– Bagatell – még most is ezt gondolta, mikor megindították a versenyt.- Nevetségesen egyszer?.
Ilyen önbizalmat még soha nem érzett magában. Itt volt a nagy alkalom, hogy megmutassa, benne is van er?, kitartás.
Mikor el?ször látta meg a felhívást, szinte felkuncogott, annyira gyerekesnek találta:
Mer az emberek szemébe nézni?
PRÓBÁLJA KI ÖNMAGÁT!
Aki a legtovább bírja, értékes ajándékra számíthat!
Jelentkezni…stb…., stb…..
Hát igen. Mint a gyerekkori farkasszemnézések. Abban ugyanis ? volt a legjobb. Az egyetlen dolog, amiben a legjobb lehetett, hisz volt egy trükkje. Az álcamester.
– Bagatell – gondolta legyintve, s hazament.
Otthon azonban nem hagyta nyugodni a gondolat:
– Jelentkezni fogok!- határozta el végül mosolyogva, mire végre sikerült elaludnia.
Másnap, mikor belépett a terembe, elbizonytalanodott egy kicsit. Zavarba jött a sok jelentkez? láttán, kicsit furcsának és idegennek találta a kopár falakat, a hatalmas helyiséget.
Izzadni kezdett a tenyere. Olyan feszült, és idegen volt minden, hogy kezdte meggondolni magát.
Ekkor azonban belépett három jólöltözött, mosolygós férfi, és betessékelte ?ket a terembe.
– Foglaljanak csak helyet!- szólt az egyikük. Megvárta, amíg a székek tologatásának hangjai abbamaradnak, majd folytatta: – Kérem, ne forgassák el felém a székeket. Amint látják, párosával egymásnak fordítottuk ?ket, így ahogy most leültek, véletlenszer?en ki is választották párjukat.
A feladat egyszer?. A társuk szemébe kell nézni nyugodtan, moccanatlan. Ásítani, tüsszenteni, vakarózni tilos, pislogni azonban még lehet. Mi hárman fogjuk ezt ebben a teremben felügyelni. Egy másik teremben ugyanígy folyik a verseny, a kies?k helyébe onnan hozunk majd új párt önöknek.
A tiszta id? számít. Egy napon belül maximum hat órát ülhetnek, és összesen három hibalehet?ségük van…
A felügyel? halkuló szavait a saját gondolatai váltották fel: „Három lehet?ség?" kongott a fejében, s teljesen megnyugodott. Ez több könnyítés volt, mint amire számított.
– Bagatell – ismételte hát újra magában, míg a felügyel? befejezte a szabályok felsorolását.
El is határozta, hogy maga számára kit?zi a hiba nélküli gy?zelmet. Ebben az elhatározásban nem volt lenézés, se nagykép?ség, csak bizonyosság.
– Hát kezdjük!- helyezkedett el.
Kicsit kényelmetlennek érezte a széket, és a felügyel?k tekintetét magán érezve kissé felébredt benne valamiféle megfelelési vágy is, ami nem illett az el?bbi nyugalmába, de a határozottsága nem csökkent.
Fészkel?dött még egy keveset, míg a hangos másodpercmutató jelezte a visszaszámlálást, majd egy kellemes, lágy cseng?szó után csend lett.
Nem mozdult. Mereven el?re nézve csak ült és várt.
Néha emlékképek suhantak el el?tte, de attól félvén, hogy hatásukra ellazul és hibázik, igyekezett elhessegetni ?ket. Elégedett volt magával. Ült továbbra is befelé, önmagára figyelve, koncentrált, nehogy a felügyel?k valamelyikének rá is rá kelljen szólnia.
Egy kis id? után elgémberedett izmai fájdalommal figyelmeztették feszes, összegubózott testtartására, válla közé húzott fejére. Még nem vették észre, mint másokat: „Ne feszítse magát, lazábban!"
Szép finoman, észrevétlenül lazítani kezdte izmait, párja felé sandítva, hogy ? észrevett-e valamit.
Annyira koncentrált, hogy bár arrafelé nézett, nem is látott el az alig egy méterre ül? versenytársáig.
Újra hallotta az egyik felügyel? hangját a terem közepe fel?l: – Hiba, vakarózásért!
„Mégse olyan egyszer?" gondolta. „Még a végén engem is észrevesznek… Na, nem! Ilyen könnyen nem kapnak rajta!" mosolyodott el magában, és el?vette az álcamestert. ?nevezte el így remekét.
Tulajdonképpen ez állandóan rajta volt, de nem mindig használta. Nagyon esztétikus, fehér, teljes arcot takaró álarc volt. A zárt, telt ajak természetes piros, az arc vonalán és a fekete kihúzott szemöldökön fényes csillámok ragyogtak.Egy velencei karneválról készített képen tetszett meg neki hajdanán, de azóta továbbfejlesztette. Sötétkék, lágy selyemmel vonta körbe, mely az álarca körül kifeszítve takarta az egész fejet. Mint egy lágy hajkorona.
Az arcának nyugalmat, szépséget kölcsönzött, melyb?l saját véleménye szerint igencsak sz?kölködött.
Igen. Ez volt az ? igazi otthona.
Nagy tér volt benne, ahol bármikor lepihenhetett.
Ült hát odakint a széken mozdulatlanul, odabenn meg kényelmesen led?lt egy cseppet. Messze fent a szemkivágásból, mint távoli ablakokból besz?r?dött a fény, s láttatni engedte a kinti világ részleteit.
Megfürdött a fényben kényesen – kéjenc kismacska gazdája ölében-és pihengetett, míg újra hallotta kintr?l a felügyel? hangját, ezúttal egészen közelr?l:
– Kezd összecsuklani. Üljön csak kényelmesen, ne er?lködjön!
Oly közel volt, hogy szinte a b?rén érezte a felügyel? jelenlétét, s elfogta az enyhe pánikszer? kétség:
„Nekem mondja? Megfeledkeztem volna magamról? De nem is er?lködtem. Az álcamester tökéletes… Kipróbált darab…"s felidézte az egyes alkalmakat, amikor valódi használatára kényszerült.
„Igen." nyugodott meg végül, „Ezt nem nekem mondták." hisz nem érintették meg annak jeléül, hogy ? hibázott.
Azt mondták, erre azért van szükség, hogy a többiek ne zökkenjenek ki, és a másnak adott figyelmeztetés miatt ne hibázzanak.
„De akkor kinek?" ébredt fel kíváncsisága.
Finoman belehajtotta arcát az álcájába. Most, hogy teljes érdekl?déssel, s figyelemmel nézett körül, észrevette, hogy a párján is hasonló álarc van, mint rajta.
Kicsit meglep?dött. Azt hitte, ez kizárólag az ? találmánya. A tény, hogy ez ügyben tévedett, kissé ingerültté tette. Olyan „hogy meri" érzéssel vizsgálgatni kezdte, hátha talál egy hibát benne. De nem. Több csillám volt rajta, más színeket használt, és a selyem lágyan hullámzott a fej körül, nem volt kifeszítve.
Ezeket leszámítva olyan volt, akárha ? készítette volna. Mintha tükörbe nézett volna, csak a szemgödör volt sötét.
„Ilyen lehetek, ha én is elbújok?" mélázott, mikor a párja megmozdult.
Érdekl?dve figyelni kezdte, mit fog még csinálni, de mivel nem történt semmi, tovább elemezte érdekl?dve a másik álarcát. Elnézte a bordó ívet a szemhéjon, a sárga, halvány bordós festékeket az arc csillámai alatt…
„Szép.„ gondolta." Majd én is átalakítom a magamét."
Ahogy így nézegette, egyszer csak a sötét szemgödör megtelt párja élénkzöld szín? szemeivel. Tiszta, átható tekintete lehetett, de most kissé riadt érdekl?déssel figyelt.
Már nem érezte párját idegennek. Magabiztossága visszatért:
„Na, most jöhet az igazi verseny!" s ezúttal teljes figyelmét rászegezte a párjára. De az el-elkalandozott. Nem nézett a szemébe, csak néhány pillanatig.
„Ejnye, mi lesz már! Most játszunk, vagy nem játszunk?" gondolta türelmetlenül, miközben egyre fürkészebben figyelte az el?tte ül?t, hogy az arcát szinte teljesen belepréselte a maszkjába.
A társa meg elkezdett a széken imbolyogni. El?ször finoman, alig észrevehet?en, aztán egyre jobban.
– Ez a második hibája – tette társa vállára kezét az egyik felügyel?.
A szólított erre kissé összeszedte magát, újra elhelyezkedett, de mint akit megbabonáztak újra elkezdett imbolyogni. Látszott, hogy rosszul van, de igyekszik uralkodni magán. Szemei hol elt?ntek, hol most már teljesen zavarossá válva újra megjelentek a szemkivágásban.
Egyszer csak hirtelen elt?nt újra, s abban, pillanatban társa lefordult a székr?l.
A rémülett?l, s a döbbenett?l teljesen megbénulva látta, ahogy a felügyel? odalép a szerencsétlenül járt, most már zokogó versenyz?höz, s felsegíti.
Ezt nem lehet, ezt nem lehet megcsinálni! -ismételgette társa el-elcsukló hangon.
A felügyel? kedvesen, a vállát átölelve lassan kivezette a teremb?l. Még hallotta, ahogy kinyílik az ajtó, (Nem, nem ezt nem lehet!) majd miután becsukódott mögöttük, csend lett.
„Hát, ez mi volt? Mit csináltam? …Én csináltam?…Csak nem én csináltam!" kezdtek kavarogni a gondolatok a fejében. Csak ült moccanatlan, odabent azonban csak úgy vibrált körülötte a leveg?. Kínjában fel alá járkált, mint egy ketrecbe zárt tigris. Aztán hirtelen megtorpant." És ha mégis én voltam? Úristen! De hogyan? HOGYAN?!"
Aztán egy másik felügyel? hangját hallotta maga mellett, ahogy odahajolt, s a fülébe súgja: – Folytassa csak! Önnek ez nem volt hiba. A másik teremb?l hozunk önnek új párt.
Hirtelen odakapta a fejét. „Hát nem látnak ezek? Vakok, vagy mi? Itt egy ember egyik pillanatról a másikra összeesett! Hát nem látják ezek, mi történik itt?"
A felügyel? csak némán, megnyugtatóan a vállára tette a kezét, s rámosolygott. Döbbenten figyelte a nyugodt, békés arcot. „Mi történik itt?! Ez nem egy egyszer? verseny! Mi az isten folyik itt?!"
Egészen az álcamester egyik sarkába húzódott, térdeit átfogva ringatózott el?re-hátra, mintegy önmaga megnyugtatására, de hiába. A kérdések egyre ott pörögtek körülötte egyre veszettebb, egyre gyorsabb iramban.
Mikorra azonban fennhangon is el?adhatta volna kételyeit, megérkezett az el?bbi felügyel?, aki a társát kivezette:
– Bemutatom az új párját! Ismerje meg! Folytassák csak így tovább, ne tör?djenek semmivel! Önök igazán remekül versenyeznek!
„Ne tör?djek semmivel? Hogy a fenébe ne tör?dnék vele?! Méghogy verseny! Folytassa, aki akarja! Én ugyan nem! Ezt a napot még végigcsinálom… Nem fognak megalázni,…de aztán vége! Méghogy új pár! Hát nem látták?! … De most már nem húzhatnak újra cs?be! Ne tör?djek, mi?! Hát igenis tör?dök…én tör?dök…"
Így füstölgött magában gubbasztva egy jó darabig. Aztán elunta. Nem történt semmi.
Lassan kinyújtóztatta tagjait, és figyelt. Nem hallott semmit. A fény sem mozdult a kis résen, mintha kint megállt volna az id?, vagy észrevétlenül kiürült volna körülötte a tér.
„Most mi van?" – gondolta. Azt tudta, hogy még nem lehet vége, hiszen az elején azt is elmondták, hogy az id? leteltét lágy zene fogja jelezni, hogy ezen se legyen a figyelmük."Nem aludhattam el, hisz akkor biztosan hibáztam volna!"
A kíváncsisága egyre húzta, húzta, hogy nézzen csak ki, mert az nem lehet, hogy nem történt semmi…
„Csak egy kicsit kikandikálok, hogy mi van, aztán jövök vissza." döntötte el végül. "Abból nem lehet baj."
Óvatosan odahajolt hát a szemnyíláshoz, s kifelé sandítva szétnézett. Nem látott változást. Ahogy közelebb hajolt, hogy jobban lásson, a társára akadt a tekintete. Rajta nem volt álarc, de még a mások által oly népszer? festék nyomait se lehetett látni.
„Ez hihetetlen! Csupasz képpel ül itt ilyen nyugodtan?"
Olyannyira megdöbbentette a szemben ül? barna szemekb?l áradó nyíltság és nyugalom, hogy elfelejtve félelmét el?rehajtotta fejét az álarcba.
„Semmi. tényleg nincs rajta semmi." ismételgette magában, ahogy egyre jobban belefúrt arcát az álarcba. "Biztos valami beképzelt fazon abból a ki ha én nem típusból…" gondolta kicsit fellélegezve a tény szorításából.
A másik azonban csak nézte kedves. meleg tekintettel. Mintha simogatna a szemével.
„Vajon tényleg lát? Talán csak felém néz, de nem is lát engem…Nem…Határozottan engem néz!…"
Azon kapta magát, hogy oly er?vel hajol a maszkba, hogy már fáj az arca és a halántéka, ahogy a széle megnyomta. A fájdalomtól felocsúdva levette a tekintetét a párjáról, próbált hátrálni egy lépést, hogy újra körülnézzen az egész termen, de nem tudott! Mintha az álarca ráragadt volna!
„Mi az isten!" rémült meg hirtelen, s ahogy újra mozdulni próbált, érezte még, ahogy a kifeszített selyem meglebben a tarkójánál, majd olyan er?vel a fejére tapadt, hogy szinte húzta a b?rét.
Mozdulni se tudott. Dermeszt? pánik fogta el. Homloka gyöngyözni kezdett, szemei égtek Csak egy hajszál választotta el, hogy ijedt, görcsös zokogásban törjön ki.
Az egyik felügyel? éppen ?ket nézte.
– Hagyja csak! Folytassa tovább a versenyt rendületlenül! Meglátja, majd elmúlik.
„ Mi a francot akar ez t?lem?" kapta volna fel a fejét, ha meg tud mozdulni. "Mi az, hogy elmúlik? ?ezt honnan a rossebb?l tudja?! Talán az ? fejére tapadt rá ez az izé?! Ez kész ?rület! Fáj! Ez nagyon fáj!…Ez meg csak itt magyaráz, hogy elmúlik!…Nem csinálom, én ezt nem csinálom tovább!…"
Addig dühösködött, míg azt vette észre, hogy a fájdalom valóban enyhülni kezdett, s arcán, halántékán már csak enyhe bizsergést érez.
„Kész röhej ez az egész! Nem is tudom, mi a fenét keresek én itt!" füstölgött tovább "Az a szerencsétlen is, akit kivezettek…Ez a csupaszem meg csak bámul itt rám rendületlenül…"
– Több szeretetet abba a nézésbe!- szólt rá újra a felügyel?.
„Több szeretetet? TÖBB szeretetet?! Hogy lehet egy nézésbe több szeretetet rakni?! Azt is elárulhatná, ha már ilyen nagyokos! Neki bezzeg megy." nézett újra a szemben ül?re „Rá nem szólnak…Tényleg, ez most hiba volt?"
Úgy nézett a másikra, mintha bels? gondolatatira t?le várná a választ. De a párja csak nézte tovább kedvesen, szelíden. Kicsit furcsa érzése támadt, ahogy abba a szempárba belenézett: mély volt, lágyan burkoló, mégis visszatükrözve képét, egyszersmind távolságtartó is.
Ahogy így vizsgálgatta, úgy rémlett neki, mintha az el?tte lév? szempár egyre közelebb, s közelebb került volna hozzá. .Mintha észrevétlen, finoman egymás felé hajoltak volna. Mikor azonban err?l meg akart gy?z?dni, látnia kellett, hogy csak érzékcsalódás volt: egyikük sem mozdult egy fikarcnyit sem.
„Érdekes," gondolta "igen érdekes." és elkezdett ezzel a helyzettel játszani. Közelebb húzta, majd eltávolította magától kissé az átható tekintet? szempárt, mintha enyhén ringatózna. Kezdett neki tetszeni a dolog.
– Ez az!- hallotta a másik felügyel?t, amint a halk zene megszólalt.- Mára ennyi! Gratulálok Önöknek! Holnap ugyanitt, ugyanekkor. Viszont látásra!
A párja rámosolygott, enyhén biccentett köszönésképpen, majd kinyújtóztatva elgémberedett tagjajt, lassan felállt. Valahogy úgy érezte, hogy ezt neki is viszonozni kell. El is felejtette, hogy mosolya az álarcától úgyse látszik.
Látta, ahogy a többi versenyz? is nyújtózkodva, lassú mozdulatokkal készül?dött. Itt-ott halk beszélgetés hangja vegyült az er?söd? zene dallamába. ?csak ült mosolyogva, míg az egész terem lassan ki nem ürült.
– Igen. Akkor holnap – mormolta végül maga elé, és szép lassan, a térdére támaszkodva ? is felállt, s hazament.
Maszkjáról szinte teljesen megfeledkezett, csak otthon gondolkodott el, hogy mi is történhetett.
Az utcán ugyanis furcsa mód kissé könnyebbnek érezte magát, s bár estefelé járt már, mégis jobban, élesebben látott, mint reggel. Ebben biztos volt. Az okok után kutatva jutott csak újra eszébe a teremben történtek. Kissé félve kezdte keresni az álca szélét, ahogy rémületének emléke felvillant, de nem találta.
Gyorsan a tükör elé állt, s ekkor látta, hogy az már csak egy-két foltban van meg az arcán, s a csillámok többsége már csak a b?rér?l veri vissza a fényt. Lekopott róla, mint a régi, gazdátlan ház faláról a vakolat.
Teljesen összezavarodott. Izgatottan tett-vett a lakásban, de egyre s?r?bben kacsingatott a tükör felé.
Aztán rákényszeríttette magát, hogy egyen, majd ett?l kissé megnyugodva lefürdött.
Mire újra a tükör elé állt, már nem volt rajta semmi. Egyetlen szín, folt sem. A selyem sem.
– Úristen! Meztelen vagyok!- állapította meg. Ebben azonban nem is inkább ijedtség, mint döbbenet volt.
Ebben az állapotban csak állt és bámult a tükörképére. Mint egy idegen. Szinte kisgyerekkora óta nem nézett bele rendesen egyetlen tükörbe sem. Nem kellett. Egyáltalán nem volt ínyére, amit látott.
Közelebb hajolt, eltolta orrát jobbra, balra, fintorgott, majd kissé hátrább hajolva hangosan megállapította:
– Hát nem csoda, hogy el akartam rejteni! Hogy lehet ilyen orra valakinek! A b?röm is milyen sápatag, telelyuggatott… Nem gond – húzogatta arcb?rét -, ha ilyen, hát ilyen. Majd csinálok másik maszkot, és kész! -egyenesedett ki végül a haját babrálva.
Aztán beleütközött saját tekintetébe. A tükörképe valami fásult szomorúsággal nézett vissza rá.
Már érezte is a torkában a jól ismert, feszül? érzést. Újra közelebb hajolt, s mélyen a tükörben lév? szempárba fúrta a tekintetét.
– Érdekes – motyogta. – Eddig észre se vettem azt a kis barna foltot a pupillám mellett… Öregszem. Rozsdásodik az acélkék szemem!
Ez tetszett neki, mosolyogva hátralépett, majd ismét látva tükörképe szomorkás tekintetét, a felügyel?t figurázva, csíp?re tett kézzel kiadta magának az utasítást:
– Több szeretetet abba a nézésbe!
S lám, tükörképe lágyan elmosolyodott s tekintete pajkossá vált.
Ez az!- kiáltotta játékosan a tükörre nevetve, és elkezdett fintorokat vágva bohóckodni. Pörgött, forgott, ugrált.
– Meztelen vagyok, meztelen, meztelen, meztelen… -kántálta közben.
Majd, mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy mit is mond, kicsit hátrébb lépett, távolabbról is szemügyre vette magát. Néhány percig kissé hátra d?lve, félrefordított fejjel szemlél?dött, majd nyugodt hangon megállapította:
– Hát igen. Meztelen vagyok. Valóban meztelen. Csupasz kukac – mosolyodott el újra, és a szoba felé fordulva katonás léptekkel ismét énekelni kezdte: – Meztelen, meztelen, mezí-mezí-mezítelen… – aztán hirtelen sarkon fordult, pisztolyt formálva ujjaiból a tükörképre mutatott.
– MEZTELEN!- kiáltotta és l?tt. Vigyorogva elfújta a képzeletbeli füstöt a mutatóujjáról, s huncut mosollyal belesuttogott a tükörbe:
– Meztelen…és szabad!
Legutóbbi módosítás: 2008.02.09. @ 23:22 :: Péri Györgyi
