Józsa Mara : Tükör®regény – 17. fejezet

Ez a könyv: kettő az egyben! Egy történet két asszonyról, akiknek a sorsa egy véletlen folytán pár pillanatra összekapcsolódott s ettől kezdve életútjuk hol párhuzamos, hol érinti egymást.*

17. fejezet

 

Berci atya

 

Az utcaseprők öt órára, fél hatra már mindig készen voltak a munkával. A hátralévő munkaidőben elücsörögtek egy padon, megették a maradék ennivalót, beszélgettek, viccelődtek, de a fáradtságtól sótlanul, mint ahogyan egy éjszakai műszak után telik az embertől.  

   Julka nem nagyon szólt bele a társalgásba, csendesen szorongatta a seprűjét és egykedvűen nézelődött. Balra tőlük egy kis templom tornya kukucskált ki a fák lombja közül, a harangja kondult egyet minden fél órában, de érces hangjára már meg se rebbentek a gallyak között fészkelő madarak.

   Az asszony fáradtan feltápászkodott s a seprűjét maga után húzva átballagott a templomhoz, lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Alacsony kerítés vette körül az épületet és a mellette elterülő pici kertet, melyben néhány fa meg egy virágágyás volt, a jázminbokor tövében pedig egy pad bújt meg szerényen. Julka körülnézett; mindent elborított a szemét! Üvegek, épek és töröttek, üdítős dobozok és rengeteg papírhulladék. Gondolkozás nélkül hajolt, lendítette a seprűt. Kis idő múlva visszanézett a kitakarított területre, aztán a szemetes részre s a látvány a folytatásra ösztönözte.

   Közben a többiek felszedelőzködtek és valaki odakiabált neki, menjen ő is. Visszaintett, hogy mindjárt. Sebtében felnyalábolta a szemétkupacot s beledobta a gyűjtőbe. A törmeléket is összekaparta, aztán a seprűt a vállára vetette s vidáman a többiek után kocogott. A templom előtt, csak úgy futtában keresztet vetett és felnézett a homlokzat boltíves mélyedésében álló kőszoborra. „Holnap majd kiigazítom rendesebben!” – ígérte neki a pillantásával.

   Ettől kezdve Julka hetente kétszer a templomkertben töltötte a hajnali pihenőjét, szépen összesöpört és bezsákolta a szemetet. Maga sem tudta, miért teszi, mert addigra nagyon fáradt volt, de valahogy jólesett megtennie. Mintha a saját lelkét takarítaná, olyan megkönnyebbülést hozott neki ez a serénykedés.

   Már vagy ötödik alkalommal szorgoskodott a kertben, amikor odament hozzá egy idősebb asszony. Egyszerűen volt öltözve, mégis nagyon méltóságteljes volt és valami tapintható jóság sugárzott belőle.

   – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – állt meg Julka mellett, amivel meglehetősen zavarba hozta; hirtelenjében nem is tudta, hogy mit válaszoljon, meg amúgy is nagyon meglepte a látogató, így csak bólintott egy kurtát. – Szóval maga a tettes!

   Julka még jobban meglepődött.

   – Tudja, hogy ez egyházi terület? – kérdezte az asszony és nyájasan mosolygott.

   – Én csak… olyan sok volt itt a szemét, csak azért…

   – Félre ért! Nem megróni akarom, csak felvilágosítani, hogy itt nem kell sepregetnie, mert a saját területünkön ezt mi magunk végezzük el. Mostanában sajnos eléggé elhanyagolt, mert József testvérünk, aki magára vállalta ezt a feladatot, jelenleg kórházban van.

   – Amíg meggyógyul, addig én szívesen folytatom. Ahogy eddig is, kétszer egy héten, ha megfelel.

   – Nagyon köszönjük, hogy önként segít. De a munkájáért fizetni is tudunk, igaz, csak egy csekélyke összeget. Az esperes úrral kell majd megbeszélnie a részleteket, ő intézi ezeket a dolgokat. Fél hétkor már itt lesz, meg tudja várni?

   – Nem, én nem a pénzért…

   – Ahogy gondolja, de akkor is beszéljen az atyával! Várja meg, jó?

   – Most nem tudok maradni, mert a műszak végén még le kell jelentkeznem.

   – Értem. Akkor talán jöjjön vissza este!

   – Az nekem jobb lenne. Hánykor?

   – Hétkor tartjuk az esti istentiszteletet, de az esperes úr már hat órakor itt szokott lenni.

   – Hát akkor inkább este jönnék…

   Bár fogalma sem volt arról, hogy mit akarhatnak tőle, nem mert sem kérdezősködni, sem ellenkezni.

   – Kérem, én jelezni fogom az atyának, hogy majd keresi őt, de azért említse neki, hogy Katalin nővér irányította hozzá.

   – Köszönöm.

   – Viszontlátásra! Dicsértessék Jézus Krisztus!

   Pontban este hatkor Julka meg is jelent. Odakint hétágra sütött a nap, a meleg még nem hagyott alább, de a templomban kellemes hűvösség fogadta, amikor belépett. A kinti szikrázás után a benti félhomályban vakon botorkált előre. Körbenézett, de nem látott senkit. Ujja hegyét beleérintette a szenteltvízbe és kissé megroggyantott térddel sután keresztet vetett.

   Lábujjhegyen beljebb óvatoskodott s leült egy oldalsó padba. Hátát kellemesen hűsítette a márvány, fejét a gyóntatószéknek támasztotta, olyan volt, mint egy bánatos madonna. Hirtelen fáradság telepedett rá, a szemei lecsukódtak s a könnyű álom gyógyító borogatássá vált a lelkén.

   Csend volt, évszázadok sora alatt elmormolt sokmilliónyi imádságot, rózsafüzérek neszezését magába záró csend s a falakat borító freskók szentjeihez küldött fohászok, fogadalmak ott remegtek a levegőben.

   A festett üvegablakokon beszűrődő fény opálosan csillant meg a szentképek aranyán, különös ragyogásba vonva be őket.

   A bizsergető csendben Julka oly mélyen aludt, hogy arra sem ébredt fel, amikor egy ajtó halkan nyílt, majd sokszorosan visszhangozódva becsapódott. Csak akkor rezzent össze, amikor valaki gyengéden megérintette a vállát.

    – Gyónni akarsz, leányom?

   Julka kábán nézett fel. Egy ősz hajjal keretezett, pirospozsgásan kerek arcot látott, huncutkás kék szemekkel, melyekből jóság és szeretet sugárzott felé. Az asszonynak hirtelen olyan érzése támadt, mintha a szemben álló Szent Antal szobor elevenedett volna meg. Zavartan felállt, rángatta, húzogatta a ruháját, igazgatta a haját.

    – Dicsértessék… – mondta alig hallhatóan.

   A fekete reverendás öreg pap két kezét alázatosan összefűzte erőteljesen kidomborodó hasán és megértően mosolygott.

   – Gyónni akarsz, gyermekem? – ismételte a kérdést nyájasan.

   – Én a… engem a Katalin nővér…

   – Persze, persze. Akkor te vagy hát a mi titokzatos jótevőnk, aki olyan szépen rendbe hozta a kiskertünket. Én Berci atya vagyok, téged hogy hívnak, leányom?

   De mielőtt Julka válaszolhatott volna, Katalin nővér bukkant fel. Megállt mellettük s mosolyogva magyarázta.

   – Ne lepődjön meg, esperes úr mindenkihez tegeződve szól – s már ment is tovább.

   – Szóval mi a neved?

   – Kovács Júlia, de mindenki Julkának hív.

   – Julka! Érdekes név! Hm! Hát akkor így hívlak én is. Tehát Julka, dicséretes, amit tettél. Megláttad, hol a szükség és szó nélkül segítettél. Ez igencsak Istennek tetsző cselekedet! Úgy látom, jó ember vagy te, Kovács Julka! De mit mondasz? Számíthatunk rád a továbbiakban is? Vállalod ezt a feladatod?

   – Elvállalom… Kétszer egy héten, mint eddig, ha úgy megfelel.

   – Igen, igen… Az úgy rendben lesz… És mely napokon jönnél?

   – Az nekem mindegy!

   – Vagyis tudnál jönni vasárnap reggel is?

   – Igen.

   – Tudod, a vasárnapi istentisztelet miatt. Akkor jönnek a hívek legtöbben és szeretném, ha rendezett, tiszta környezettel várhatnánk őket. A másik napot határozd meg te, nem is fontos, hogy mindig ugyanaz legyen. Megfelel ez így neked?

   – Jó lesz.

   – Hát akkor meg is egyeztünk volna… Eddig hány alkalommal takarítottad a kertecskénket?

   – Úgy emlékszem, ötször.

   – Gyere velem, Julka, kifizetem, ami eddig jár neked!

   – Én igazán nem azért csináltam – szabadkozott Julka.

   – Tudom, gyermekem, de ha megtehetjük, miért ne fizetnénk meg a munkádat. Józsefnek is fizettünk érte, s ugyanúgy megérdemled te is.

   – De a világért sem akarom őt kitúrni, csak helyettesíteném, amíg ő meggyógyul.

   Berci atya keresztet vetett.

  – Emiatt ne aggodalmaskodj! Ő már nem jöhet többet, tegnap este visszaadta lelkét a Teremtőnek.

   Julka erre nem tudott mit mondani, csak egy nagyot sóhajtott, amikor a pap a tenyerébe nyomott néhány bankjegyet. Aztán kinyitott egy öreg szekrényt.

   – Itt megtalálsz mindent, amire a munka során szükséged lehet, látod?

   – Igen.

   – Jól van hát. Elmondtam mindent, ami fontos. Neked van–e kérdésed?

   Julka rázta a fejét.

   – Akkor végeztünk is, most elmehetsz..

   Egy idősebb férfi lépett be, Berci atya mondott nekik néhány szót egymásról, így Julka megtudta, hogy az illető Vendel, a sekrestyés, s hogy ő is tud segíteni neki, ha bármiben elakadna.

   – Most már tényleg elmehetsz – mosolygott a pap.

   Julka motyogott valamit, ahogy szédelegve kifelé indult, mire az öreg pap azt válaszolta: “Mindörökké! Ámen!” Az asszony keze már a kilincsen volt, amikor Berci atya utána szólt.

   – Majd elfeledtem, leányom! A hittel hogy állsz?

   Julkát váratlanul érte a kérdés és nagyon kényelmetlenül érezte magát tőle.

   – Egyáltalán melyik felekezethez tartozol?

   Ezt a kérdést meg nem is értette rögtön.

   – Milyen vallású vagy? Római katolikus?

   – Igen – válaszolta gyorsan, mert ebben legalább biztos volt.

   Viselkedése sokat elárult az atyának, fejcsóválva motyogott magában, miközben a mise kellékeit rakosgatta.

   – Jól van, jól van! Isten soha nem tesz szemrehányást a tévelygőknek, de mindig örömmel fogadja a nyájába visszatérőket. Téged is! Ha bármikor tudsz időt szakítani rá, elvárunk a szentmisére – és biccentett a fejével.

   Julka gyorsan megragadta a kilincset, és szinte kifutott a templomból. Rosszul érezte magát, már megint belekeveredett valamibe, amibe egyáltalán nem akart volna. Nagyon zaklatott volt. Kint, a hirtelen fénytől elvakult, a város zaja is mellbe vágta, olyan érzése volt, mintha valami nagyon rosszat álmodna.

   Elbotorkált a padig, s kimerülten lehuppant rá. Mi lesz ebből? Bizonytalansága, abból fakadt, hogy nem látta tisztán, tulajdonképpen mit várnak el tőle, s így nem tudta, képes lesz–e megfelelni az elvárásnak. Gondolatai egyre arra kanyarodtak, hogy vissza kellene mondani a munkát, akkor minden a régi lehetne, és nem nyomasztanák ezek a hirtelen rászakadt kötelességek.

   Ott üldögélt sokáig s egyszer csak megszólalt a feje felett a harang, bim–bam, bim–bam. Körbekúszta, befonta, védelmezőn bebugyolálta az érces, mélyen zengő hang. Nemcsak a fülével hallotta, a bensőjében visszhangzott egyre, megnyugtatta és magával húzta. Önkéntelenül állt fel, a lába magától vitte a templom ajtajához. Belépett, s mint egy árnyék, félénken meghúzódott a szenteltvíztartó mellett. Félig öntudatlan volt, zsongott, zsibogott a feje, de valahogy nagyon jóleső volt ez az állapot. A lelke vergődése volt, és valami ismeretlen vágy, hogy megtisztulhasson, hogy igaz emberként eszmélhessen. Erős küzdelem volt, próba, melyben kicsit meg is hal az ember, hogy aztán újjá születhessen. Vagy csak a rossz az, ami ily kínnal hal el az emberben, hogy utána felül kerekedhessen a jó?

   Míg arca fájdalmasan megnyúlt e belső küzdelemben, az öreg pap tekintete többször is megállt rajta.

 

 

 

Az utolsó pofon

 

Vanda kora reggel óta bent volt az irodájában, egyfolytában a számítógépe előtt ült és elmélyülten dolgozott. Elégedett volt azzal, amit látott; változatlanul jól mennek a dolgok s ez az utolsó hónap már nem is ronthatja le az első félév eredményeit, hiszen stabil megrendeléseik vannak. Annyira belefeledkezett a munkába, hogy meg sem hallotta titkárnője halk kopogtatását, csak az ajtónyitódásra rezzent össze. Kérdőn nézett a lányra.

   Anna becsukta maga mögött az ajtót, egészen az íróasztalig ment, de még így is suttogva mondta:

   – Viktor van itt! Bejöhet?

   Vandát semmilyen más közlés nem lepte volna meg jobban, már–már lemondott arról, hogy kedvező fordulat jöhet ebben az ügyben. Felpattant a székéből és a tükörhöz rohant. Olyan izgatott lett, hogy azt sem tudta, mit csinál. Belenézett a tükörbe, de visszahőkölt attól, amit látott. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, ám az arcizmai kőkeményre merevedtek a feszültségtől, sehogyan sem sikerült akár csak egy icike–picike mosolyra húznia a száját.

   – Egy konyak segítene… Lazábban vennéd a dolgokat – szólalt meg Anna, aki még mindig ugyanott állt, ahol az imént és meglepődve figyelte Vanda kapkodását.

   Az asszony a tükörből pillantott a lányra. Fintorogva felhúzta a szemöldökét.

   – Konyak? Annyira azért nem vagyok berezelve egy ilyen ellenféltől. Jobban segítene rajtam, ha elmondanád, hogyan néz ki a fiú. Elgyötört? Beteges a színe? Ideges? Ne mondd, hogy nem is ideges!

   Anna megvonta a vállát.

   – Nem vettem észre semmi különöset. Olyan, mint máskor.

   Vandát elkedvetlenítette a válasz, jobban szerette volna azt hallani, hogy Viktor tétován, idegesen toporgott, reszketett és a kezeit tördelte. De hogy kihívóan nyugodt, az egyáltalán nem tetszett és nem sok jót üzent neki.

   – Milyen ruhában van? – sürgette a lányt, miközben a haját igazgatta.

   – Fehér lenöltöny, homokszínű selyeming.

   – Nyakkendő?

   – Nincs nyakkendője, legalábbis úgy emlékszem…

   Vanda megfordult és lassan közeledett Anna felé

   – Lehengerlő kis félmosoly a szája bal sarkában?

   Anna nemet intett, Vanda felsóhajtott. Nem tudta, mit gondoljon; Viktor nyakkendő nélkül mindig a gunyoros felsőbbrendűt szokta játszani, azt hitte, így lesz – no, persze, látszatra legalábbis – piszkosul ellenállhatatlan.

   – Ez a forgatókönyv teljesen ismeretlen a számomra, márpedig ez esetben megihatnék akár egy liter konyakot, azzal sem jutnék előbbre szemernyit se!   

   Visszaült a helyére, és legyintett egyet saját aggodalmára.

  – Azért ne essünk túlzásba! Viktor nem az a  kifinomultan ravasz pasas, hogy engem megtévesztendő nőiesen taktikázzon.

   – És ha nem szerepet játszik? Mi van, ha csak melege van? – próbálkozott a lány.

   – Nem tudom, lehet, hogy neked van igazad. Lesz, ami lesz, engedd be, kérlek!

   Anna kiment, Vanda pedig arra gondolt, hogy majd másfél hónapja nem látta a férfit. Úgy hitte, a szerelem a szakítást megelőzően is már régen elmúlt, akkor most mi ez a pánikszerű izgalom? A birtoklási vágy éledt fel benne? Azzal álltatta magát végig, hogy már csak üzleti alapú volt a kapcsolatuk; elmúlt a kezdeti lángolás, de nem zárt be a bolt. Rossz érzéssel töltötte el, hogy mégis ilyen meglepetés éri. Át kellene értékelnie az elmúlt éveket, ráadásul utólag, amikor úgy tűnik, hogy mindennek vége? Vagy már ennyire öregszik!  

   Tekintete az ajtóra szegeződött, alig tudta kivárni, hogy nyíljon, és meglássa ismét a „gazfickót”. Nem csak azért, mert vágyott utána, hanem hogy a saját szemével győződhessen meg arról, mit remélhet még, hogy mit dönt el ez a találkozás? És ha vissza akar jönni? „Akkor könyörögni fog az édes, mert sziklakemény leszek!”

   Viktor belépett és Vanda rögtön tudta, igen, egyetlen pillantással felmérte, hogy számára ez a látogatás semmi jót nem hozhat. A férfi elegáns volt és lezser, mintha egy divatlapból lépett volna ki. Az a pár lépés is, amit megtett, félreérthetetlen magabiztosságról tanúskodott.

   Lassan közeledett és megállt az íróasztal előtt. Nem köszönt, csak mosolygott. De istenem! Milyen mosoly volt az! Vanda libabőrös lett tőle. Érezte, hogy megremegnek az ajkai. Viktor is észrevette, de meg se rezzent tőle, biztos volt a dolgában, nem volt már szüksége arra, hogy ilyen alamizsna–szánalmat is begyűjtsön. Mélyen az asszony szemébe nézett, aztán benyúlt a zakója belső zsebébe és előhúzott egy elegánsan hosszú, szürke borítékot. Az asszony elé tartotta, de mivel az nem reagált, mesterien elnyújtott mozdulattal letette az asztalra. Vanda rápillantott, finom vonalú nyomtatott betűkkel az ő neve állt rajta, azon kívül más semmi. Felnézett a férfira, aki mintha csak erre várt volna, rezzenéstelen arccal biccentett egyet, aztán villámgyorsan megfordult és kisietett a szobából. Az ajtó hangtalanul csukódott be mögötte.

   Vanda magára maradt. Lehunyt szemmel beleszippantott a levegőbe s mélyen magába szívta a férfi arcszeszének ismerős illatát, mely emlékek sokaságát idézte fel benne.

  Felderengett az első találkozásuk, az emlékezetes felvételi interjú. Percről percre elragadtatottabban kérdezgette a kissé elfogódott fiatalembert, akit a fejvadász küldött hozzá, mint a meghirdetett állásra legalkalmasabb pályázót. Nagyon örült, amikor a félórás beszélgetés végén sikerült megnevettetnie a férfit. Igaz, a szemét, egy pillanatnyi összevillanás után, szemérmesen lesütötte, de ígéretesen perzselő volt az a pillantás is. És ekkor bizonytalanodott el ő. Helyes lenne mindennapos kínoknak kitenni magát? Mert hol a garancia, hogy a sok – fogalmazzunk tapintatosan! – élettapasztalat vonzó egy ilyen tehetséges fiatalember számára? Nézz a tükörbe kedves Vanda, és ne álmodozz! Így korholta magát, miközben a szemével mohón itta magába a férfi minden rezdülését, apró gesztusait, a pillái árnyékát a szeme íriszén, az összekulcsolt kezein megfeszülő finoman pihés barna bőrét. Máris imádta, ahogy kissé félrehajtott fejjel figyelt a szavaira, ahogy bele–belebólintott az ő fejtegetéseibe, ahogy finoman megdörzsölte hosszú ujjaival az állát.

   Végül felvette. Nem tudta volna megtenni, hogy elutasítja, nem tudott volna ezzel szomorúságot okozni a férfinek, és nem tudott volna ilyen kegyetlen lenni önmagával szemben sem. Ekkor még nem érzelmi okokból, hanem kizárólag szakmai szempontok alapján mondta ki az igent, hiszen Viktort akkor zseniális szakembernek találta. Utólag így emlékezett erre.

   Csak lassan alakult közöttük a románc, ő nem akart rámenős lenni, Viktor meg elég mafla volt. Később kiderült, a férfit sok minden gátolta a közeledésben s csak Vanda egyértelmű bátorítása után merészelt kikezdeni a főnöknőjével. Akkor is napokba, hetekbe telt, mire valamicskét előbbre jutottak, de az asszony ezt egyáltalán nem bánta. Olyan izgalmas volt nap, mint nap a bizsergető várakozással ébredni, úgy bemenni az irodába, hogy ott a fiú, bármikor összefuthat vele véletlenül a folyosón, de ha akarja, be is hívathatja magához.

   Az első „hivatalos” randevúig több mint egy hónap telt el s nagyon mókás volt, ahogy a fiú elővezette ez irányú javaslatát.  Hosszasan mesélte, milyen fantasztikus kiállítást látott. A mondatok között nagy szüneteket tartott, de az igazi okkal mégsem mert előrukkolni, így újra meg újra elkezdte az áradozást a képekről. Vanda jót mulatott rajta, de aztán megsajnálta és rákérdezett, ha kedve lenne megnézni, kalauzolná–e. A fiú oly lelkesen vágta rá az igent, hogy aztán egészen belevörösödött.

   Kapcsolatukat egy ideig titkolták a munkahelyükön, de ezt Vanda értelmetlennek és kényelmetlennek találta s a férfi is hamarosan egyetértett vele abban, hogy összetartozásukat nyilvánosságra hozzák. Ám a bejelentés nem rengetett meg hegyeket, mert rövid úton kiderült, hogy a kollégák többsége vette a titkos adást, s talán még előbb tudta, hogy mi lesz közöttük, mintsem ők azt önmaguknak be merték volna vallani.

   Vandát megszépítette az emlékezés, vonásai ellágyultak, arcán szelíd fények játszottak. Hirtelen ébredt révületéből, s amikor lenézett maga elé az asztalra, megpillantotta a borítékot. Lesett rá hosszan, ködös tekintettel, majd óvatosan felemelte, forgatta, tapogatta, találgatta, mi lehet benne. Nem látszott hivatalos levélnek. Akkor mi lehet? Mi más lehet?! Levélbombának túl vékony! És le sem ragasztották. Sokáig tűnődött, míg rá tudta szánni magát, hogy felnyissa. Kihajtogatta a levélpapírt s csak most lepődött meg igazán; egy értesítést tartott a kezében, azt tudatták vele, hogy Kenderessy Melinda és Horváth Viktor házasságot kötött. Két nappal korábban!

   A szöveg szűkszavú volt, lényegretörően tömör és előkelően frappáns. Vandának el kellett ismernie, igen, ez olyan aduász, hogy emellett nem kellett Viktornak se nyakkendő, se gunyoros félmosoly, nemhogy önelégült pillantás. De valójában nem volt képes a történteket elfogadni s lassan kezdte másként értékelni ezt a fordulatot, úgy tekintette, mint a bosszú alantas, fantáziátlan formáját és még sajnálta is a férfit; nem kellett volna ennyire nagy árat fizetnie azért, hogy őt újra megalázhassa.

   Ostoba! Ostoba fiú! Csak arra vagy képes, hogy úgy bújj ki a kelepcéből, hogy egy másikba hátrálsz? Nem, ezt nem kellett volna!

   Teljesen összeomlott. Látta őket maga előtt esküvői ruhában, amint állnak az oltár előtt, ragyogó tekintettel néznek egymásra és suttogják vég nélkül: igen, igen, igen, igen.

   A következő pillanatban meg már azt fájlalta, hogy elvette tőle a szót: feleség. Ez neki járt volna, annyi együtt töltött idő után. Miért Melinda lett a feleség? Feleség! Viktor felesége! Viktornak felesége van! Felesége van? Feleség, feleség, Viktor–feleség!

   De ez a házasság nemcsak a kapcsolatát zárta le végleg, nemcsak Melinda és a többi partnercég előtt vált nevetségessé, de egyben a cége megsemmisülését is jelentette. Az ő vállalkozásában Melinda volt a biztos pont, a legfontosabb, legmeghatározóbb üzleti partner, s ha őt ki kell húznia, akkor teljesen egyértelmű, hogy tönkremegy. Ezt pedig most már biztosra lehet venni!

   És ebbe bele lehet bolondulni! Feltéve, ha nincs erre más ok. Vandának volt! Ő leragadt az esküvőnél, de sehogyan sem tetszett neki, hogy Melinda a menyasszony, mikor csakis neki van jussa ahhoz, hogy Viktor mellett álljon a pap és Isten előtt.

   Pár órával később, mikor a titkárnője már igencsak furcsállotta a benti nagy csendet s a többszöri kopogtatásra nem kapott választ, óvatosan benyitott. Halk sikoly szaladt ki a száján, amikor meglátta a főnöknőjét; szobor–mozdulatlanul ült az asztalánál, a tekintete furcsán átszellemült volt és egyre azt suttogta: igen, igen, igen, igen. Anna halkan becsukta az ajtót és mentőt hívott.

   Az orvos hiába kérdezgette, Vanda csak szemérmes–szelíden mosolygott és egyre azt az egy szót hajtogatta: igen, igen. A vizsgálat után ellenszegülés nélkül hagyta, hogy karon fogva lekísérjék az utcára, ott pedig engedelmesen beszállt a mentőbe.

   A délutánt már egy pszichiátriai klinikán töltötte, de ott már semmit sem mondott, hiába kérdezgették, csak nézett mosolyogva, el, messzire.

   Földöntúlian boldog volt és nem ért el hozzá semmi evilági…

 

folyt. köv.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 110 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.