Nagyajtai Kovács Zsolt : ÉN VAGYOK ÉN, TE VAGY TE… X. rész

Egy óra múlva megvolt a szükséges összeg, méghozzá készpénzben. Hát kell ennél több?! *

 

 

 

Az esküvő előtt három nappal beütött a krach. A bal felső, hátsó, utolsó, tudomisén hányas számú fogam ugyanis begyulladt, a bal arcom pedig ettől olyan formát öltött, mint egy közepes nagyságú luftballon.

— Szent Habakuk! — ájuldozott Eszter, amikor meglátta dekoratív képemet. — Hogy nézel ki?

— Fő a változatos megjelenés — kedélyeskedtem, de nem sikerülhetett valami élethűen a produkcióm, mert csak az arcom jobb fele mosolygott, a bal változatlanul olyan torz volt, mint a görbe tükör és ráadásul fájt is a fogam.

— Hogy nem akarod az egyhangúság látszatát kelteni, az rendben van — fejtegette Eszter. — De nem tudtál volna várni vele egy pár napot? Hogy akarsz így fényképészhez jönni, meg mindenhová ilyen fizimiskával?

— Majd profilból fogok a fotográfus elé állni — jelentettem ki bölcsen. — Ami pedig a többit illeti, majd meglátod, minden rendben lesz, Beveszek hat fájdalomcsillapítót, és azután olyan kába leszek, hogy mindenkinek mindenre igent mondok. Még neked is…

— Most is van benned gyógyszer? — gyanakodott Eszter.

— Igen, három darab. Ettől még csak félig vagyok hülye.

— Mielőtt egészen az leszel, irány a fogorvos! — adta ki az utasítást ellentmondást nem tűrően Eszter.

— Ne, nem, inkább megnősülök — próbálgattam, de beláttam, hogy nincs más megoldás és elindultunk a doktorhoz. A fogorvosi váróban nem volt senki, így tartani lehetett attól, hogy a következő percben már a doki keze alól fogok kifelé kukucskálni.

— Izé, Eszter, figyelj csak ide. Khm, izé, már nincs is semmi bajom, lépjünk olajra innen, amíg még lehet. Nézd meg, már a pofim is a régi.

— Én nem pofinak nevezném és nem a régi. Ronda, vörös, és dagadt. Ne dumálj, bemegyünk — kegyetlenkedett Eszter és határozottan kopogott az ajtón.

— Tessék! — erős, mély hang invitált az ajtó mögül. Ilyen hangja lehet az oroszlánnak, gondoltam, mielőtt széttépi az áldozatát. Nem volt visszaút, beléptünk a rendelőbe.

— Jó napot kívánok. Ne is mondja, látom, mi a bajocska, he-he-he. Foglaljon helyet. Melyik fogacska fáj, megnézzük. Ez?

— Nnnn, nnnn — ingattam a fejem.

— Hehe, rendben. Hát ez? — kopogtatta tovább.

— Áááúúú!! — ordítottam úgy, mintha futballmeccsen lennék és hevesen bólogattam hozzá.

— Semmi problémácska, hehe, egy kis gyulladásocska. Egy hét és elmúlik, kezeljük, hehehe.

— Egy hét? — hitetlenkedett Eszter. — Nézze, doktor úr, nekünk holnapután esküvőnk lesz. Addigra valahogy épkézláb embernek kellene kinéznie a vőlegényemnek, legalább az ábrázata legyen normális. Kérem, csináljon valamit — kérte Eszter.

— Hát igen, hehe — merengett a fogorvos —, a baj nem jár egyedül ugye — összegezte véleményét, majd biztatóan hozzátette:

— Plasztikai sebész ugyan nem vagyok, de valamit kitalálunk addigra.

Bekente a fogínyemet egy keserű kencével, összevissza szurkálta az arcomat, azután barátságosan megütögette a fejemet. Ez utóbbi nem volt a kezelés része.

— Fel a fejjel, cimbora, hehe. Most menjen haza. Este hét óra felé sétáljon erre újra, megnézzük, mi van a fogacskával — mondta és nyugtató tekintettel nézett rám. — Ne aggódjon, a foga rendben lesz — mondta.

— Köszönjük, viszon’látás — és már húztam is a csíkot kifelé, mint akit kergettek.

— Vasorrú bába legyek, ha még egyszer én ide beteszem a lábam! — közöltem Eszterrel, aki azonban még erre sem hatódott meg.

— Akkor az leszel — mondta látszólag érzéketlenül és igaza lett. Este, továbbá a következő két napon a megbeszélt időpontban elbaktattam a fogorvoshoz, akinek hathatós segítsége nyomán az esküvő délutánján már csak a figyelmes szemlélő vehette észre az arcom féloldalasságát. De mert miután nem voltam annyira szép gyerek, hogy mindenki tátott szájjal engem bámuljon, így e dolog nagyjából rejtve maradt a násznép előtt.

 

*

 

Az esküvő, fényképész, lakodalom zökkenőmentesen lezajlott, mi pedig szépen hazaindultunk két héttel korábban gondosan kiválasztott albérleti otthonunkba. Ez egy hatalmas nagy telken a tulajdonos házától különálló, önálló épület volt. Múlhatatlan előnye, hogy szabadon álló volt, mert így nem kellett a tulajdonosba folyton belebotlanunk, ha kellett, ha nem és múlhatatlan hátránya volt, hogy a veteményes kert kellős közepén állott, ami miatt később tavaszi estéink javarészét lóbogarak és egyéb kedélyes rovarok fogdosásával töltöttük, mintha jobb dolgunk nem is lett volna.

Miután esküvő előtt nem dúskáltunk a szabadidőben, úgy határoztunk, hogy esküvő után nagytakarítást rendezünk vadonatúj lakásunkban. Hoztunk porszívót, partvist, seprűt, tollseprűt és egyéb leginkább az inkvizícióra emlékeztető eszközöket. A tollseprű szükséges voltára még ma, huszonhat év után sem tudok magyarázatot, ugyanis nem volt mit tollseprűzni, de Eszter azt mondta, hogy tollseprű nélkül nem lehet takarítani, tehát nekünk az is volt. Az alapos porszívózás elengedhetetlen feltétele volt, hogy a fal mellől elhúzzuk az ágyat. Az ágy körülbelül kilencvenkét éves volt, nagy és nehéz fából volt faragva. Még az ezernyolcszázas években tehették be oda, ahol mindaddig megingathatatlanul állott. A viszonylag pontos dátumot az alábbiak szerint közelítettük meg.

— Hogy tehették volna be még ezernyolcszáz akárhányban, te okostojás? — tudakolta Eszter. A házibácsiék még nincsenek száz évesek — tette hozzá magyarázólag.

— Lehet, hogy nincsenek, de a ház régi, ez a kisház, ahol mi lakolunk, még régebbi, azonkívül a házibácsiéknak is voltak szüleik, még ők rakhatták be ide — támasztottam tudományos érvekkel alá fejtegetésemet Eszternek. — Most pedig rakd le a tollseprűdet és gyere, húzzuk el a helyéről.

— Hol fogjam meg? — Eszter tettre kész volt.

— Ott baloldalt, de ne a lábát, mert még majd véletlenül kitörik. Egy, kettő, fogod?

— Fogom.

— Három! — vezényeltem és a hatás nem maradt el. Igencsak bamba képet vághattam, az ágynak ugyanis lelke volt, valószínűleg ezért nem viselte el a rángatást, mert először a jobb, utána a baloldali végfala önállósította magát, egy ütemben az elejével és a hátuljával. A dolgok logikája szerint legutoljára az ágybetét esett darabokra, miután már nem volt semmi, ami tartsa.

Amikor az egész berendezés atomjaira hullott, Eszter nem túl elégedetten, ám optimistán szemlélte az alkotásunkat.

— Minden rosszban van valami jó — nézett rám nagy szemüvege mögül.

— Igen? És mi ebben a pozitívum? — kérdeztem, mert én semmi ilyen oldalát nem láttam az ügynek.

— Hát az, hogy van már elég helyünk porszívózni — felelte rezignáltan Eszter, és leült a romhalmazra. — Hogy csináljuk ezt meg? — fogta át a vállam.

— Úgy, hogy elmegyek Andorhoz, szólok neki, hogy jöjjön segíteni, és ketten helyrerakjuk úgy, hogy jó legyen. Estére lesz, amin aludjunk — reménykedtem sóhajtozva. — Még kora délelőtt van, estik csak összekalapáljuk valahogy…

Andor barátom a feleségével ugyanabban az utcában lakott, mint mi, csak pár házzal lejjebb tőlünk. Kerékpárra ültem és egy perc múlva csöngettem hozzájuk. Andor felesége, Annamari jött kaput nyitni, akivel az emlékezetes teniszmeccs óta szorosabbá vált baráti kapcsolatunk.

— Adj’Isten! Mi szél hozott? — üdvözölt szokásos kedvességével.

— Szia. Az embered itthon van? — kérdeztem és elég savanyú képet vághattam, mert Annamari rögtön megkérdezte: csak nincs valami baj?

— Á, csudát. Mindössze az a hézag, hogy összerogyott az ágyunk otthon, és ha Andor fizikailag is jól van meg nincs más dolga…

— Hát komám, mi is csináltunk ezt-azt, de olyan hevesek nem tudtunk lenni, hogy leszakadjon az ágy alattunk — vigyorgott megértő elismeréssel Annamari.

— Nem voltunk rajta, te pupák, amikor összedőlt — mérgelődtem. — Jót akartunk, takarítani akartunk, bár inkább ahelyett is azt csináltuk volna, jobban jártunk volna.

Beértünk az előszobába, Andor éppen a fogassal babrált valamit. Előadtam neki, miben kéne segítsen. Percek múlva tért csak magához a röhögéstől, addig szólni sem bírt.

— Hát mi az ördögöt csináltok ti éjjel, amikor más alszik, komám? — érdeklődött könnyek közt és láttam rajta, hogy lelki szemei előtt hihetetlen figurák jelennek meg különböző testhelyzetek között.

— Nem azt, amire gondolsz, te rinocérosz! Illetve nem úgy, ahogy elképzeled — válaszoltam mérgesen, de már én is röhögtem. — Újfajta technológiával különös szilárdsági próbának vetettük alá az ágyat, nem bírta ki. Jössz segíteni vagy nem, te szennyes fantáziájú tulok?

— Megyek hát, persze. Szedjünk össze szerszámot, szeget, facsavart, fityfenét és mehetünk.

 

*

 

Andor betegségével változóan érezte magát, egyébként fogalma nem volt róla, hogy mi a baja. Voltak rövidebb időszakok, amikor nagyon vacakul érezte magát, de voltak hetek, amikor a kívülálló meg nem mondta volna, hogy beteg. Ami minket aggasztott és teljesen érthetetlen volt számunkra, az az volt, hogy röpke hat hónap alatt legalább húsz kilót hízott, majd még gyorsabb ütemben fogyott vagy harmincat. Később megértettük, de akkor már nem volt mit tenni…

Elindultunk tehát mindketten, hogy a bútorasztalos szakmában való jártasságunkat bebizonyítsuk az ágyunknak. Különválogattuk az ágy egyes alkatrészeit és a szerintünk helyes sorrend szerint elkezdtük összerakni. Éktelen nagy kalapálással és egyéb hangzavarral járt a tevékenységünk, mert mi csak úgy tudtunk dolgozni, ha nagy zajt csaptunk. Ketten háromféle módon akartuk összerakni az ágyat és rengeteg kávét és pálinkát megittunk, míg a helyes sorrendet megtaláltuk. A munka dandárja szavakkal zajlott.

— Hova viszed az elejét?

— Ez nem az eleje, hanem a hátulja.

— Nem a hátulja, hanem az eleje.

— Te az alját is a tetejére akartad rakni.

— Igyunk egy kis pálinkát, az biztos jót tesz.

Haladtunk szépen. Figyelmünk határtalan összpontosítása miatt nem vettük észre a közeledő veszedelmet. Mi kalapáltunk, Eszter ebédet főzött, így hát nem észleltük, amikor sötét  árnyék takarta el az ajtót.

— Jóságos ég, hát maguk mit csinálnak itt?— kérdezte sápadtan, elhaló hangon a házinéni. Két keze a szívén, úgy jajveszékelt, hogy azt hittem, itt a vég.

— Jaj, hjaj! Lajos gyere, nézd már, mint mívelnek a lakók! — sápítozott.

Lajos, mint házibácsi megjelent és rövid terepszemlét tartott. Kérdése egyáltalán nem volt váratlan.

— Mit cinálnak itt, fiúk? Nagyon szokat cegelnek, talán cak ninc valami baj? — érdeklődött sajátságos beszédstílusban. A házibácsi ugyanis szelypített, mert hiányzott egy csomó foga és raccsolt, mert kiskorában nem tudta megtanulni az r hang kiejtését.

Andor rögtön készen állt valami hülye magyarázattal, miszerint éppen baromfikeltető állomást létesítünk itt a szobában, ami ha nincs baromfi, akkor puputevéknek is jó. Ha puputeve sincs, akkor karbantartás van. Alig láthatóan vágtam oldalba, úgyhogy elhallgatott.

— Izé — kezdtem a szakszerű magyarázatot —, szóval az történt, hogy..

— Látom, mi történt — hunyorgott az öreg és szólt a feleségének.

— Lenke, menj haza és nézd meg a khumlinudlit, meht az biztoszan elkészült máh — toszigálta hazafelé az asszonyt. Amikor Lenke néni elment, az öreg így szólt:

— Szegítek nektek, fiúk, háhman hamarabb megcsináljuk — vélekedett és ezután már csak a munkára figyeltünk. Amikor elkészült a mű, az öreg ránézett Eszterre, aztán cinkosan felém fordította a tekintetét.

— Szíveszen cerélnék veled, fijam…

Csak azért nem vertem nyakon a kalapáccsal, mert tulajdonképpen nagyon sokat segített a munkában. Összepakoltunk, mindent helyreraktunk és aznapra vége volt a tettlegességnek.

 

*

 

Tulajdonképpen szerencsénk volt. Tavasszal foglaltuk el az albérleti lakásunkat és ugyanannak az évnek őszén hivatalos értesítést kaptunk az országos ifjúsági szervezet városi bizottságától, melyben az állt, hogy ekkor és ekkor jelenjünk meg itt és itt, mert a bizottság abban az évben ötvenhat lakás tulajdonosát jelölheti ki a szervezetben addig végzett hasznos munka jutalmaképpen, és ezek között szerepel a mi nevünk is. Hatalmas volt az örömünk, hiszen bár az igénylést beadtuk ezen a kiskapun is, arra igazán nem gondoltunk, hogy rövid fél év elteltével ekkora szerencsénk lesz.

Miután kiörültük magunkat, Eszterből előbújt az aggódás és a bizonytalanság.

— Nem fogjuk tudni. Miből fogjuk kifizetni a beugrót? — sopánkodott.

— Tán csak nem arra gondolsz, hogy visszamondjuk a lakást? — kérdeztem elhűlve. — Ha ezt megtesszük, a büdös életben nem lesz önálló, saját lakásunk. Vegyük számba a lehetőségeket. Nem is kell túl sokat első részletként kifizetnünk, legalábbis viszonylag nem sokat. — fejtegettem. Sorra vettünk mindent, amit pénzzé lehetett tenni, de még mindig hiányzott hozzá valamennyi.

 Volt egy félprofi magnetofonom erősítővel, hangfallal, tokkal és vonóval, ami akkortájt elég sokat ért. Éppen zenét hallgattam, amikor eszembe jutott a megoldás.

  — Eszter! — szóltam be a konyhába. — Gyere, fölmegyünk a városba, megtaláltam a pénzt! — mondtam lelkesen, miközben csomagoltam össze a magnót tartozékaival együtt.

Eszter teljesen értetlenül nézett rám, én pedig az őrültekre jellemző állandó hibbant vigyorral a képemen kezdtem magyarázni neki a pénzszerzés remek formáját.

— Most szépen elmegyünk a bizományi áruházba. Ott én eladom a magnót, te meg megveszed részletre. Amíg a papírmunkát végzik, hozol igazolást a takarékpénztárból, miszerint nincs semmi kölcsönöd, mert van rá annyi időd. Mire visszajössz, én kapok egy kalap pénzt, te kifizeted belőle az első részletet és mehetünk haza a magnóval együtt. Világos? — tobzódtam a boldogságtól zseniális ötletem kitalálása nyomán.

— Az egészen biztos, hogy te meg vagy őrülve, neked az agyadra ment a pénzszerzés szükségessége — nyugtatott Eszter szelíd hangon, mosolyogva, nehogy hirtelen mozdulatától vagy hangos szavától kitörjön rajtam az idegbaj. 

— Gyere vissza, ülj le szépen ide az ágyra mellém — csitítgatott, de velem nem lehetett bírni.

— Nem ülök le melléd sem, meg sehova sem. Megyek veled a bizományiba. Nem érted, hogy itt a sok pénzt, csak utána kell menni?!

Lassan felfogta Eszter az ötlet lényegét. Most már ő is felélénkült.

— Te nem is vagy olyan hólyag, mint amilyennek látszol — juttatta kifejezésre elismerő felismerését, majd elkezdett nevetni.

— Ilyen marhaság is csak neked juthat eszedbe.

Egyébként egyszerű, de tökéletes.

Egy óra múlva megvolt a szükséges összeg, méghozzá készpénzben. Hát kell ennél több?! Megvolt a lakásvásárláshoz szükséges mindenünk. Úgy mentünk haza, mint a rossz gyerekek. Hangosak voltunk, kergetőztünk, nevettünk és nagyon boldogok voltunk. Néhány járókelő rosszallóan figyelt ránk.

— Ezek a mai fiatalok…

 

*

 

Másnap elintéztük az adminisztrációs munkák tömkelegét, befizettük a pénzt és megtudtuk, hogy egy hét múlva a helyszínen megkapjuk a kulcsokat is.

Ott álltunk egy fillér nélkül, de boldog lakástulajdonosként a takarékpénztár előtt.

— Idefigyelj, Eszter. Sétáljunk el a lakásunk felé, nézzük meg, hátha fel lehet menni valahogy megnézni — huzakodtam elő némiképpen álmodozva javaslatommal — Olyan kíváncsi vagyok.

— Hát én is kíváncsi vagyok és nekem is ezen járt az eszem — mosolygott Eszter. — Induljunk.

Séta közben mindenfajta terveket szövögettünk arra vonatkozólag, hogy hogyan is fogjuk berendezni az új lakásunkat. Ezerféle variáció után visszatértünk a realitások talajára, már csak azért is, mert megtaláltuk a házat, amiben a mi lakásunk volt található. Utca névtábla nem volt, járda nem volt, építési törmelék viszont mindenfelé volt, de kit érdekelt ez? Fölballagtunk a negyedig emeletre és örömmel konstatáltuk, hogy a lakás ajtaja nem volt kulcsra zárva. Benyitottunk és beléptünk.

Én rögtön hasraestem egy ottfelejtett téglarakásban, de miután úgy gondoltam, hogy az a pár kimaradt tégla is a miénk, könnyedén lepucoltam a kabátomat.

— Ebből majd kutyaházat fogok építeni ide az előszobába — jelentettem ki sietve Eszternek, aki azonban szerencsére nem különösebben figyelt praktikus javaslatomra. Ő máris megszállta a konyhát és gondolatban ott helyben csontlevest főzött és rántott csirkét csinált, kellőképpen alátámasztva gondolatait megfelelő imitált mozdulatokkal.

— Ha már itt vagyunk és befejeztük az ebédet, nézzük végig a lakást, van-e valami javítani való rajta — zökkentettem vissza a valóságba a feleségemet.

Két noteszt írtunk tele. Villanykapcsolók, falburkoló csempék, ajtók és ablakok javítgatásával kapcsolatban és eldöntöttük, hogy szólunk az építésvezetőnek, korrigálják ezt az alig néhány tucat hibát. Egy teremtett lelket sem láttunk azonban a környéken, aki úgy nézett volna ki, mint aki összefüggésbe hozható az építkezéssel. Találkoztunk viszont egy fiatal párra, akik gyanúsan hasonlóan viselkedtek, mint ahogyan mi.

— Szevasztok. Ti mit kerestek itt? — érdeklődtem kóválygásuk célja felől úgy is, mint aki már egy óra hosszája itt lakik, ők pedig még csak most jöttek. Enyém az elsőbbség, gondoltam.

— Szevasztok. Keresünk egy manust, akinek főnök kinézete van, mert itt fogunk lakni és vagy egy rakás javítani való — felelte az új lakó.

— Hm. Ismerős a szöveg, nagyon ismerős. Mintha én fogalmaztam volna öt perccel ezelőtt — révedeztem, aztán elnevettem magam. — Péterffy Zsolt vagyok, a hölgy itt mellettem a feleségem, még akkor is, ha szokás szerint másfelé figyel.

— Ne jártasd már a szádat, hanem figyelj arra a három pasira, akik ott mennek az úton! — mutatott hátrafelé Eszter. — Lehet, hogy ők ide tartoznak az építkezéshez.

— Lehet — feleltem. — Héé, hóó, hahó!! — ordítoztam, mire új szomszédaink is éktelen nagy üvöltözésbe fogtak. Ennek meg is lett az eredménye, mert a három ember felfigyelt a bömbölésre és felénk fordultak.

— Jó napot. Maguk itt dolgoznak az építkezésen, amikor munkaidő van? — érdeklődtem a rám jellemző alapossággal.

— Most is munkaidő van. Mi kéne, ha vóna? — firtatta az egyik derék ember.

— Vasút kéne, meg villamos, ha vóna — közöltem kisség idegesen. Elég gyanúsan méregettek, ezért folytattam: — A főnököt keressük. Beszélni akarunk vele.

— Az mos’ nincs itten. Eement a köszpontba, aszonta, maj’ visszagyün hónap — hangzott a kimerítő válasz.

— Aha — mondtam. — Ha hónap, hát hónap. Akkor majd visszajövünk. Köszönjük, viszlát — fejeztem be a beszélgetést.

A főnököt soha az életben nem találtuk meg. Újdonsült szomszédainkkal nap mint nap kitartóan, fáradságot nem ismerve jártuk a lakótelepet, zsebünkben a hibajegyzékkel, a főnöknek azonban bizonyára földöntúli képességei voltak az eltűnést illetően. Ahol érdeklődtünk utána, mindenhol az volt a válasz, hogy itt volt, de most éppen elment. Az egyik építő ember megszánt bennünket és a szokásosnál bőbeszédűbb volt.

— Jónapot. Hol a főnök?

— Itt volt, de most éppen elment. Tudja mit, cimbora? Várja meg, mindjárt jön — szólt hozzám az ürge, miután megesett a szíve rajtunk, én pedig Béla szomszédommal úgy gondoltam, hogy feltehetőleg ez az egyetlen eredményre vezető út.

Amikor beesteledett, kibotorkáltunk Bélával az építkezés területéről és feladtuk a további harcot.

Három nap múlva, pontosan Eszter feleségem születésnapján megkaptuk a lakásunk kulcsait a hibajegyzék szerinti összes probléma fennállásával együtt. Béláékkal együtt mentünk fel, ajtószomszédok lettünk. Bizakodva, győzedelmes mosollyal nyitottuk ki a lakásajtót, az előszobában megöleltük, megcsókoltuk egymást Eszterrel, a szomszédból pedig iszonyatos nagy robaj hallatszott át hozzánk.

— Béláék pakolnak — súgtam. — Gyere, mi még ráérünk azzal — húztam beljebb Esztert a szobába, amikor csengettek.

— Az első vendég…! — súgtam áhitattal és ajtót nyitottam.

Egy borzalmasan koszos ember állt az ajtóban, tetőtől talpig kőporba, téglaporba, vakolatba burkolva, de ettől mégis az volt az érzésem, hogy a manust valahonnan ismerem.

— Te szent lakásbizottság! — hebegtem. — Kicsoda maga?

— Én Béla vagyok a szomszédból, te ló. Víz van nálatok legalább? — pislogott korholóan a vakolatember.

— Mit csináltál, te idióta? — firtattam a dolgot, bár felkészültem rá, hogy Béla nincs különösebben mesélős hangulatban.

— Kinyitottam a beépített szekrényt, gondoltam, megnézem, mi van benne. Hát egy köbméter törmelék volt benne — felelte rezignáltan. — Ezt biztosan lusták voltak a manusok lecepelni a földszintre, úgy voltak vele, majd jön egy szivar ide lakni és az majd lehurcolja. De legalább víz lenne a lakásban — panaszkodott nagy sóhajok között és bevonult a fürdőszobánkba új embert csinálni magából, mert nálunk legalább volt víz, csak ajtó nem volt a fürdőszobán.

— Ez a múltkor még megvolt — emlékeztettem Esztert az ajtó leltárkori meglétére. — A hiánylistán nincs is rajta.

— Minek lenne rajta, ha akkor még megvolt? — adta meg a választ sajátos logikával a feleségem és el kellett ismernem, hogy igaza van, mint általában mindig. Végül hosszas keresés után a kamrába betámasztva megtaláltuk az ajtót, és mivel úgy gondoltuk, hogy semmi célt nem szolgál a fürdőszobaajtó a kamrában, így az is a helyére került.

Ezzel tehát elfoglaltuk végérvényesen és visszavonhatatlanul a lakásunkat.

 

*

 

Két hónapja laktunk a lakótelepen és az itteni életformához kezdtünk egyre inkább hozzászokni. Megszerveztük a szülők látogatását, nehogy szó érje a ház elejét, ám egyre inkább saját életünk alakításával voltunk elfoglalva. Javában éltük világunkat, amikor kedvezőtlen híreket kaptunk Andor egészségi állapotának változásáról. Még aznap elmentünk meglátogatni és ijesztő látvány fogadott minket. Andor két hét alatt rengeteget fogyott, arca fehér volt, ajka vértelen, a bőre pedig akár a cigarettapapír. Vékony, száraz és borzasztóan ráncos. Szeme lázas fényben csillogott és hiányzott belőle az az állandó kamaszos, csibészes mosoly, ami eddig soha nem hagyta cserben.

— Sziasztok, csirkefogók — üdvözölt minket az ágyban fekve. — Lóvasúton jöttetek vagy postakocsival? — próbált meg hülyéskedni, de nem volt sikeres a kísérlet.

— Mit idétlenkedsz itt az ágyban, óh, tohonya főnök? — vettem erőt magamon. — Holnap futballmeccs, kivel fogom én együtt szidni a bírót?

— Innen üzemen neki, hogy ő egy köcsög, de majd személyesen elszámolunk egymással — erőlködött a beszéddel, majd folytatta? — Gyerekek, kivételesen tényleg nagyon szarul érzem magam. Nincs erőm semmihez, folyton csak aludnék.

— Hát akkor tedd azt, de nem horkolj, mert összefut a ricsajra az utca népe. Mit mondott a doki?

— Hogy… átmeneti állapot és… hogy majd elmúlik.

— Helyes. Pihenj egyet, holnap megnézlek — búcsúztam el tőle és nem voltam meggyőződve róla, hogy az orvos nem mondott igazat. Az volt az érzésem, hogy ez az állapot tényleg elmúlik, csak nem úgy, ahogyan szeretnénk, hanem örökre, mindenkorra, ővele együtt. Annamarival összetalálkozott a tekintetünk a konyhában, hosszú másodpercekig néztünk egymásra, és nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Szó nélkül kimentem a kapun, lelkemben tiszta szívvel szerettem mindkettőjüket.

Másnap délután elkerékpároztam hozzájuk, de Andorral már nem találkozhattam. Annamari elmondta, hogy reggelre elmúlt a láza, reggelire enni kért pár falat kekszet és teát. Azután pihent egy keveset, majd hirtelen szaporán kezdte szedni a levegőt, felült az ágyban, visszahanyatlott és elaludt. Alvás közben valamiről beszélni akart, de szavát nem lehetett érteni. Pár perc után pedig befejezte. Föl kellett adja a harcot, az életben először és utoljára legyőzte valami, amit úgy hívunk: halál.

Andor nincs többé.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest