B.G.Boróka : Ő volt Pici

Irigykedve néztem az utcán a kutyát sétáltatókat, kutyával játszókat. Nagyon szerettem volna egy kutyát. Kis testűt, amit könnyű kezelni, és tisztán tartani, de nem mertem szüleimet ezzel nyaggatni, féltem az elutasítástól. Egyszer Húsvét környékén a nagynéném felhívott minket telefonon, hogy ahol lakik, ott a kisbolt előtt napok óta lát egy kis tacskó-keverék kutyát. *

 

 

Nyakörv nincs rajta, igen elhagyatott állapotban van szegény, ha nekünk kell, akkor hazaviszi magával, és amint tudunk, menjük érte.

Egymásra néztünk az apuval, egyet gondoltunk, azonnal felkerekedtünk és elindultunk a nagynénémhez. Április közepe volt, friss tavaszi levegő, szakadó eső. Szegény kis állat nagyon rossz állapotban volt, mégis első látásra a szívünkbe zártuk. Kaptunk kölcsönbe egy nyakörvet és egy pórázt, majd elindultunk. Busszal kellett mennünk és a megállóban megtorpantunk: most mi legyen? Hogyan imádkozzuk fel a kutyát a járműre? A nevét sem tudjuk, vajon hallgat-e a hívásra, ha fel akarnánk csalogatni a buszra? Nem sokáig találgathattunk, hiszen már csengetett is a vezető, hogy fejezzük be a felszállást, zárja az ajtókat. Apu félkézzel elkapta a kutya első lábát és felhúzta a lépcsőn, az egy kicsit nyüszített — bizonyára rosszul fogta meg az apukám — de eszébe sem jutott harapni, vagy bántani bennünket. Jól nevelten utazott, szépen ülve a lábunk mellett. Amikor leszálláshoz készülődtünk, nem kellett egy pillanatig sem várni, az ajtó nyitáskor azonnal elindult lefelé a lépcsőn. Sáros, vizes bundájával nem kelthetett jó benyomást anyuban, pedig még őt meg kellett valahogy győznünk. Így a kutyust langyos fürdővízzel mosdattuk tisztára és illatosra. Jól tűrte, ahogy hajszárítóval szárogatjuk a bundáját. Amikor megnyugodott kissé, figyelni kezdtük a viselkedését. Nem jött be a szobába, az előszobában megtorpant, ott feküdt le, és csak a füleit emelgette, illetve a homlokát ráncolta, ha valami zajt hallott. Nevet próbáltunk neki találni és a Pici szó volt az, amire reagált.

Tehát már tudtuk, hogy engedelmes, jól nevelt kutyus lehet, hiszen nem jön be a szobába, nem harapott meg minket fürdetés, hajszárítózás közben, és hallgat a Pici névre, ugyanakkor nem ugat. Ezek nagyon fontos információk voltak, hogy az anyut meggyőzhessük, hogy megtarthassuk a kutyust.

Nemsokára anyu belépett az előszobába mi pedig azonnal megrohamoztuk. Megállás nélkül soroltuk a pozitív dolgokat és vártuk, hogy végre igent mondjon. Amikor a kutyasétáltatásra került sor, persze, hogy vállaltuk, felváltva apu és én, hogy naponta többször is levisszük. Tehát így kezdődött. Meglett az első igazi kutyám, akit Picinek hívtak: egy világosbarna, középtermetű tacskó kan kutyus, aki igencsak tisztában volt kan mivoltával.

Egy ideig rendesen viselkedett kutyasétáltatás közben, de amint egyre otthonosabban érezte magát a környéken, az otthonunkban, elkanászkodott. Először azzal kezdte, hogy úgy gondolta, egyedül megy sétálni. Pontosabban, nem akart hazajönni, és az ellenkező irányba kezdett futni, én meg utána. Minél gyorsabban futottam felé, annál jobban futott előlem. Egy idő után feladtam, gondoltam, ha éhes lesz, úgyis hazajön. Igaz elkeseredtem, hogy lóvá tett, és nevetségesnek éreztem magam, hogy egy szál pórázzal a kezemben sétálok hazafelé, de úgy gondoltam, eljön majd az én időm is. Az ablakból figyeltem, mikor óhajt hazajönni őkelme. Talán fél vagy egy óra szokott lenni, amit magában kószálva töltött el, mindig a Duna-part felé kóborolt, s mikor hazafelé tartott, láttam az ablakból. Mire leértem a ház elé, már a bejárati ajtó előtt várt, és mint aki dolgát jól végezte, ahogy nyitottam az ajtót, szépen besétált a lépcsőházba. Ezt az önsétáltatást sokszor megejtette.

Kan kutya volt a lelkem, és ez nagyon megnehezítette az életem. Rendszerint úgy kellett sétáltatnom, hogy vagy egy kis üveg víz, vagy pedig pár darab kavics volt a kezemben. Ha tehette, a környéken megforduló összes kan kutyának nekiugrott. Állandóan fitogtatni akarta erejét, pedig sokszor nálánál többszörösen nagyobb kutyusok voltak vélt ellenfelei. Picit állatorvoshoz is elvittük, hogy a rendszeres oltásokat megkapja, meg hogy az állapotáról megtudjunk valamit. Így derült ki, hogy több bordája el volt törve. Valószínűleg labdával rúghatták meg, ezt igazolni látszott, hogy nagyon félt a labdától.

Imádta a természetet, szeretett vadászni. Ha ráparancsoltunk, hogy ott a cincin, akkor azonnal kaparni kezdett és kereste az egeret. Állandóan lyukat ásott, mérgesen tépdeste a gyökereket, fújtatott a lyukba, de ha a buszon vagy akár fent a lakásban kértük, akkor is nekiállt kaparni, és bőszen keresni az egeret. Háromlábra állt, az első jobb lábát kissé felhúzta, felemelte a fejét, a két kis fülét is feltartotta úgy figyelt, majd, mint egy nyúl, ugrott egyet, óvatosan előre dugta az orrát a földre és szimatolt, majd a szökdécselést ismételgette, mígnem annyira felhergelte magát, hogy lyukásásba kezdett.

Egyik ilyen vadászata alkalmával két kis fekete-fehér csíkos pockot ásott elő a föld alól, alig tudtuk a barátnőmmel megmenteni a kis állatokat, melyeket hazavittünk és akváriumba tettük. Érdekes volt figyelni ezeket a számunkra rejtett életet élő állatkákat, de nem sokáig élvezhettük társaságuk.

A barátnőm egy akváriumtakarítás közben volt óvatlan, az akvárium teteje egy rossz mozdulat során leesett és lefejezte a kis pockot. Az én kis állatom sem volt hosszabb életű. Egyik délután azt vettem észre, hogy eltűnt az akváriumból. Feltúrtam az egész lakást, de nem találtam. Picit persze gondosan kizártam az előszobába, mert ha megtalálná, egy pillanat volna csak a kis pocok életéből. Lehuppantam a fotelba és vártam. Nemsokára apró rágcsálás hangokat hallottam a szekrénysor felől. No persze, mögé mászott. Áthívtam a barátnőmet, hogy segítsen elhúzni a szekrénysort, de az csak nem akart mozdulni, míg egy váratlan pillanatban reccsenést hallottunk. Nem tudtam, hogy a négy elemből álló szekrény össze van csavarozva, és ahogy feszegettük szépen eltörtük a szekrényeket összefogó csavarokat. Gondoltam, ha visszatoljuk a helyére, nem fogják a szüleim észrevenni a törést. De a kis pocok csak nem akart kijönni a szekrény mögül, még beljebb szaladt. A nagy igyekezetben észre sem vettük, hogy gyorsan teltek a percek és az órák. A szüleim hazaérkeztek, abban a pillanatban nyitották is az előszoba ajtót és beengedték Picit és a barátnőm Morzsi kutyáját is a nappaliba.

Csak egy pillanat volt. A kis pocok kifutott a szekrény mögül, és Morzsi egy pillanat alatt elkapta, roppantott egyet a gerincén és már kész is volt.

Nagyon szomorú voltam. Elpusztult a kis pocok, pedig kíváncsi lettem volna, hogy hogyan viselkedik, miként fejlődik. A kutyusokat pedig nem okolhattam semmiért, dolgozott bennük a vadászösztön.

Pici nagyon hamar megszokta magát nálunk, egy hete sem volt még, hogy befogadtuk, de már kirándulni vittem magammal a Zugligetbe, és nem kóborolt el, jött velem rendesen az úton. Nagyon büszke voltam rá.

Sokan megtapasztalják, hogy a kutya mennyi minden dologban előre viheti az eseményeket. Kamaszkorban voltam és ebben az időben sok konfliktusom volt a szüleimmel, persze én mentem volna a dolgomra, ők pedig próbáltak kötelesség és felelősségtudatra nevelni. Ha nem lett volna Pici, akkor az apu bizonyára soha nem jön elém a gimnáziumhoz délutánonként. Sokszor volt, hogy jöttem ki az iskolából és ott vártak a sarkon, Pici türelmetlenül csaholva ugrált apukám mellett. Órákon át tartó sétákat tettünk a Duna-partra és ez jó alkalom volt arra, hogy több dolgot megbeszéljünk, vagy éppen kibeszéljük a bennünk lévő bántalmakat, tüskéket. Jó apropó volt a kutyasétáltatás arra is, hogy ismerkedjünk, sok ismerőst, barátot szereztem így.

Persze nem volt mindig idillikus a séta Picivel, ha összetalálkoztunk egy másik kan kutyával, akkor nagyon nehezen lehetett bírni vele. Általában összecsapás volt a vége, és az én Picimnek ilyenkor nem tudtam parancsolni. Őszintén megvallva féltem is a többi kutyától. Megtörtént, hogy anyu felkapta egy ilyen összecsapás alkalmával Picit, aki a dühtől csapkodott a fejével, és miközben vicsorgott, néhány helyen megsebesítette az anyut. Persze nem szándékosan bántotta, de a hév elragadta. Pici is tele volt harci sebekkel. Egyik csatája során megsérült, és egy helyen állandóan felpúposodott a pofája. Az állatorvos ecsetelte, fertőtlenítette, majd ahogy vissza-visszajártunk hozzá, mindig kihúzta egy fogát, hogy sipoly keletkezett a fogánál. Már három foga bánta Picinek, de a púp időről-időre visszajött, míg egyszer kifakadt és csúnya gyulladt folyadék jött belőle. Többször nem vittem el az orvoshoz, féltem, hogyha így húzkodják kifelé a fogait, hamarosan protézist kell majd neki csináltatni. Ha belobbant a sebe, adtam neki egy kis gyulladáscsökkentőt, fájdalomcsillapítót és néhány nap múlva már semmi baja nem volt.

Amikor férjhez mentem és elköltöztem a szülői háztól, Picit is magammal vittem Tatára.

Itt mintha teljesen kicserélték volna. Vidáman futkosott az udvarban, és ha idegen közeledett, hangosan megugatta. Érdekes volt látni, hogy a csendes nyugodt kutyából milyen élénk házőrző lett. Mivel nagy kertünk volt, nem láttuk szükségét, hogy sétálni vigyük, de mégis — talán megszokásból —, ha elmentünk otthonról, Pici kipréselte magát a kerítés korlátai között, és néhány házszámnyit követett minket, míg észre nem vettük. Azután visszakísértük a házhoz, beengedtük a kapun, azzal, hogy Pici kutya vigyáz a házra! Itthon marad! — és ezután már nem jött velünk.

Egy régi tévékészüléket béleltünk ki szivaccsal, a képernyő pedig az utca felé nézett, ez volt Pici háza. Mókás látvány volt, ahogy bejárati ajtó mellett ott állt egy tévé, és a műsor benne egy tacskó békés szunyókálása.

Pici biztos házőrző volt. A postást jól ismerte, hiszen naponta ment el a ház előtt, sokszor be is jött hozzánk beszélgetni. Egyik alkalomkor, mikor csengetésére nem tudtam elég gyorsan kimenni a kapuhoz, a postás automatikusan lenyomta a kapukilincset, és már lépett is be az udvarba. Pici látta ezt. Idegen van az udvarban! — riasztotta házőrző ösztönét, és pillanatokon belül márt ott lógott a postás nadrágszárán. Jól elkapta a lábát. Még a postás volt felháborodva, hogy Pici rendreutasította őt.

Szerettem Picit nagyon, ő volt az első kutyám, amire hosszú éveket kellett várnom. Olyan volt, amilyet mindig is szerettem volna. Igaz, hogy gyomorgörccsel küszködtem, ha sétálni mentünk, de nagyon sok örömet és kedvességet kaptam tőle. Sajnos a pofáján lévő sérülés soha nem gyógyult be, időről-időre előjött, és nem sejtettem, hogy majd ez okozza a vesztét.

Egy júniusi napon, felutaztam Pestre, hogy az év végi vizsgáimat letegyem. Mire hazaértem Picit sehol nem találtam. Majd este apósom töredelmesen bevallotta, hogy Picit elvitte egy állatorvoshoz, aki végleg elaltatta. Féltek ugyanis, hogy az időnként belobbant sebe majd megfertőzi az egy éves unokájukat. Próbált nyugtatgatni, hogy az állatorvos szerint Picinek mindig is fájdalmai voltak, valami nem stimmelt a csontozatával, és hogy bizonyára ezért sírt annyira a ketrecében, mikor otthagyta.

Én tudtam, hogy miért sírt. Érezte, hogy többet nem jöhet onnan haza és én nagyon távol voltam tőle, hogy megvédjem. Egyszer sikerült megmenteni őt az élet sorscsapásai elől, amikor befogadtuk, és otthont biztosítva neki szerettük, gondoztuk. Másodszorra, sajnos későn érkeztem haza. Ezt soha nem fogom megbocsátani az apósomnak.

 

Merem remélni, hogy Pici valahol vár engem, mert tudom, hogy az út végén ott sorakoznak mindazok a társak, rokonok, barátok, akik közel álltak hozzánk, és szerettek minket. Szeretném, hogy ha majd az utam végére érek, Pici is ott legyen és várjon rám, ott a fényalagút végén, és akkor örökre vigyázni fogok rá.

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.