A ház falán napozó hernyókat gyűjtötte össze és simogatja, szeretgeti őket. Amott gyufásdobozok hevernek a földön, melyek furcsa, zizegő hangot hallatnak. Kinyitja az egyiket és egy hatalmas dongó repül ki belőle, a másikból épp most mászik elő egy szép zölden csillogó rózsabogár. Amikor megunta a hernyókkal, dongókkal, bogarakkal való foglalatoskodást beleült hintájába és jó magasra hajtotta azt. Ilyenkor megfeledkezett mindenről: becsukta a szemét, és ahogy a lendület vitte előre és hátra, szinte beleszédült és a fellegekbe képzelte magát. Azután, hirtelen visszazökken a valóságba, mert meghallja a vonatsípot és félelmét leplezve gyors nótázásba kezd, mindegy mit, amit legutoljára hallott az óvodában, mindegy mit, csak sikerüljön túlharsogni a vonat zakatolását, a sivító sípszót és a félelmet keltő dübörgést, melytől még az ablak is rezegni szokott a keretben.
Ahogy elhalad a vonat a kerítés mentén, a hinta is, lassan kezd veszíteni lendületéből, majd megáll.
— Jaj, Bobi, mit csinálsz? — engedj el. Jaj, a Bobi nem akar elengedni, elkapta a lábam, és be akar vinni az óljába! — kiáltotta a copfos és szemeit törölgetve, csalódottságában messzire húzódik a vörös kutyától.
Nem érti, hogy a szeretett hű kutyussal, mi történt, miért akarja bántani. Aztán gyorsan megvigasztalódik. Sárga vonalzódarabbal játszik most, élvezi, ahogy átnéz rajta, narancssárga fényben látszik az egész udvar.
— Gabi ne nyávogj már! — szólnak ki a házból.
— Nem nyávogok — válaszolt a kislány.
Kis vártatva nyávogás hallatszik és a konyhából újra hallani a hangot.
— Gabi, mondtam már, hogy ne nyávogj!
— De nem én vagyok! — válaszolt könyörgőn a copfos.
Ekkor a konyhából előjött egy tíz év körüli lány, vizes kézzel, könyékig habosan — bizonyára mosogatott — és, hogy nyomatékot adjon kérésének, gondolta jól nyakon teremti majd kishúgát, ekkor megint csak halk nyávogásra lett figyelmes. Valóban nem a húga nyávog. Gyorsan megtörölte a konyharuhába a kezét, melyet hanyagul az ajtó előtti kisszékre dobott a lavór mellé és elindult a hang irányába. Hátul a kerítésre fennakadva egy fekete-fehér foltos kis kölyökmacskát talált, gyorsan leemelte és magához ölelte a rémült jószágot. Kishúga ott ugrált mellette.
— Hadd simogassam meg! Hadd fogjam meg! Olyan vagy! Add nekem is oda! Hadd fogjam meg! Hadd simogassam meg! Addig nem hagyta abba, míg nővére kezébe nem adta a kismacskát. Tágra nyílt sárga szemeit a két lányra meresztve, ijedve lapult meg a kis állat a pici lány ölében.
— Tartsuk meg! — nézett könyörgőn a nővérére.
— Ezt anyuékkal kell megbeszélni, ha hazajöttek a munkából.
— Jó, akkor addig én vigyázok rá — mondta, és azzal letette a kismacskát a földre és a fal melletti székről leemelte a lavórt, és rárakta a cicára, nyomatékként még rá is ült, hogy bizton ne tudjon megszökni, és onnan el nem mozdult, míg szülei haza nem értek.
Így tett szert első igazi kis állatára Cindrire, a fekete-fehér foltos cicára, orrán egy fekete pöttyel.
Kertes házban lakott, így alkalma nyílt sok, ház körüli kis állat megismerésére, akarva-akaratlanul. Egész szertartás volt, amikor WC-re kellett mennie. Addig ott toporgott a pottyantós WC előtt, amíg édesanyja az összes fellelhető pókhálót, pókot seprűvel le nem szedte a WC faláról.
— Anyu ott is van, nézd, még abban a sarokban is van egy háló!
Amikor végre tiszták voltak a falak, jó alaposan végignézett minden zugot, nehogy véletlenül is maradjon egy-egy kellemetlenkedő kis állat. Majd betelepedett. Rendszerint itt is énekelgetni szokott, mint a hintában, hogy félelmét leplezze, tán még maga előtt is. Amikor pedig nem volt senki, aki leseprűzte volna a falakat, gerendákat, akkor egy új módszert talált ki, amivel úgy érezte békét köthet a pókokkal. Gondolta, ha beszélgetésbe elegyedik velük, akkor barátnak tekinti őket és ők, viszont. Így is tett és néha ilyen hangok szűrődtek ki a WC-ből.
— Szervusztok pókocskák, hogy vagytok? Én csak egy kicsit vagyok itt, de ne aggódjatok, mindjárt sietek is vissza.
Hét éves korában szüleivel elköltözött egy lakótelepre, ahová nem vihette magával a cicát, sem pedig a hernyókat, bogarakat. Évekkel később egy nyári tábor keretében tért vissza a szülői házba, ahol a szomszédos sportpályán játszott, este pedig, hogy ne kelljen visszautazni a lakótelepre, nagybátyánál a régi házban tölthette az estét. Ekkorra már Cindri elveszett az udvarból, hónapok óta nem látta senki. Bobi, a kis vörös kutya, még mindig ott csaholt a lába körül, de valami történt vele.
— Mi baja lehet? — kérdezte egy pajtását, akit a táborból vitt magával.
— Nézd, mekkorára nőtt a hasa, biztosan terhes — gondolták, és azon nyomban átsiettek a pályára füvet gyűjteni, hogy a piciknek puha almot készítsenek.
Sajnos Bobi, néhány nap múlva elpusztult, a májával volt valami baj. Felnőttként, mikor visszagondolt erre — nevetett az eseten — hiszen Bobi kan kutya volt és gyermekként ez meg sem fordult a fejében, hogy ő egy kan kutya kiskölykeinek készített almot.
A sportpálya körüli lápos, mocsaras, nádas rengeteg játékra adott lehetőséget. Sokat játszott az utcabéli fiúkkal bújócskát, vagy kedvence volt a békázás. Ilyenkor az egyik árokból kifogták a békákat és átvitték egy másik, messzebb lévő árokba. Élvezet volt, ahogy óvatosan becserkészték a békákat és rávetették magukat. A tarka-zöld és narancsfoltos hasú unkák bizonyára ezt nem élvezték annyira.
A lakótelepen újra meg kellett ismerkedni a környezettel, hogy egy betonrengeteg vajon milyen lehetőségeket kínál egy természetszerető kislány számára. Szülei kezdetben elzárkóztak attól, hogy állatot vigyenek a lakásba. Egyetlen szórakozása volt így, hogy a ház körül sétálgatott, bogarászott az ablakokból kidobott kacatok között, vagy a ház mellett található bontásra ítélt régi, romos iskolaépületben sétált. Megismerkedett a házban és a környéken lakó hasonló korú gyerekekkel, akikkel, néhány hónappal később az újonnan nyíló általános iskolába fog majd együtt járni. Átjárt a szomszédokhoz, akikkel egy folyósón lakott.
Így történt, hogy éppen az egyik szomszédnál töltötte a délutánt, iskola utáni megőrzésen volt, mert szülei csak késő délután értek haza, s ekkor rábízták egy-egy szomszédra, vagy a házmesterre, míg haza nem értek a munkából. Imádott ott lenni. Két kisebb gyerek is volt a háznál, és minden játékból kettő, és mindig nagy a rendetlenség. Imádott rendrakósdit játszani, élvezettel pakolta fel a polcra az ismeretlen játékokat, és ami a legfontosabb a szomszédban kiscicák voltak, és egy nagy akvárium, ami mindig elhanyagolt állapotban volt, de ő mégis élvezettel képzelte bele magát a növényrengetegbe, az úszkáló színes halak közé.
Hosszasan el tudott időzni azzal, hogy nézegette, mint csipegetik a halak az üvegfalon található algákat, moszatokat, ahogy kergetőznek. Elnézte, ahogy kitátják szájukat, és tátogva mozgatják kopoltyúikat, ahogy hosszú fekete csíkot húznak maguk után, s ficánkolva versengenek egy-egy falat szárított bolháért, mikor összemorzsolva ujjai között beszórt néhány morzsát a vízbe. A halak mindig éhesek voltak, úgy érezte, hogy nem gondoskodnak róluk rendesen, és nagyon fájt a szíve ezért. Remélte, hogy egyszer neki is lesz akváriuma, és tudta, hogy az biztosan nem lesz tele zöld algával. Kényeztetné halacskáit, s órákon át gyönyörködne bennük.
— Kishalakat látok! Kishalak születtek! — kiáltotta boldogan.
Amikor néha-néha elvitték szülei egy Duna-parton lakó ismerősükhöz, ott a Dunában látott kishalakat, és mindig izgatottság töltötte el. Fáradhatatlanul küzdött, hogy megfogjon egyet, általában sikertelenül. Most itt volt a lehetőség, karnyújtásnyira, hogy megfogjon egy néhány milliméteres kis csöppséget, hogy birtokba vehesse, szemügyre vegye, örülhessen neki. Gyorsan kihorgászta, amit észrevett és gondosan egy kisüvegbe rakta. Volt egy, ami nagyon megtetszett neki, ennek sokkal sötétebb volt a színe, mint a többinek, azok olyan egyformán szürkék voltak, de ez szinte fekete volt, ez kitűnt a többi közül. Külön is tette, egy műanyag tetőbe és azonnal meg is kérdezte, hogy elviheti-e azt a kis feketét, és már szaladt is haza, boldogan, a műanyagtetővel benne a fekete kishallal. Otthon, szülei engedélyével egy befőttes üvegbe költöztette át a kishalat, és egész este le nem vette róla a szemét, ott őrizte az íróasztalán és nagyon boldog volt.
Másnap szülei elvitték egy állatkereskedésben és egy tíz literes akvárium, a hozzá tartozó kiegészítők (növények, kövek, levegőztető) és persze díszhalak kíséretében tértek haza. Rajongását abban fejezte ki, hogy hetente kitakarította az akváriumot. Ennek egy idő után az lett a vége, hogy az megrepedt és újat kellett vásárolni. Ez már egy 20 literes volt, aztán évek múltán követte az édesapja által ragasztott száz literes akvárium és mellette több pici, mivel már annyi hala volt, hogy külön kellett választani a hímeket a nőstényektől.
A hosszú évek tapasztalata megtanította, hogy annál jobb egy akváriumi környezetnek, ha minél tovább háborítatlan, és be tud állni az egyensúly a víz, a növények és a halak között. Ha hetente megbolygatják az életkörülményeket, könnyen stresszesek lehetnek a halak, ennek következményeként lelassul az emésztésük, és etetéskor mérgezésben elpusztulhatnak. A növényeknek sem tesz jót, ha gyakran gyötrik meg gyökereiket, és levélzetüket a takarítás során.
Egyik alkalommal áramszünet volt az egész lakótelepen, és Gabi nagyon el volt keseredve, mivel a halak így nem jutottak friss oxigénhez, és rövid idő elteltével ott pipáltak a víz tetején. Lufikat fújt fel szívószálat erősítve a végéhez, és így engedte bele a levegőt a vízbe, de ez túl nagy buborékokat eregetett, és néhány perc múlva a lufik leeresztettek. Kétségbe esésében leszaladt a házmesterhez, akinél sírva panaszkodott, hogy ha ez így folytatódik, a szeme láttára pusztulnak majd el a halai. A házmester már telefonált az ELMŰ-nek, de látta Gabi elkeseredését, így kézen fogta, és felvitte a hatodik emeletre — azt mondta, hogy ott egy akvarista lakik.
— Talán az majd tud segíteni neked.
Bekopogtak. Ha láttatok még szépet! A nappali fala teljesen be volt borítva akváriumokkal. Minden egyes akváriumban rengeteg azonos fajta hal volt. Itt nem volt semmi probléma a halakkal. Gabi gyorsan elmondta a bánatát, mire kapott egy marék tablettát, amit csak be kellett dobnia a vízbe, és az máris eregette magából apránként a buborékokat, oxigéntabletta volt. Hamarosan helyre állt a rend az akváriumban, és egy órán belül már újra volt áram is. Gabi megnyugodott, hogy ha legközelebb ilyen probléma lesz, tudta kihez kell forduljon.
Az akvarisztika meghatározó volt életében. Megpróbálkozott a halak szaporításával, ikráztatásával több-kevesebb sikerrel. Üzleti kapcsolatot épített ki néhány díszállat kereskedéssel, kishalakért cserébe, újabb akváriumokat, vagy eleséget kapott. A kékes vízben úszkáló halak szépsége megnyugtatta, az eredményes szaporítás pedig sikerélményt nyújtott neki. Az akvárium tartása, a halakról való gondoskodás ugyanakkor nem kis felelősséggel járt. Több írott és íratlan szabálya van a haltartásnak, amit bizony saját kárán kellett megtanulnia.
Történt egyszer, hogy egy munkatársától akváriumfertőtlenítőt kapott, amit a takarítás után rakott a vízbe. Érezte, hogy valami baj van, mert pillanatok alatt a tiszta víz tintafeketévé változott, és a halak hamarosan oldalukra fordulva emelkedtek a víz tetejére. Pánik roham uralkodott el rajta, és azonnal neki látott lecserélni az akvárium vizét, de sajnos hiába. A méreg nagyon gyorsan hatott, és az összes hal elpusztult. Mire beért a munkahelyére egy zacskó akváriumi hal várta az íróasztalán, és munkatársnője bocsánatkérő levele. A fertőtlenítőből a laboráns — egy véletlen folytán — százszoros adagot mért ki, és az ő halai is elpusztultak.
Gabit megviselte minden kis élet elvesztése. Azzal ébredt reggel, hogy létszámellenőrzést tartott az akváriumban, így ha bármely betegség ütötte fel fejét, azonnal észrevette. A mai napig tart halakat, igaz nem olyan elhivatottsággal, mint diákkora idején.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.02. @ 10:32 :: B.G.Boróka