Fecske Panna : Afrika

Engem sokat foglalkoztatnak a tabu témák. Ã?me egy közülük.
A csatolt kép címe: Children of Darfur…

 

 

Alkonyodott, a kunyhók között gyerekek játszottak, a nap melegét lehelte vissza a föld. Mauru a kunyhója el?tt üldögélt, késével egy aprócska oroszlánt farigcsált az unokájának Tanirinek, a kisfiú nagyon szeretett a pici faállatkákkal játszani.
Öreg szemei már nem bírták a meger?ltetést, abba kellett hagynia a munkáját. Körülnézett, faluja csupán néhány viskóból állt, a közösséget nyolc család alkotta. Igaz népes családok.
Rengeteg volt a kisgyerek és sok az öreg. Élelem ezen a tájon alig akadt, a föld nem volt term?, néhány kecskét tartottak csupán és vadásztak, a vízért kilométerekre gyalogoltak az asszonyok.
Már régóta tudta, hogy el?bb utóbb felélik azt, amit ez a táj nyújtani tud, és odébb kell állniuk, de nincs hová menni. Az országban törzsi háborúk dúlnak, mindenfelé pusztulás és kínhalál jár.
Az ? kis faluja annyira elszigetelt helyen fekszik, hogy eddig még sikeresen elkerülte a vérengzés, de tudta, hogy ez nem marad így örökké. Ahogy fogy az élelem, a közösség úgy válik egyre követel?z?bbé, sürgetik a továbbállást.
Hova vezethetné a népét, ahol nem várja ?ket halál?
Az egyik kunyhó el?tt nagy visongásra lett figyelmes, két kisgyerek kapott hajba valamin, a többiek pedig hangosan biztatták ?ket. Az egyik asszony mérgesen kergette szét a gyerekcsapatot. Taniri is velük együtt futott, nevetését száz közül is megismerte az öreg. Ekkor éles hang hívta a falut a t?z köré, a vadászok zsákmánya már átsült a nyárson. Feltápászkodott ? is, hogy megnézze a vacsorát, már egy ideje alig, vagy egyáltalán nem evett. Meghagyta a kicsiknek. ?k a jöv?, nekik kell az élelem a túléléshez.
Leült egy fa alá és nézte a falatozó gyerekeket. Amikor végre lecsendesedtek, és már nem viaskodtak a finom falatokért, köréje gy?ltek, mosolyogva mesélt nekik egy történetet a Föld születésér?l. A nagyobbak sokat sejt? mosollyal, a kicsik áhítattal figyelték. A legenda végére már csak a legnagyobbak voltak ébren.
Az asszonyok némán felnyalábolták a gyerekeket és bevitték a kunyhókba. Mauru is behúzódott öreg kis viskója magányába, nagy öregként megadatott neki a kiváltság, hogy egyedül élhessen és amióta Samiti, az asszonya meghalt, nem is kívánt mást csak magányt.

Lázas álmából riadt sikoltozás ébresztette fel, a kunyhók között géppisztolyropogás és autók zaja hallatszott. Igyekezett talpra kecmeregni, ahogy kilépett a viskóból a rémület megbénította. Fegyveresek voltak mindenhol, akit értek ütöttek, a férfiakat, akik dárdával próbálták védeni asszonyaikat, és gyermekeiket kíméletlenül agyonl?tték.
Mauru nem értett semmit, nem tudta honnan jöttek ezek az emberek, csak azt tudta, hogy eljött a pokol. Tekintete Tanirit kereste, de sehol sem látta a kisfiút. A nevét kiáltva igyekezett magához hívni ?t, de a szörny? sikolyok és a fegyverek elnyomták a szavát.
Legalább negyven fegyverest számolt össze, az egész küzdelem talán fél óráig tarthatott. A viskók szalmatetejét felgyújtották, s a lángok nappali világosságba borították a falut, a férfiak többségét legyilkolták, aki még élt, az is több sebb?l vérzett.
Mauru látta, hogy pár asszony és gyerek is a földön fekszik, szívét vasmarokkal szorította a félelem. Tehetetlen fájdalmában csak azt kérdezgette halkan: – miért?
A támadók összeterelték ?ket, majd az asszonyokat és a gyerekeket külön választották. A vezet?jük Mauruhoz lépett és a gépfegyver csövével megbökte az öreg mellkasát.
– Te vagy itt a vezet?? – kérdezte, az öreg alig értette a nyelvjárást, de félszegen bólintott.
– Én.
– Van élelmetek?
– Nincs nekünk semmink csak az a pár kecskénk. – suttogta, ekkor megpillantotta az unokáját az egyik asszony karjában.
– Milyen törzsb?l való vagy? Labatu, vagy Samaté?
– Nem tartozunk mi egyikhez sem. Zomuluk vagyunk.
A férfi szemében fellángolt a gy?lölet, ököllel ütött az arcába, érezte, ahogy kiserked a vére. A katona fejével intett és két embere megragadta Mauru karját, térdre kényszeríttették és belemarkoltak a hajába.
Öreg volt, de nem tudatlan. Egy percig sem gondolta, hogy ezek itt életben hagyják ?ket. Fogalma sem volt, melyik törzshöz tartozhattak, de érezte, hogy a gy?löletük egyre forr.
– Nem t?rünk meg egyetlen ellenséges törzset sem a földünkön! – ordította a férfi
– Mi nem vagyunk az ellenségetek! – suttogta az öreg
A válasz sem késett soká, Mauru arcát immár elborította a vér, halotta az asszonyok és gyerekek zokogását.
– A férfiakat kötözzétek meg! Tudom, hogy támogatják a Labatu törzset! Hallani akarom, hogy bevallják ezek a disznók! A többiekkel azt tesztek, amit akartok.
Az öreg kábán is tudta, hogy ez mit jelent. Folyamatosan ütötték. Hajánál fogva kényszeríttették, hogy felnézzen, a t?z fényénél látta, ahogy a fegyveresek kirángatnak egy-egy n?t, vagy egy kislányt a csoportból és a földre teperve meger?szakolják. Egyszerre négyen is kínoztak egy n?t, ha ellenkezett ököllel, puskatussal ütlegelték.
Neki végre nyugta volt, nem ütötték, kikötötték egy oszlophoz a falu közepén, a torkánál szíj szegezte a fához, nem tudta lehajtani a fejét. Amit látnia kellett borzalommal töltötte el, nem ordított, nem volt már hangja, id?érzékét elvesztette, talán a józan eszét is. Meredt maga elé és egyre csak azt motyogta: – miért?
Valamit ráöntöttek, azt térítette észhez, er?s szagából rögtön kitalálta, hogy benzin. Fiatal korában, a városban érzett utoljára ilyen szagot.
Rövid ideig lehetett eszméletlen. Alig tíz méterre t?le három katona tepert a földre egy sivalkodó kislányt. Lábait szétfeszítették, az egyikük leadott egy sorozatot a leveg?be, majd a forró fegyvercsövet a lány lába közé nyomta. A sikoly iszonyú volt, Mauru becsukta a szemét. Azt kívánta bár halott lenne, hogy ne kelljen ezt látnia.
A gyerekeket összeterelték az egyik épen maradt kunyhóba, lelocsolták benzinnel a falakat, az öreg tudta, mi fog következni. Taniri is ott lehet bent, a gondolattól öklendeznie kellett.
Néhány asszony még életben volt, ?rjöngve könyörögtek a gyerekek életéért, válaszul egymás után fejbe l?tték ?ket. A katonák röhögtek, egyikük cigarettára gyújtott, majd a csikket bedobta a kunyhóba. A fellobbanó láng fényében látszott mennyire elégedettek magukkal.
A t?z gyorsan terjedt, esélyük sem volt, Mauru remélte, hogy a füst el?bb fojtotta meg ?ket…
A parancsnok ekkor mögé lépett, egyetlen mozdulattal elvágta a torkát, majd felgyújtotta.
Az öreg üveges szemei a lángoló kunyhóra meredtek, nem érezte a pokoli fájdalmat.
A katonák a dzsipekbe szálltak és elhajtottak.

Hajnalig a bokorban gubbasztott, fogalma sem volt róla, hogy jutott oda. Kis testét rázta a hideg. Már délel?tt volt, mikor kimerészkedett rejtekéb?l, a t?z már kialudt, csak az émelyít? b?z maradt, az égett hús szaga. El akart futni, de kényszeríttette magát, hogy bemenjen a leégett viskók közé. Minden felé testek hevertek, a felismerhetetlenségig összeverve, megkínozva.
Anyját kereste, de nem ismerte fel egyik tetemben sem. Nem talált él? embert. Halkan, fél?sen szólongatta az anyját.
Azután meglátta a ruháját. Az egyik kunyhó mögül lógott ki, lassan odavánszorgott. A borzalomtól tágra nyílt szemmel bámulta az anyját.
A n?t egy bozótvágó késsel a torkánál fogva szegezték a kunyhó falához. Testér?l leszaggatták a ruhát, melleit és hasát összevagdosták.
A kisfiú lekuporodott a lábaihoz, gondosan ügyelve nehogy anyja kifolyt vérébe nyúljon és pici kezeivel, simogatni kezdte az asszony lábát. Halkan kedvenc énekét dúdolta, azt, amit az anyja énekelt neki, amikor meg akarta vigasztalni.

A misszió papja így talált rá a kisfiúra pár nappal kés?bb, katatón állapotban egy szörny? vérengzés áldozatai között. Egyáltalán nem reagált semmire, végül bevitték a misszió kórházába. Vészesen kiszáradt és alultáplált volt. Nem beszélt és nem nézett senkire, egy dalt dúdolgatott egyfolytában. Egyik délután az atya leült az ágya szélére, a kisfiú ránézett, de nem hagyta abba a dúdolást.

– Hogy hívnak? – kérdezte a pap.

– Taniri.

Legutóbbi módosítás: 2008.06.25. @ 10:00 :: Fecske Panna
Szerző Fecske Panna 250 Írás
Lehetne ide sok mindent írni, de a mi voltam az már nem érdekes, ami vagyok az még képlékeny, ami leszek azt még nem ismerem...