Petz György : életre való (1973) – IV. /2.

Nyomtatás

Több mint öt tucat ?rséget sóztak rám. A meditáció közép-kelet-európai válfaját.

Amikor az ember odabenn elmélkedik, felidézi téli verssorait, amelyeket roppant szépnek talál, olyasfélét, mint „és a fények csúcsaira gyöngyöt gágoknak vadlibák”, addig odakinn, kétszáz kilométerre szervezkednek. Anyám levelei megváltoznak, bizonyára azért, mert újra ifiasszony. De több írást kapok a gimis osztálytársaktól is, és ami a lényeg, Katától valahogy bens?ségesebbeket. Piszkálom azzal, hogy a lélek nemlétér?l fejtegettem neki néhány gondolatot múltkor. Mert az inkább betegség, ha van; a valós és egészséges állapota, ha nincsen. Hát, akkor most engedményt teszek neki, miatta.

Ó, csak a dal van, már a madár nincs,

Nézek az égig, látok a fáig,

Hallom az ágvég kiabálását:

Ki vagy? Ki vagy? Újra kivagyolását –

Vékonyan az égb?l, vagy d?l le az ágról,

Megtapad a lélek, avagy elszivárog.

Aztán elmélkedések a szerelemr?l. A képzelgést legy?z? valóról – képzelgés.

Tehát adott a totális boldogság testi-lelki esete. Szerelem. Volt minden ez el?tti, de e nélkül. Felejthet?. Most. Ez. Van. Talán ez a lélek hangja, eddig csupán a test beszélt. Ez több annál. Ködben a híd és a lépés egymást definiálja. (Le ne ess!) A szerelmes a legbutább mindentudó. Azt se tudja, hogy mihez képest, mert maga válik mércévé. A szerelem is annyi, ameddig benne. De hogy hol van benne és hol kívüle, legalább is a kapcsolat vonatkozásában, nem is oly könny? megállapítani. Ha csak gondolok rád, lehet, már jobban benne vagyok, de ha nem gondolok rád, mert oly természetes, csupán lélegzem; hát kell folyvást a leveg? dicséretét zengeni? Szerelem talán az, ami visszagyömöszöl a halandóság állapotába úgy, hogy az ember le se szarja az öröklétet. Mert ezt tartja annak. Azután szól a vekker, és rohanni. Kell. Miért is?

Elengedtek végre. Az edzéseket sehogy nem tudtam a strázsálásokkal összeegyeztetni, az új gazdasági mechanizmus katonai változata nem engedi fiainknak a pályán elérhet? sikereket. Miért bukott le a sportszázad, miért a visszarendez?dés – ezt a teljesítményünkön érezhettük. Vadállat edz?nk lelki hatására el?fordult, hogy saját kapunk felé rohantam olyan célból, ami normális helyzetben az ellenfelünké.

Katonabusz vitt Csongrádra, Szentesre, Szegedre – oda többször is. Itt végre kedves családi barátainkhoz is be tudtunk futni a meccsek után egy kis életment? traktára, ami a kaját illeti. De fontosabb volt a szépséges és bögyös vendéglátó lány és szögedi tájszólása, akit elég volt néznünk-hallanunk Gerg? kézis társammal, hogy kedvet kapjunk életünk folytatásához. Pajtási puszik, ígéretek a visszatérésre, és elvittük magunkkal illatát „haza”.

Akkor is haza, vonaton. Anyám azonnal etet, sajnál, biztat, alig van már hátra. Pista, akivel együtt bagóznak, szegény öcsém tüdejének kontójára, kedvesen fogad. Három sz?k nap, jaj, de kevés, most vagy soha; megmutatja legénylakását Rákospalotán, tudja, ez most életment?.

Beszéltem Katával, aki szívesen megnézi velem a lakást.

Földszintes u-alakú házrendszer 4-5 részre osztva. Vidék. Mindenki mindent tud. Alig nyitjuk a kaput, már érdekl?dnek.

– Ja, a Pistának a fia!

– Bizonyos értelemben.

– Hogy megváltozott!

Magyarázkodás, hogy ugyan tizenkilenc vagyok, de most lettem, ti. a fia, és Pista azért nincs, mert az anyám férjhez ment. Aki ezt tényleg érti, csak kissé nagyot hall, nos, ? az a kedves néni, akihez bármivel fordulhatok, ha valamit nem értenék vagy tudnék. ?gy?jti a leveleket is, amik Pistának szólnak.

Hogy lehetnénk kettesben, mármint Katával? Belépünk, gyors szell?ztetés, és elfedjük az ablakokat a kíváncsi szemek el?l. Kissé dohos szag, f?leg az ágy fel?l. Nyilván pince nélküli a hajópadlós nagyszoba, ahová a kis el?térb?l jutunk, amib?l konyha, spejz nyílik. Már van benti mosdó és vécé is, a többieknek csak kinti, zárható budi. Itt lennék férfi? Oldom a feszültséget. Átölelem.

– Nehogy mán én keressek valami italt!

– Inni fogunk?

– Mindent szabad. A vitrinben Ararát, Rakirushi, bolgár konyak és Cézár. De vételeztem kevertet is. Emlékszel? Ezt ittunk az érettségi után kapualjakban.

– Épít?táborban is találtunk. Mondd, a katonaságnál sokat?

– Hát, sokszor jól beb…tunk.

– Mert apu azt mondta, hogy a katona csak inni akar, meg…

– Kata, én szeretnék…

– Meglep?dtél, hogy eljöttem?

– Örülök. Olyan jó megölelni. Tudod, ölnek, mert nem ölelnek.

– Képzeld, felhívtam a Bulyit, mit tegyek.

– Mit mondott?

– Igyak bort, te meg sört…, az jót tesz. Nem gondolkodni. Azt mondta, amit a Zsolt Gyuri.

– Mit mondtak?

– Ne sokat beszéljünk…, majd utána…

– Igen, igen.

– Tudsz vigyázni? Kiszámoltam. Most lehet még két napig, de azért most is vigyázzunk. Anyukám is mondta, nagy felel?sség.

– Kata, én téged egész életemben,…

– Pszt! Vetk?zzünk!

– Gyönyör? vagy! Mindig azt reméltem, hogy veled, el?ször…

– Te er?södtél.

– Hetvenhárommal vonultam be, most hetvenkilenc vagyok.

– Nyugi, ne siess! Emlékszel, amikor éjjel beszöktél hozzám?

– Akkor már napok óta nem bírtam aludni.

– …és apu meg a tesóm majdnem agyonvertek, mert azt hitték, megint betör? jön?

– Jaj, nem bírom, olyan rég vártam már. Akkor egész éjjel a lábujjadat fogtam, és remegtem.

– Anyuék megijedtek, hogy mi lehet veled.

– Kata, én akkor majdnem meghaltam, mert meg akartam tudni, van-e lelkem, aztán rájöttem, az nálad van, ezért futottam éjjel át a városon, és most, most…

– Jaj, ne siess, ráérünk, nem hajt a tatár…

– Te olyan tökéletes vagy…

– Óvatosan, én el?ször…

– Nekem is te vagy az els?… jaj, jaj, katona, amit elb…tunk, ismerjük el!

– Elismerlek. Öltözünk? Kicsit lemosakszunk.

– Kata, én úgy szégyellem, de már olyan régóta nem…

– Semmi baj. De nem kellett volna a pia, meg olyan furán beszélsz.

– Énnekem ez volt a boldogság csúcsa, életem értelme. Megijedtem.

– Milyen bonyolult lélek vagy te, nem értelek.

– Nem is a másik kell, hanem mondjuk az Északi Sarkcsillag. Azt kell célul kit?zni, és akkor afelé megyünk mind a ketten, mert akkor folyvást közelítünk egymás felé. Nem ház, nem gyerek, nem a másik direktben, mert azt elérve nem a boldogság jön, csak a szerzés öröme.

– Ez nekem magas…

– Mert te túlságosan normális vagy. Mint az iskolai magyardolgozatnál. Fölírtad a neved, már ötös, mert tökéletes. Az egész fogalmazásod tökéletes, nett, de nincsen benne lélek, kétely, meglepetés.

– Te is ötöst kaptál a Lóritól…

– Nem értettétek, miért. Hiszen zavarosnak gondoltátok, nem volt behatárolható. De nekem a lelkem volt benne.

– A lelked, ami nincsen?

– Akkor még volt! Én azért jártam be a gimibe, hogy megmondjam a Döröllének, a Szabó Pityunak, a Zsoltnak, hogy hülyék. Pedig okosabbak voltak, mint én, de nem az emberi dolgokban. Ã??k jobban tudták az oroszt, latint, a fizikát, biológiát, te meg mindegyiket, de nem az a lényeg.

– Ezt hogy érted?

– Hogy tele vagyok életszomjúsággal, napi katarzis igényem van, ha azt nem elégítem ki, olyan, mintha sunnyognék, melléélnék. Mintha nem is léteznék.

– De ez veszélyes.

– Igen, bele lehet halni. De anélkül nem lehet újjászületni. Aki dudás akar lenni…

– Figyelj, én nem akarok pokolra menni. Nagyon tisztellek ezért, de nekem más az életfelfogásom. Én egyszer? ember vagyok.

– Ezért csodállak.

– Elég, ha szeretsz. Túl magasra állítasz, ahol nem kapok leveg?t. Nekem mennem kell. Anyáék házassági évfordulója ma lesz.

– Most utálsz?

– Megpuszillak. Szeretlek. Fontos vagy. Els?k vagyunk egymásnak. A gyerekeinknek is ezt mondjuk.

– A gyerekeinknek. Én lányt szeretnék t?led.

– Menjünk, jó!

Istentelenül hagytam el a házat. A kapuban sem Isten lesett rám, hanem a szomorúság. Életem legjobb n?je, életem dönt? pillanata. Amin csak úgy, túljut az ember. (Már értem, Richard Wagnerék miért vacakoltak annyit a szerelmi halál jelenetével.) Talán ez nem a legjobbik életem. De mi van, ha nincs csillagváltás, de semmiféle váltás, és most már mindig én vagyok ?rségen? Mit is ?rzök? Vagy fontosabb az ?rz? személye?

A kerítés; az a nevetséges. Sokszor festett, toldozott-foltozott drótrendszer, amit el?deink készítettek a laktanya köré. Azután ?rt is állítanak maguk közül melléje. Így fölös izgalmakat, rossz érzést, esetleg halálfélelmet keltenek abban a világtól elrugaszkodott alakban, akit meg?rjít a bezártság, és egyetlen célja: kifelé. Sóvár lénye pedig nem lesz megváltva, ha eltávozik a városba, mert talán nincs is célja ott az iváson kívül, ami azért történik, mert bezárták. Kifelé! Egyáltalán célja azzal lett, hogy elzárták el?le az életet, vagy amit annak tartott. Mert ez operett katonaság ahhoz képest, amit apái megéltek, de a kor is az a maga Bóni grófjaival és Háryjaival. Ez a világ végs? soron mégiscsak az irányulás mihez mérte, Greenwich, abszolút nulla fok, nulla kilométer- és viszonyulási pont. Mint n?knél a szülés.

Most a közülünk kiválasztottakkal korszer?bb kerítés építtetik. Aki jól dolgozik, eltávot kap, pedig már meg nem érkezhet. Más lesz a sebessége, akkor is, ha áll.

Betonlapok, betonsínekben, beton alapokkal. Velünk készíttetik – ellenünk. Szürke és átláthatatlan. Ha egyáltalán valaki ki akar nézni. Az utolsó hetek munkája. Nehéz minket munkára fogni. Zsoltész jött ellen?rizni, aztán váratlanul sokat beszélt:

– Azt mondom én maguknak, ez lószar, ez az egész. Nézzék meg – hogy megkopaszodtam. Nem azért, mintha olyan öreg lennék. De én már 68-ban voltam katona. Kétéves állomány. Aztán minket vezényeltek, a cseh testvérekhez. Nem lehetett nem menni. A kurvaisten se kérdezte, akarunk-e menni vagy sem. Mert akkor pofa be volt, nem törölték ki így a katona seggét, mint manapság. Ott kint meg, hát baráti ország, baráti hadsereg, mégse szerettek minket. Be voltunk tojva, és be voltunk vonulva, és utáltak, mert nem tudták, mit viszünk nekik. A románok kimaradtak ebb?l. Ã??ket szerethetik. Mindegy, hagyjuk. Leszereléskor beadtam a téeszt. Maguk kifelé vagy befelé építik a falat?

Erre nem lehet válaszolni. Szürke sínekbe szürke betonlapokat. Csak álljon. Kibírjuk!

Kiss törzs?r – ahogy közelített a leszerelés várva várt napja, és amikor az öreg rájákat egyre nehezebbé vált munkára bírni, mert amúgy is minek – el?hívta epikus vénáját, és emberi, nagyon emberi (Nietzsche) akart lenni.

A lazítás pillanataiban, amikor kijött bel?le az ember, bizalmasan el?adta hat el?felvételisnek, hogy a felesége nagyon szereti. Ahogy beszélt, balta álla lejjebb esett, penge szája megnyílt, el?t?ntek megbarnult fogai. Igaz érzelmeket árult el.

– A feleségem nagyon szereti, ha nem ám csak úgy, kettesben, hanem a Márika barátn?jét is bevéve, derekasan, hármasban cicázunk, meg prücskölünk.

Ez a közeledés jó jelnek mutatkozott a közelg? felszerelés leadás, civil ruha felvétel el?tt. Végre minden szerelésünket leadtuk. Az utolsó napok nagy anyagbeszerz? tolvajlásainak kevés értelme volt, mivel gyakorlatilag valamennyi hiányunkat leírták.

Beöltöztünk civilbe. Khakihez szokott szemünk gyámoltalanul pásztázott, unokatesóm úgyszólván nekem jött, mire egymásra csodálkoztunk.

– Kibírtuk!

– Kibírtuk. Mondtam, hogy menni fog.

Sosem ölelkeztünk, az olyan lányos, most ölelkeztünk, az olyan férfias.

Ahogy megyek a körlet felé, Korcsmáros Gyurit látom hanyag eleganciáját szabályos M68-as öltözékkel leplezni. Ott áll az ügyeleti asztalnál, arcán félmosoly, amikor a világ oly tág és színes. Mindenki, akár az ?rült ismerkedik a civil ruhák kavalkádjával, ? meg itt.

– Korcsmáros honvéd, egyszer?en jelentse ki: tovább akarok szolgálni!

– Elmész ám mindjárt a francba, kérlek!

– Te meg?rültél, hogy még mindig katonásdit játszol? Mindenkin civil ruha.

– Hiába van augusztus 3-a, ügyeletes napos vagyok.

– Ennyire belejöttél? Látomásom van: a Sajó takarít. Majd kiverem a söpr?t a kezéb?l. De ez, ez több a soknál.

– Mit akarsz egy olyan embert?l, aki május óta laktanyafogságon van, mint én, amit természetszer?leg követ a szabadságmegvonás.

– Az egy negyed év. Ennyire nem bírják a képedet? Van ízlésük. Kellett nektek a Háryt civil ruhában játszani…

– Nem az volt a probléma. Bár így legalább mindenhová vihettük a batikolt trikót és a farmert, amit aztán a teherautón vettünk fel, és Gajdóczi hadnagy hallgatólagos engedélyével boldogan viseltünk például Szegeden.

– Ott össze is futottunk, csakhogy én kézilabdásként mehettem oda, viszont ti a civil ruhában páváskodtatok. De azért májustól, az nagyon sok…

– Ha nem lett volna heveny arcüreggyulladásom, ami miatt kiszöktem a laktanyából az SZTK-ba, ahová az ügyeletes alegység Balia hadnagy elvtárs vezetésével utánam jön, hogy futkosóra vigyen, akit viszont az orvos úgy rúg ki, hogy gyönyör?ség hallgatni, leszámítva azt a mondatot, hogy „- A ’csába, ember! Ez a honvéd a halálán van! Ha nem m?tjük meg, itt fogja feldobni a bakancsát!”, akkor talán sose küldhetek ?rnagyunknak üdvözl? képeslapot június 20-án a Balatonról.

– És akkor most nem állsz így itt sem…

– Logikád éles, tekinteted metsz?. Ennyit a végr?l. És tudod mindennek az ?s-okát?

– A színészkedés, gondolom.

– Naná! A megnyert hadosztály kulturbajnokság után engem Osgyán Vince úgy utált, mint a kukoricagölödint, mivel túl sok számlálót és rajparancsnokot kellett miattam nélkülöznie Reziben, ami mégiscsak éleslövészet volt.

– Vigasztaljon a tudat, ?k itt maradnak. Kisebb a túlélési esélyük.

– Kint, majd a színházban, nem feltételezem, hogy bármikor is találkoznánk. Itt kell még kiélveznünk egymás társaságát.

– Kellemes élvezést!

– Anyád, fehér lovon!

– ?is üdvözöl…

A körletben gyanúsan példás a rend. Mint egy lelkiismeret-furdaló soványka szellem, Sajó söpr?vel a kezében.

– János, mondtam már, hogy leverlek, ha ilyet látok!

– De Gyurikám, valakinek ezt is meg kell csinálnia…

– A te nevelésedet is.

– Inkább hozz egy lapátot, kérlek.

– Majd szólunk a Korcsmárosnak, intézze el. Inkább gyere le, nézd meg, tiszta ?rültek háza van.

– Mindjárt készen vagyok. Majd utánatok megyek.

Ã??rjít? ez a színkavalkád. Akit egy tarkótöredékb?l fölismertem korábban, ismeretlenként megy el el?ttem, pedig az egész embert látom. Kiderült például, hogy Pádár Endre – aki Erik is a katonakönyve tanúsága szerint -, valóságos hippi, aki addig krémezte, lapította a haját, dugdosta sapkája alá, ameddig kellett, de most megmosta, és virágos ingét verdesi. És lobog a vad nyári szélben, mint egy kommuna képvisel?jének a sörénye, amivel egyenesen aláássa a kommunista mozgalom hagyományos politikai értékrendjét, megkérd?jelezi a magyar családok erkölcsi alapjait.

Az ezred parancsnoka kéréssel fordult a leszerel? el?felvételis állományhoz, egy utolsó, becsületes ezredsorakozó tárgyában.

Sokan megjelentek, jóval többen, mint a reggeli tornák alkalmával. Talán azért, hogy biztosak legyenek abban, ki mindenkit hagynak itt benn a falak között intra muros. Örömmel fedeztem fel a szivárványos forgatagban egy-egy penészfoltot: az egyenruhás Csucsut, aki haverkodni kezdett velünk, mintha közös titkunk lenne, Zsoltészt, aki meghívott a Sarokház presszóba asszonyához, fogyasztani. Örömöm az itthagyás bizserget? érzetét?l volt teljes.

Ezredesünk – retorikai értelemben – nagyon kitett magáért. Meresztettem a szemem, de Pádár hajától alig láttam valamit. Gyuriczával megöleltük egymást, azt mondta, sose látjuk egymást, ez rosszul esett; Zazit is megszorította. Sorra mancsoltunk, így civilben egyáltalán nem látszott, melyikünk lenne balf’ katona, de megközelíthetetlennek t?nt a civil min?ség is. Geröly már a parancsnok szavait akarta egyrészt rövidebbre fogatni, másrészt maradék okosságai közül eleresztette Pittakoszt egy körre:

– Ginószke kairón – ismerd kiszabott id?d… – és karba fonta megfáradt elüls? végtagjait, akár egy hadvezér.

Druga leintette, és el?rement, hogy lásson. Pádár mögé állt, hogy ne lássuk. Felsorakoztunk, megadtuk a módját, hogy az ezredpéká nekikezdjen:

„Katonák, honvédek, el?felvételis állomány. Leszerel?k. Nagy nap ez a mai. Életükben töredék ez a tizenegy hónap, de… a Magyar Népköztársaság fegyveres er?inek… amikor a nemzetközi helyzet… megnyugtatóan a Varsói Szerz?dés… és legf?bb szövetségesünk, a nagy… mert ugyan sokan, sokfélét hisznek… akadnak képzelg?k, de … dolgozó népünkt?l kapott feladatunkat… és az árvízben nyújtott… egy egész életre… tartást ad, mérlegel? és cselekv? képességet… megszolgált ajándék, amit magunkkal… Gnóthi szueauton – ismerd meg önmagad, ahogy Khilón, elvtársunk egykor…

Mert nehogy aztán azt higgyék, elvtársak, hogy az, ott, kint: az élet, mert tévednek. De legalábbis tudják meg, hogy ez, itt, bent: a való.”

Esküszöm, ilyen szép beszédet még életemben nem hallottam; végülis elbocsátottak, kiszabadultam. Ha nem hívnak vissza, mondjuk deszantnak, vagy tartalékos képzésre, már alapjában véve röhöghetek az egészen. Majd azt mesélek, amit akarok, ki is tudná ellen?rizni. Azért ez épp elég volt. Azt is mondják, három civil évvel ér fel egy itteni. Akkor itt nagyon sok az öregember. Megyek fiatalodni.

Miért nem

esküszünk, hogy

akkor is

szabadok leszünk,

ha testünk bezárják?