsi!

Büszke voltam, mert hamar belopta magát mindenki szívébe. A lányok egyenesen oda voltak az izgalomtól, ha megjelent.

— Itt az Árpi, igyekezz! — dugta be a fejét azonnal valaki, ha megérkezett. Egy rövidke hónap múlva mindenki ismerte.

Kísérgetett is mindenhová, hogy megszokjam a kimozdulást. Azt hiszem ő sem csak rólam akart gondoskodni. Még nem udvarolt komolyan senkinek, és hogy a haverokkal „lógjon” az sohasem vonzotta. Jókat beszélgettünk a sétákon.

 Megmutatta először a környéket, aztán a nevezetességeket. Meg kellett tanulnom felszállni a járművekre, elsősorban a villamosra, ismerni akartam a várost. Kimenőkre jártam, mint minden lány rendszeresen kijárt. Ők csoportosan, vagy a fiúikkal — már akik fő programnak a randevúkat tekintették —, én a testvéremmel mentem.

Nem ismerkedtem a fiúintézetből senkivel. Úgy gondoltam, a kapcsolatok csak akkor érnek valamit, ha értékes emberrel kötjük. Ilyent nem láttam a látogatásokra bejáró kínálatban. Eleve kritikával néztem körül. A rendezvények vendégei később sem nagyon nyerték el a tetszésemet. A szememben egyik fiú túl ápolatlannak, a másik bárdolatlannak és mind túl fiatalnak bizonyult. Komolyságom aztán sértő büszkeségnek tűnt. (Az is volt?)

Persze, ezek a fiuk sem engem kerestek. Láthatták, hogy idősebb is, komolyabb is vagyok. Megengedhetetlenül elzárkóztam. Túl magasra tett mércém aztán megközelíthetetlenség híréhez vezetett. Bántam is, nem is, mert vártam ugyan a nagy Őt, de úgysem jött. 

Értelmetlen szórakozásra nem fecsérelhetem az időmet — gondoltam roppant bölcsnek tartva magam — és ide tettem is egy pontot magamban. Maradtam a tanulásnál és álmodtam valakiről, aki nem is létezhetett a számomra. Engem nem zavart, hogy fitymáló pillantásokkal mértek végig a többiek, hogy „ez a Pápay nem jár senkivel!” Lehet, hogy ebben sem nekem volt igazam? 

Az első látogatásom Domi néni irodájában ismét segített oszlatni a sokfajta bizonytalanságomat, az intézet ellen táplált érzéseim kezdtek átértékelődni.

Nem egy zord igazgatónő fogadott, hanem egy közvetlen, segíteni hivatott asszonnyal találkoztam. Kedvesen elbeszélgetett velem, rátért a tartásdíj körüli tennivalókra, megnyugtatott, hogy ez csökkenni fog sőt, talán elérjük, hogy semmit se kelljen fizetnie a szüleimnek. Ehhez kérünk az otthoni Tanácstól egy javaslatot. Bízzam ezt őrá. Bíztatott, hogy a kezdeti idegenkedésem el fog múlni, mint a többi, hasonlóan meleg családi fészekből kiszakadt lány esetében is. Csak működjek együtt velük, ők a javunkért dolgoznak. Gondom a tanulás legyen, a többi menni fog simán.

Meglepett, hogy mennyire átlát rajtam. (Mária nénivel persze mindenkiről konzultáltak.) Néztem a nyugodt, komoly arcát. A bíztató hangjával együtt ez elég volt a sejtéshez, hogy alighanem jó kezekben leszek, ha ők sem csalódnak bennem.

Minden nap jutottam valami hasonló felfedezésre, persze, néha negatívra is, de azt még sokáig nem fogtam fel, hogy itt nem én vagyok az egyedül fontos személy.

Sok mindent csak utólag tisztáztam magamban, akkor éretlen voltam ehhez és ragaszkodtam egy ellenséges szemüveghez is, ami korlátozott a látásban…

Aztán az új gépezet kezdett beindulni intézményünkben. Miért mondhattuk újnak? Mert ekkor kezdték egyesek embereknek tekinteni ezt a csoportot.

Amiért az újpesti intézet szűkösnek bizonyult, itt ugyanúgy feszülni kezdtek az épület keretei. Azt hiszem, a felsőbb vezetőket is menet közben lepte meg, mekkora igény van erre az oktatási formára. Többen voltunk, mint amennyi mozgássérülttel számoltak. A bővítés lehetőségeit kellett keresniük.

A nagy Heine-Medin (gyermekbénulás) járványok az ötvenes években pusztítottak. Magyarországon az első jelentős járvány 1931-ben volt, gyermekbénulás szórványosan előfordult a következő években is, de a járványügyi helyzet igazán súlyossá az ’50-es évek közepétől vált, 1954-ben, ’57-ben és ’59-ben, és nem csak a csecsemők közt aratott. A sok bénult fiatalnak, akik a kezelőkből kikerültek, tovább kellett valahol tanulnia. Erre igyekezett berendezkedni az intézetünk.

Megalakult a Rehabilitációs Intézeti Központ, feladata lett koordinálni az összes, hasonló intézményt.  Valami elkezdődött tehát.

Új nevelőtanárt is kaptunk, ő is Mária lévén, megkülönböztetésül közösen kitaláltuk, ő lesz — hajszíne miatt — a „fekete Mária néni”. 

Két csoportra osztották a rohamosan növekvő számú gondozottat. A mi szobánk maradt „szőke Mária nénié”, amit nagy ovációval nyugtáztunk, ő sem titkolta, hogy ezzel örömet okoztunk neki is. Világossá vált a szimpátiánk, kialakulóban lévő bizalmunk. Olyan volt nekünk ő, mint a tojásból kikelt kiskacsáknak az első percben meglátott valami. Őt akartuk követni.

 

Domi néni (középen), szőke és fekete Mária néni – Pápay Aranka

  Pedig fekete Mária nevelőtanárt is hamar megszerettük. Bármikor fordulhattunk hozzá is a problémáinkkal. Átmenetileg beleolvadt az érdekeinkért küzdő csapatba, de nemsokára feljebb lépett. Később a Rehab csoportvezetőjeként eltávolodni éreztük, mert a „másik oldalon” dolgozott, ahol nem az érzelmek, hanem a rendeletek rideg betűinek törvényét kellett követnie.

Az első hetekben még velünk maradt, párhuzamosan foglalkozott mindkét nevelőtanár a két csoporttal. Nevelési órákat együtt tartottak, amiken az éppen aktuális programokat, tudnivalókat ismertették velünk, ott elmondhattuk problémáinkat is. Leginkább az étrendet összeállító gyűléseket kedveltük, amikor mi válogathattuk össze a következő heti menüt. 

Hamarosan ruhaosztásra is sor került. Ez sokunk gondján enyhített, de előfordult, hogy a berögzült — ezeknek még épp jó lesz — társadalmi gyakorlatot követve, fura, ócska holmit sózott az intézetre valami „jótevő” cég. (Olyankor a varroda alakított, vagy kiselejteztük a már vásottá használt ajándékot.) Azért teljesen új fehérneműt, zsebkendőket, fürdő— és munkaköpenyt, pulóvert is kaptunk, apró gyári hibáikra fel se figyeltünk.

Törölközőt és ágyhuzatot cserére adtak, mint ahogy ezt előre ismertette Mária néni. Minden hónapban kiosztották a tisztaságszereket is: Mosdó- és mosószert, WC papírt, tisztasági vattát, fogkrémet, sőt még fogkefét is.

A takarítónők gyakran váltották egymást, sok időt senki nem töltött le nálunk, de ennek okára nem jöttem rá. Mi jó viszonyban voltunk mindegyikkel és nem is okoztunk rendkívüli munkát sem nekik, inkább segítettünk. Inkább talán a fizetést kevesellhették?

Így aztán nem csak a hétvégéket kezdtük nagytakarítással mi magunk, hanem sokszor osztották is be a jómozgó lányokat söprögetni, felmosni. Ezt nem a legnagyobb lelkesedéssel csináltuk, mert egyformán kellett kivenni a részünket a műhelyi munkákból a tanulás mellet és bizony jól esett volna a hétvégi lustálkodás. Hiszen nem voltunk ép fizikummal megáldva.

Felfoghattuk ezt is az életre nevelésnek?

Inkább csak a régiek mertek emiatt zúgolódni, de az hamar átragadt az újakra is. Takarítani mégiscsak muszáj, hát csináltuk. Ebből következett, hogy mindenkiről kiderült, vagy a rendszeretete, vagy a lustasága, sőt az is, hogy otthon mennyire szoktatták a munkához. Végül már előre tudtuk, ki után marad majd sok pormacska — pedig remekül bírta volna a munkát — és ki az, aki szinte akrobatikus módszerekkel, de becsületes tisztaságot teremtett — gépes lábbal vagy mankóval, esetleg mindkettővel mozogva. Szóváltástól a veszekedésig minden előfordult emiatt.

Egymás rend- és tisztaságszeretetének fokán át közelíthettük meg a lelkét, mert az utóbbi rejtettebb volt. Ha túl fáradtak vagy elfoglaltak voltunk, hagytuk, elviseltük a rumlit, nem törtük magunkat, de a rendesebbje nem sokáig nézte el és, ha elkezdett takarítani, besegített az erején felül is teljesíteni akarónak az, aki nem volt érzéketlen.

Így alakultak ki aztán a szobáink első pillantásra felmérhető rendje, és abból a hangulata. A 2-esben szerencsésen jött össze a társaság, szerettünk a magunk teremtette tisztaságban lustálkodni.

Évek alatt nagyon sokat változtunk is valamennyien. Úgy mondanám: ragadt ránk valami. 

Nemsokára megszűnt ugyan a szobaparancsnok státusz, de megmaradt a szobák rendjéről írott szabály. Reggelenként a hálóknak viszonylag jól kellett mutatni, még akkor is, ha egyesek az ágyterítő alá be-bedugdostak ezt-azt, aminek a szekrényben lett volna a helye. (Hiszen a szekrények olyan messze voltak!)

Délután háromig érintetlen rendnek kellett maradni, azután átmenetileg akár csatatérré is váltózhatott este. Amikor reggel kivonultunk onnét, valaki mindig ellenőrizte, mit hagytunk magunk után. 

Itt kell elmesélnem, hogy a később komoly vezetővé érett Gyeni — mint egy rakoncátlan ördögfióka — az elhagyott hálóba visszalopakodva, a glédában álló ágyakon végigszáguldott, otthagyva gyűrött lábnyomát minden terítőn és halkan becsukva maga után az ajtót, ártatlan arccal besétált az ebédlőbe. 

Ha a folyosón gondozónővel találkozott szembe, feltűnően pukedlizett, gyanúsan ártatlan arcot vágva köszönt:

— Kézcsóklom! 

Eleinte az ügyeletes gondozónő kissé elájult a hálóba lépve, később csak mosolygott mind, mikor már tudták, csakis ő lehetett a tettes. Eleve azzal nyitottak be, hogy:

— Ma ugyan mit művelt megint az a leányzó? 

Utána egy ejnye-bejnyével intették meg, a csodálkozást — direkt rosszul — színlelő Gyenit. Rá nem lehetett haragudni, mert mindig életet, derűt hozott az unalmas falak közé. Úgy gondolták, nem árt egy kis huncutságot engedélyezni!

Gyenivel az az abszurdum történt, hogy a születésekor magával hozott rendellenességét, az összenőtt ujjait sikeresen megoperálták ugyan a Mexikói úti intézetben, boszorkányos ügyességgel tudott is bánni a tűvel, de figyelmen kívül hagyták, hogy ez nem is olyan könnyű bravúr, vele is elvégeztették a szabás-varrás iskolát. Arra azonban nem tartotta alkalmasnak magát, hogy varrásból majd meg is éljen, azzal mégis sokat ügyesedtek a kezei, az biztos.

Ő — méltán — többre is vágyott egy prózai szakmánál. Leérettségizett és tovább akart tanulni. A Marczin már beiratkozhatott a Posta Segédtiszt Képzőbe. Közben az irodai munkákban remekül be tudott segíteni, de nem is ő lett volna, ha oda is be nem csempészi a csibészséget. Mária néni rábízta a zsebpénzosztás listájának összeírását, Gyeni meg lazán egyszerűsítve, a nevek után beírt 20 Ft-okat egyszerűen dettózta. Természetesen kicsit megfedte érte a nevelőnk, és nagykomolyan, alapfokon elmagyarázta neki, hogy ez csalásra adhat alkalmat. Ó, hasonló komolyan meghallgatta az okítást, de ezt is csak jó heccnek szánta, tartalék huncutságaiból bármikor tudott elővarázsolni egyet. 

Ha a folyosón szembe jött, biztos lehettem, valami tréfát tartogat. Az volt a kedvenc trükkje, hogy az egyik lábával belebotlott a másikba, úgy, hogy önkénytelenül utána kapott, aki egyáltalán képes volt kapkodni. Mindenkin kipróbálta ezt és legtöbben mindig beugrottunk neki. De amikor komolyan kellett valahol segíteni, tanácsot adni, akkor is lehetett rá számítani. Humor az életeleme, de a biztos helytállás volt és maradt a fő jellemvonása. 

Közben a magam elé kitűzött „beszoktatási idő betartását”, fokozatosan feledtetni próbálták velem a rokonaim. Zsuzsa barátnőm egyetlen beszélgetésben meggyőzött, végül be is láttam, ezt a fogadalmamat betartani mekkora butaság lenne. Annál is inkább, mert egyre rosszabb hírek érkeztek apuról: Újabban többször megfázott, ez most súlyosabbnak látszik. Természetes, hogy mindketten személyesen akartunk meggyőződni az igazságról. Ezt az elhatározásunkat meg is könnyítette az, hogy Gyula nagybátyám is haza akart látogatni a családjával. Hívtak, utazzam velük. Azonnal kértem eltávozást, amit meg is kaptam, egyetértettek, sőt azt nem értették, eddig miért tétováztam kérni.

Még féltem a járművektől, nagyon bizonytalanul tudtam fel- és leszállni. Tudtam, gyakorolnom is kell, hogy megtanuljak viszonylag jól közlekedni. Így duplán is ésszerűnek mondhattam hazautazásomat. 

Apu csakugyan egy tüdőgyulladásból lábadozott és nagyon rosszul nézett ki, de bizakodónak mutatta magát. Meg akart nyugtatni minket, de nyilvánvaló volt: Ez komoly!

Nagyon jó volt otthon lenni, de amit láttunk, az inkább elkeserítő. Anyu is nagyon zaklatottnak látszott, csak amikor végre kettesben maradtunk, akkor engedte szabadjára az érzéseit. 

Megkérdeztem, miért nem küldi aput szakorvoshoz.

— Én is látom, nagyobb a baj, de apád hallani se akar a kivizsgálásról. Erőszakkal nem küldhetem, meg kell várnunk a fodrászoknak évente kötelező ellenőrző vizsgálatot. Félek, ott ki fog derülni, amitől rég tartok — mondta fátyolosra változott szemmel. 

— Mégis jó lesz, mert szüksége van a kezelésre — válaszoltam sírással küszködve.

— Igen, tudom — sóhajtotta és megpróbált a könnyein át rámosolyogni az épp’ a konyhába lépő rokonokra. De nem kellett nekik sem magyarázkodni, mindenkinek egyértelmű volt a helyzet. Igyekeztünk apu előtt természetesen viselkedni, de a feszültség ott vibrált a levegőben.

Valójában nem is tudtam igazán örülni, hogy anyuval süthettem süteményt, hogy újra együtt lehettem Olgi barátnőmékkel, Vili unokabátyámékkal, hogy járkálhattam az annyira hiányolt kertben, utcán, a kedves lakásban. Szívszorongva éltem meg, nehezen hagytam el újból, mégsem úgy, mint ahogy azt előre gondoltam: Már egyre kevésbé magamért, annál inkább a szüleimért aggódtam. Be kellett látnom, csak azzal segíthetek, ha ott állok helyt, ahol tovább tanulhatok a jövőmért, jövőnkért. 

A visszaúton igencsak csendesek voltunk mindannyian.

A rokonaim kifizették a harmincegy forintot, amibe a vonatjegyem került, így is segíteni akartak. Nagyot nyeltem, mégis elfogadtam, mert szükségem volt rá. Akkor jutott eszembe megnézni, Vili mit dughatott a zsebembe búcsúzáskor.

Selyempapírba csomagolt piroshasú százas volt…

Összenéztünk Árpival és szavak nélkül egyetértve, a kezébe nyomtam, hogy adja postára a szüleinknek. Otthon jobban kellett a pénz!

Aztán az unokabátyámnak levélben megköszöntem a zsebpénzt, a szüleimnek meg azt írtam:

— Nehogy eláruljatok Viliéknek!!

 

Szerző Pápay Aranka 314 írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/

7 Komment

Hagyj üzenetet