Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót V.

Nyomtatás

Tyűha, rendesen megszunnyadtam. Délután öt óra, fáj a fejem, már megint pisilni kell. Intézzük csak el gyorsan, aztán egy kávé, közben kitalálom, mit is csináljak. Senki nem hívott telefonon, nem hallottam, hogy danolt volna a makográf. Nini, itt van, két nem fogadott hívás. Akkor mégiscsak danolt. Ki lehetett az az elvetemült, aki szombat délutáni tentikémet zavarni merészelte? Ajjaj, nézd csak, Kata volt mind a kétszer. Most már megfőzöm a kávét, aztán visszahívom. Amíg megfő, addig is le kéne ellenőrizni a Tatus cseresznyepálinkáját, még mindig olyan jó hatással van—e rám, mint amilyennel reggel volt. Csak módjával, óvatosan, ááájjhh, ez igen, fenséges. Eltesszük szépen vissza a kredencbe, máris kiváló szellemi és fizikai frissességben vagyok, kiváltképpen akkor, ha nem számítom, hogy fáj a fejem. De már nem is fáj annyira. Kávé, cukor, tejszín, cigaretta. Az előbb pályinka. Fő az egészség. Lassú tűzön ugyan, de rotyog. Ha ezt egy valamirevaló orvos látná, itt a percen infarktust kapna. Nincs értelme húzni az időt tovább a hülyeségeimmel, vissza kell hívnom Katát, leginkább azért, hogy mi van Adrikával, mikor láthatom. Hun van a telefonom? Na, azér’, mer’ hogy idetettem. Akkor nézzük: telefonkönyv, Kata, benyomjuk a gombot, libacomb helyett kicseng, végre. Neee, ez nem lehet igaz. Valaki nyomja az ajtócsengőt, mint süket a szirénát. Ki a nyavalya az pont most, mindjárt nyitom! — Halló Kata? Várj egy másodpercig, kérlek. Kinyitom az ajtót.

Emese mosolyog a küszöbön, kezében egy gyanúsan pezsgősüvegnek látszó pezsgősüveggel.

Megkövülten állok az ajtóban, Kata hallózik, e pillanatban fogalmam sincs, minek vagyok a világon, hogyan fogok ebből kijönni. Emesének intek a kezemmel, hogy jöjjön beljebb, ezzel egyidőben beleszólok a makográfba. A saját hangomat nem ismerem meg.

— Kata? Hogyhogy én hol vagyok? Itthon, hol a fenébe lennék, és közben félholtra aggódtam magam miattatok, hogy hol vagytok ti? Aludtam, azért nem vettem fel ezt a nyüves telefont. Nem igaz, reggel meg délelőtt hetvenszer hívtalak, ki volt kapcsolva a masinád. Mondd már meg végre, hogy hol vagytok, főleg pedig hogy mikor jöttök haza. Mi? Nem lehetsz ilyen korlátolt. Hogy ki van nálam? Ki lenne, egy thai masszírozónő meg Cicciolina Husika. Egyszerre. Nem idétlenkedek, de úgyse hinnéd el. Gyere haza, akkor meglátod. Ha nem, hát nem. De Adrikát add egy percre, hallod? Kata! Kataaa! A fffrancba, letette.

Behátráltam a szobába, egy másodpercre megfeledkeztem Emeséről is, aki még mindig ott állt az előszobában, igencsak megdöbbent képpel. Észbekaptam, és gyorsan visszaléptem az előszobába.

— Gyere be, bocsáss meg, izé, végképp nem vártalak, de örülök, hogy izé… hogy itt vagy.

Emese döbbent arckifejezése egy adag gyanakvással párosult.

— Én, kéremszépen, a határozott, nyugodt, jókedélyű Szerémi Mihályt keresem, akit amilyennek régen ismertem. Biztos, hogy jó helyen járok?

— Persze hogy jó helyen jársz, Emese, ne kezdd te is. Gyere, foglalj helyet, mi szél hozott? Honnan tudod, hogy hol lakom? Vagyis laktam. Illetve még lakom.

— Tudod mit, Szerémikém? Legszívesebben én most úgy itthagynálak, mint bizonyos Szent Pál az oláhokat, de valami nem ismert erő visszatart. Délben még nem látszott rajtad semmi, de biztos, hogy az eltelt három évtized alatt megbolondultál. Hol vannak a gyógyszereid?

Megfogtam Emese kezét, odavezettem az egyik fotelhoz, szelíden beleültettem, majd én is lehuppantam a vele szembeni székre. Rágyújtottam, Emese arca tele volt várakozással.

— Nincsenek gyógyszereim, de ha így haladok, lehet, hogy szükség lesz rájuk. Az elmúlt hetekben zajlottak az események, hogy így mondjam, és főleg a tegnapi meg a mai nap tényleg megviselt kissé.

— Kissé? — fürkészte a külsőmet Emese. — Ajjaj, Mihály. Te kissé megviseltnek nevezed magad akkor, amikor olyan gyűrött és öreg a képed, mintha a saját nagyapád lennél, itt kóvályogsz egyszál alsógatyában, amiből kilóg félig a zacsekod, össze-vissza beszélsz, telefonálsz, nem veszed észre, hogy itt vagyok, mindeközben árad belőled a cefreszag. Bocsáss meg, ezt kisfokú megviseltségnek lehet szerinted nevezni? Hol van Kata?

Csak néztem Emesét, miközben kis híján elsírtam magam. Tudtam, hogy addig nem fog elmenni, amíg el nem mesélem neki, mi történt az életemmel és ezt most egyáltalán nem bántam.

*

— Teszed le rögtön azt a telefont?! — rivallt Adriennre az anyja. — Megmondtam, hogy nem telefonálhatsz senkinek, csak ha én megengedem!

Ica mama rosszallóan figyelte lányát, amint az éppen erőszakkal cibálja ki Adrienn kezéből a kis készüléket. Mielőtt megszólalt volna, Adrienn sírni kezdett és hüppögve mondta az anyjának:

— Én csa…hak a papát ahakarta…hm felhívni — fordult el Katától és beszaladt a kisebbik szobába, ahol hasra vetette magát az ágyon és úgy zokogott. Ica mama orrára tolta szemüvegét, fölötte leste, mit csinál a lánya, majd megszólalt.

— Na, édes lányom, nekem ebből elegem van. Nyolcvanadik életévemet taposom, alapjába véve kiegyensúlyozott, nyugodt életet éltem egészen a tegnapi napig, amikor is te megjelentél délután a lányoddal, el sem mondtad, hogy mi a baj, csak hogy itt alszol ma éjjel és azóta feldúltad az életemet.  

— Elmondok mindent, mama…

— Csend legyen, majd később, most én beszélek. Emlékszel tavaly áprilisra, amikor figyelmeztettelek, hogy a hülyébbnél is hülyébb kapcsolataidat viharsebesen zárd le, ilyen jellegű kapcsolatokat ne is teremts újakat, mert ezekkel csak a saját életedet teszed tönkre. Rendes életet élsz, normális, jó férjed van, mindenetek megvan, nem szenvedtek hiányt hála istennek semmiben. Akkor te megsértődtél, azt mondtad nekem, hogy maradi vagyok, nem értek semmit, ne dumáljak bele az életedbe. Én, nyolcvan évesen, szerinted nem értek az élethez. Úgy megharagudtál, hogy azóta meg sem látogattál, tán kétszer hívtál telefonon, akkor is azért, hogy megkérdezd, mennyi pénzem van kölcsön az eszelős üzleteidhez. Ahhoz nem volt, innentől kezdve nem érdekelt téged, hogy élek-e vagy halok, van-e valami bajom vagy mittudomén, nem kell-e valami. Ehhez képest ideállítasz tegnap, azt mondod, hogy elváltál, itt alszol, és azóta úgy viselkedsz, mintha minden rendben lenne. Semmi nincs rendben, magyarázatot kérek, az unokámmal pedig beszélj rendesen, mert az a szegény szerencsétlen kislány nem tehet arról, hogy az anyja hülye. Most már elmondhatod, amit akarsz, ne félj, én is meghallgatlak téged szó nélkül, ahogyan te tetted, és ahogyan illik. Majd ha befejezted, akkor reagálok rá. Lehet, hogy nem értek az élethez, lehet, hogy nyolcvanéves vagyok, de biztos, hogy ettől még nem vagyok egyúttal hülye is.

Ica mama kissé kimerülten állt föl a székéből, kinyitotta az egyik szekrény lehajtható ajtaját, kivett egy üveg kiváló minőségű gint és két poharat.

— Azt hiszem, most jól jön valami erős — mormolta inkább csak saját magának és öntött a két pohárba. Ittak, Ica mama újra töltött, majd visszaült a karosszékébe. Kata elmélyülten forgatta a poharát, láthatóan rendezgette a gondolatait, kereste az első szót.

— Mama, bocsáss meg nekem — szólalt meg nagy nehezen. Ica mama szeme mintha megrebbent volna egy picinyt, de nem szólt semmit, merően nézett a lánya szemébe. — Azt hiszem, ezt tulajdonképpen rendesen elszúrtam — folytatta Kata, majd egy hajtásra eltüntette a gint a pohárból. Ica mama továbbra is hallgatott, de teletöltötte a két poharat. Kata végre folyékonyan beszélni kezdett.

— Túltaktikáztam a dolgokat, emiatt a saját csapdámba estem bele. Mentségemre szólhatna, ha valaki egyáltalán keresne ilyet, hogy az alapszándékom jó volt, én — mint mindenki más ezen a nyomorult Földön — csak jót akartam, de menet közben hibáztam. Nem vettem észre, hogy nem arra kanyarodnak a dolgok, amerre én irányítom, annyira bíztam a módszeremben és magamban, hogy el sem hittem azt, hogy ez másképpen is alakulhat. Azt képzeltem, Mihály meglepődik majd a határozottságomon, azon, hogy van önálló elképzelésem, úgy gondoltam, tetszeni fog neki, hinni fog benne és segít majd a megvalósításban. Addig stimmelt is a dolog, amíg meg kellett lepődni, attól kezdve homlokegyenest ellentétes nézeteink voltak a Barbi és Jenő által felvázolt, és általam pedig megvalósítani szándékozott üzletről. Nem hallgattam senkire, mentem a saját fejem után, senkinek sem hittem el, hogy ez a két szélhámos csaló csak a pénzt akarja kicsikarni tőlem minden áron, az üzletükkel meg — amely aztán már az én üzletem is volt — otthagynak szépen nyakig a lekvárban. Menet közben már észrevettem én is, hogy valami gáz van, de akkor már mindegy volt, ráadásul meg is szédültem attól a sok szép ígérettől, hogy milliókat lehet szinte semmi munkával keresni, meg nem is tudtam pontosan mi, és hol van elszúrva. Egyre inkább idegesített, hogy Mihály is, a gyerekek is, te is, a barátnőim is engem néztek hülyének, annál meg sokkal makacsabb vagyok, — hogy kitől örökölhettem, nem is tudom, nézek rád nagyon szépen — minthogy belássam, igazuk van. Haragudtam Mihályra, mert mindig félórás lelki fröccs után adott pénzt, haragudtam a két nagy gyerekemre, mert mi a fenének pofáznak bele az én nagyszerű üzletembe, haragudtam rád, mert nem voltál hajlandó egy vasat sem adni a boldogulásom érdekében. Nem vettem észre, hogy tulajdonképpen boldog vagyok, szép életem van, szeretnek engem és én is szeretek, nem kellett volna több, de megszédített a nagy pénz. Aztán, amikor láttam, hogy átvertek engem, méghozzá igencsak randa módon, akkor meg nem volt erőm belátni, hogy igenis, kérem, engem becsaptak, hagytam magam becsapni, képtelen voltam beismerni ennek a játéknak az elvesztését. Játéknak? Sok mindennek lehet ezt nevezni, de játéknak tán a legkevésbé. S ahogy az már lenni szokott, nemcsak hogy befeküdtem a koporsóba, hanem még én magam kezdtem magamra dobálni a földet, húztam magammal mindent, amit csak lehetett, kitaláltam, hogy Mihály az oka az egésznek, telebeszéltem a saját fejemet is, hogy ő egy élhetetlen mafla, elhitettem magammal, hogy már nem szeretem, ezért beadtam a válópert. Hogy biztos legyen a dolog, ügyvédet is fogadtam, aki rendesen el is végezte a dolgát, abban hiba nincs, a fene a dolgát, megdolgozott a pénzéért. A baj csak az, hogy nem így képzeltem. Mihály, szerencsétlen, tán azt se tudta, hol van, mindenre csak bólogatott a tárgyaláson, szerintem fel sem fogta, hogy mi történik vele, eszébe sem jutott, hogy a hülye felesége éppen most forgatja ki mindenéből, amit harminc év alatt összegyűjtött.

Kata nagyot sóhajtott, az üveg után nyúlt, öntött magának egy igen szép adag gint, kérdően tartotta a flaskát anyja felé. Ica mama nem szólt, csak nemet intett a fejével, Kata pedig lenyelte az italt.

— Nagyon bánom, ami történt — folytatta Kata. — Nem is értem, hogy miért csináltam, főképpen azt nem értem, hogy Mihállyal — és rajta keresztül a gyerekeimmel, Adriennel leginkább — miért csesztem így ki. Talán bizonyítani akartam magamnak, hogy mennyire ügyes vagyok, ha önálló vagyok… Nem tudom.  

Ica mama nyelt egyet, csöndben figyelte a lányát. Kata apja jutott eszébe, ötvennégy évi házassága, Péter szeleburdi természete, ő volt ilyen, mint Kata. Pár nappal a halála előtt jutott az öreg eszébe, hogy vesz a város szélén egy hobbikertet, és azt művelni fogja, lehetőleg olyan kultúrát telepít bele, ami még senkinek nincs és csodájára fognak járni a népek. A baj csak az volt, hogy az öregnek nem volt egy huncut vasa sem kertvásárlásra, kettejük nyugdíjából sok mindent lehetett csinálni, csak éppen spórolni nem. Ezért az öreg Péter — közel a nyolcvanhoz, túl egy infarktuson — kölcsönkért valamelyik haverjától egy szakajtó pénzt, és elment kertet keresni. Négy nap múlva a második infarktus elvitte, de még azelőtt, hogy a kertet megvette volna, így a pénzt Ica mama vissza tudta adni a kedves befektető havernak.

— Bánhatod is — szólalt meg végül korholó hangon. — Sem a férjed, sem a gyerekeid nem érdemelték meg, hogy így elintézd őket, de elsősorban magadat. Olyan vagy, mint apád volt, vagy tán még rosszabb, mert az öreget azért egyszer-egyszer le lehetett beszélni arról, ha valami egetverő marhaságot akart csinálni, de téged nem. Emlékezz csak, amikor Apád hatvannyolc évesen ki akart menni Alaszkába favágónak, mert az ott nagyon jól fizet és ő erős, bírni fogja… Szerencsére még az ellenségei is lehülyézték, ezért aztán mégis itthon maradt, igaz ugyan, hogy évekig motyogott, hogy milyen jó lett volna. Mihály egyszerűen csak dolgozott itthon, tisztességgel, becsülettel használta az eszét, így mindenetek megvolt, amire vágyhattatok. Szeretett téged, szereti a gyerekeit, mi az ördögöt kellett volna még tegyen? És te? Neked mi a terved ezek után, mit akarsz magaddal kezdeni? Harminc év után jutott eszedbe, hogy önálló akarsz lenni? Addig miért nem? Még egy ilyen kiváló üzlet, mint amilyen ez a Jenő-Barbi-féle, biztos, hogy téged is a börtönbe visz. A magadfajta ember, akit ilyen makacs, de a dolgokat átlátni nem tudó természettel áldott vagy vert meg a sors, nem tud egyedül megélni, de nem is arra hivatott. Neked a férjed mellett lett volna a helyed, egyengetned kellett volna a gyerekeid sorsát, megtalálni és élvezni az élet ilyen oldala által nyújtott szépségeket. Mert hidd csak el, van neki. A lehető legsürgősebben ki kell másznod abból a bizonyos koporsóból, amelybe — te mondtad — magad feküdtél bele, a lehetetlen önállóságra vonatkozó, mások által sugallt ötletedet el kell vetned, és meg kell keresned azt az utat, amely visszavezet téged a családodhoz. Nincs más utad. Elmúltál ötven éves, most akarsz új életet kezdeni? Ráadásul a régi több volt, mint jó… Ennek semmi értelme. Gondolkozz már végre egy kicsit, ha eddig nem is sikerült.

Percekig hallgattak, Kata a falon hálóját szorgalmasan szövögető pókot tanulmányozta megkülönböztetett figyelemmel, Ica mama pedig Kata arcát. Kiolvasni semmit nem tudott belőle, Kata viszont egyre nagyobb tisztelettel figyelte a pókot. Arra gondolt, hogy milyen erős állat is egy ilyen pók, egyre csak szövi a hálóját, s ha az ember nem figyel, nem hallgat másokra, olyan könnyen belegabalyodik, hogy tán soha ki nem mászik belőle…

— Adrienn! — szólította kislányát egy hirtelen elhatározással. Adrika kérdő tekintettel jelent meg az ajtóban. — Hívd fel apádat a mobilon, mondd meg neki, hogy a mamánál vagyunk. Holnap délután elmegyünk hozzá és beszélgetünk egy kicsit majd egymással.

*

Egy fél percig szó nélkül néztem valamerre, Emese irányába, de túlzás lenne azt állítani, hogy őt figyeltem. Majd fölálltam, átmentem a másik szobába, fölvettem a farmernadrágomat, kimentem a konyhába, előkerestem a pálinkát meg egy üveg ásványvizet és visszamentem Emeséhez. Leültem vele szemben, kérdés nélkül öntöttem két pohárba a pálinkából, a magamét köszöntésre emeltem, majd lenyeltem az italt. Rágyújtottam, hátradőltem, most már Emesét figyeltem.

— Így jó? Van rajtam nadrág…

Emese egy darabig fontolgatta, hogy mit mondjon.

— A fészkes fenét se érdekelt, hogy van-e rajtad nadrág, vagy nincsen. A teleherezacskód se érdekelt, ha kíváncsi vagy rá, csak azért mondtam, hogy legyen valami fogalmad arról, hogyan nézel ki. Meglehet, nem a legjobb időpontot választottam ki a meglepetésszerű látogatásomhoz. Akarod, hogy elmenjek?

— Mesi, a jó ég áldjon meg, el ne menj, mert egyedül megbolondulnék itthon. Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. A legjobb időpontot választottad, szükségem van rád, és nem valakire van szükségem, hanem rád, csakis rád. Nagyon nagy szerencsém van nekem, hogy pont most vezérelt a sors téged hozzám.

— Húha, itt valami nagy gáz van, Misóka. Igaz ugyan, hogy mindig is szentimentális voltál egy csipetnyit, de azt gondoltam, kinőtted magadból az utóbbi időben. Pont rám van szükséged, akit harminc éve nem láttál… na ne már. Miféle kótyagos duma ez, Mihály?

— Nem kótyagos, nem duma, és nem igaz, hogy harminc éve nem láttalak, mert ha nem találkozunk délelőtt, akkor most nem lennél itt. És igenis, pont te vagy az egyetlen ember, akinek a társaságát, egyáltalán a jelenlétét el tudom viselni ebben a pillanatban.

Közelebb húztam a székemet az asztalhoz, újra töltöttem a pálinkából, leküldtem a helyére és ismét csak rágyújtottam. Emese olyan arccal figyelte a mozdulataimat, mint aki attól fél, hogy hamarosan kitörök, mint a Vezúv és ő azt lesi, hová pucolhat az első pillanatban.

— Mit bámulsz? — kérdeztem némi sértődött értetlenséggel. — Semmi bajom, eltekintve attól, hogy élek. Nem fogok őrjöngeni, ha erre gondolsz.

Emese várt egy pár másodpercet, közben végig mereven nézett a szemembe, aztán megszólalt. Hangja — kissé váratlanul — egyszerre volt baráti és aggódó.

— Mi történt veled, Mihály? Komolyan kérdezem, elmondod most, vagy egyszer majd máskor, máshol?

Elnyomtam a cigarettámat, beletúrtam a hajamba, megdörzsöltem a szememet, minden olyan marhaságot bemutattam, amiket az emberek kínos helyzetekben bemutatni szoktak, ám ettől nem lett jobb a közérzetem.

— Elváltunk Katával, egészen pontosan ő vált el tőlem. A bíróság semmit nem hagyott nekem, se gyereket, se lakást, se időt, semmit. Innen mennem kéne, de fogalmam sincs, hová mehetnék, halvány gőzöm sincs arról, hogy mit tegyek. Ennyi, röviden.

Emese megfogta a poharát, és határozott mozdulattal lehajtotta a pálinkát. Csöppet belevörösödött, de azért elismerően csettintett a nyelvével.

— Az a helyzet, hogy a kanadaiakat, ha tizenötször újragyúrnák, sem tudnának ilyen italt előállítani, csak azt a vacak whiskyjüket istenítik… — szólt közömbösnek tűnő hangon. Forgatta a poharat, nézegette a fény játékát az üvegen keresztül, aztán ő is rágyújtott. Nem álltam meg, hogy közbe ne kérdezzek.

— Te, aki a dohányzás esküdt ellensége voltál, mióta műveled ezt a káros szokást?

— Akkor voltam esküdt ellensége, amikor még elveim és terveim voltak. Mára már csak elveim vannak, de jelentősen megváltoztatták azokat a tapasztalatok.

— Aha.

— Az első értelmes szó, amit ma hallottam tőled… Kata mondott valamit neked a válóperi tárgyalás után?

— Kata? — kerekedett el a szemem a kérdés hallatán. — Kata úgy húzta el a csíkot a bíróságról, mint akit fenékenlőttek egy sóspuskával. Nemhogy nekem nem szólt semmit, de senkinek meg sem állt, az ügyvédje is csak szaladt utána egy darabig, de feladta, tekintettel a saját száznegyven kilójára.

Emese piciny mosolyra húzta a száját.

— Megbánta.

— Ki? Az ügyvéd a száznegyven kilóját?

— Hülye vagy te, Szerémikém! — csapott az asztalra Emese mérgesen. — Nem az ügyvéd, hanem Kata bánta meg a válást.       

— Miért csinálta akkor végig az egészet, ha azután rögtön megbánja? Ne beszélj már zöldeket, Mesi, Katának rengeteg hibája van, de nem hülye… illetve, ki tudja, hisz mindnyájan hülyék vagyunk egy kicsit, csak van, aki tudja, van, aki nem. 

— Mert ha nem csinálja végig, akkor a nagytekintélyű bíróság sem fogja beszámíthatónak tartani, s könnyen azt hihetnék, hogy a bolondját járatja velük. Nincs az a bíróság, amely ezt humorosan fogná föl valaha is.

— Én meg a nagytekintélyű bíróságot tartom beszámíthatatlannak, illetve azt a díszes mákvirágokból álló testületet, amelyet dr. Rúthman Amália vezetett az én válóperes tárgyalásomon tegnap.

— Mi áll a bírónő által kiadott határozatban, megmutatod a papírt?

— Megmutatnám, ha nálam lenne, de nem kaptuk meg. A nagytiszteletű bírónő felolvasta, majd közölte, hogy postán kapjuk meg a magunk példányát, de természetesen az ítélet tegnaptól, vagyis a kihirdetés időpontjától hatályos — dörgöltem meg a szememet, majd újabb cigarettára gyújtottam és töltöttem a poharakba.

— Ilyen nincs — álmélkodott Emese. — Kapnotok kellett volna egy példányt… ehh, mindegy. Az előbb azt mondtad, innen menned kell. Miért kell menned és hová akarsz menni?

— Miért kell mennem? — kerekítettem el a szemem a meglepetéstől. — Mesi, az előbb mondtam, hogy elváltam, kifogtam egy őrült, a feminizmust félreértelmező férfigyűlölő bírónőt, aki feltehetően azért gyűlöli a férfinépet, mert neki soha nem jutott egy se, és aki elrabol tőlem az ítéletében mindent, amit eddig megszereztem, és te azt kérdezed, hogy miért kell menjek?! Hát hol élsz te, mondd?!

A végén már szinte üvöltöztem, majd fölálltam a székemről és hanyattdobtam magamat a heverőn. Úgy éreztem, nagyon is elérhető közelségbe került hozzám a szívinfarktus, és ettől megijedtem, egyáltalán nem akartam még kipurcanni. Főleg addig nem, amíg Katának — és nem utolsósorban dr. Rúthman Amáliának — vissza nem fizetek valamit abból, amit voltak oly kedvesek nekem adni. Nem is beszélve Emeséről, akivel kapcsolatban egyre inkább az volt az érzésem, hogy őmiatta különösen érdemes életben maradnom, mert meglehet, érzéseink semmit nem változtak harminc éve. Legfeljebb és esetleg csak kitisztultak…

Emese ezalatt nyugodtan ült a fotelban, merően nézett engem, ő is újra rágyújtott, majd egy határozott mozdulattal megitta a pálinkát. Csettintett egy halkat, mindeközben pedig gondolatait rendezgette. Ujjai között forgatta a cigarettáját, az arcomat figyelte, amikor újra megszólalt.

— Mint azt nagyon jól tudod, nemrég jötten haza, ezért nem ismerhetem igazán az itthoni törvényeket és ítélkezési szabályokat, szokásokat. Csak azt tudom, hogy odakinn ilyen feltételekkel egyszerűen nem hoznak meg egyetlen válóperi határozatot sem, szerintem itt sem divat, csak te málészájú vagy, olyan, mint régen — mosolyodott el kedvesen. — Hagytad magad, nem mondtad, de biztosan nem volt ügyvéded sem, minek az neked, azt hitted, anélkül is megy. Most már mindegy, ha így van, hát így van. Ha elfogadod, segítek neked. Költözz hozzám, egyedül lakom a házamban. Elférsz, dolgozhatsz, nem zavarsz. Sőt…

Mindig tudtam, hogy baj van a hallásommal, de hogy ekkora, azt sosem hittem volna. Ez a nő, aki életem legnagyobb szerelme volt, most, közel három évtized után azt mondja, hogy költözzek hozzá. Biztosan a Tata pálinkája teszi, hogy így félrehallok. Sörre pálinkát nem lehet, hallászavarokat okoz. Drága Habakuk, lehet, hogy Emese még mindig… vagy újra…

— Tudod, kedvesem, öregszem. Meg ittam is kicsinyt. Mégis, mintha azt mondtad volna, hogy… költözzem a házadba. Bele. Én. Veled, melléd. Mondd, hogy hülye vagyok. Egy vén ábrándozó szatír, aki azt hiszi, hogy még mindig ő az Alain Delon. Vagy a leányszobák köztudottan rózsaszínű, ámde zavaros, időnként lidérces álma. Ilyet egy olyan okos, szép, csodálatos asszony, mint te, nem is mondhat.

— Jönnél? — szakította félbe Emese a hitetlenkedő motyogásomat.

— Mennék.

— Akkor ne hápogj annyit. Nem vagy te hülyegyerek, Misóka. Szerintem kitaláltad volna, ha nem iszol, hogy amióta először felültem a repülőgépre és kimentem Alberttel Kanadába, azóta a mai napra vártam. Bár így piásan is közel állsz a kitaláláshoz…

Jó egy percig ültem némán a heverőn és Emesét néztem, bár sokat nem láttam belőle. Messzire száguldoztak a gondolataim. Megint csak a Tata pálinkájáról kezdtem volna némán, magamban filozofálgatni, de tudtam, hogy ezúttal sem a nemes ital az okozója a hallottaknak, nem vizionálok és nincsenek hallucinációim. Egy másodperc alatt kristálytiszán átláttam, hogy egész életemben Emese volt az egyetlen és igazi nagy szerelmem, mely szerelem ráadásul el sem múlt, legfeljebb talonba volt téve, pihentettük, tetszhalott volt vagy bárhogyan is fejezzük ki, akkor is ott volt velünk. Az volt a legrémesebb az egészben, hogy ezt mindketten tudtuk, mindketten így éreztük. Boldog voltam én Katával is, mert boldog akartam lenni vele, elsősorban Katáért, de nem utolsósorban magam miatt is. És a hallottak alapján Emese sem volt boldogtalan, mert nem akart az lenni, s én tán tudat alatt, ő pedig tudatosan, de készültünk a találkozásra. Az ideje most eljött, itt az alkalom, élünk-e vele?