kisslaki : Az utolsó utas

*

 

 

Mikor bekattogott az utolsó villamos a hegy alá, fáradtan maga alá húzta kerekeit, sóhajtott egyet s elült éjszakára. A szolgálatos kuvasz se vakkantott. Csak nézte még egy darabig a magányos utolsó utast, ahogy az rátér a klinikára vezető koromsötét erdei útra. Még átpillantott a túloldalra, ahol a befüggönyözött ablak mögött, az álmatlan postás szerette éppen a feleségét. Az öreg még mindig örült, ha ilyenkor világban látja az asszonyt. A kutyát ez nem érdekelte, ásított egyet s visszamászott házába aludni. Végleg csend lett a faluban.  

Az erdőben a férfi félúton rátért a keskeny csapásra, ami lerövidítette a kettes pavilon felé az utat. Már csukott szemmel is odatalált volna, hisz vagy huszadszor járja végig, de még ilyen rohadtul sose érezte magát. Elejtette az olvasnivalóval tele táskát és nekigörnyedt egy fának. Könnyezve kínlódott a rátörő, száraz, öklendező rohamtól és a gyengéségtől remegve, a tölgy kérgébe fogót keresve csúszott egyre lejjebb a földre. Később, mikor már képes volt nyugodtan mélyen lélegzetet is venni, kikeresett egy doboz sört a táskából és óvatosan beledöntötte a torkába, vigyázva, hogy egy csepp se folyjék mellé a nedűből. Ettől erőre kapott s kemény elszántsággal továbbindult s vagy húsz perc múlva megérkezett a ház elé. Egy sör még maradt a táskában, de ezt már bedugta a háztól számított negyedik bokor aljába. — Úgyis kidobnák — gondolta s becsöngetett. Tudta, hogy most már nincsen visszaút.

A két üvegajtóval zárt zsilipben leültette az éjszakás nővér és átszólt az ügyeletes orvosnak. Vagy egy órát ücsörgött s kérte a nővért, hogy adjon addig is legalább valami tablettát, mert már nehezére esik beszélnie is.

— Majd ha itt az orvos, addig nem adhatok — sajnálkozott —, de hát ezt tudja maga is — mosolyogta kedvesen.

Később csengett a telefon, amiben a doktor közölte, hogy jöjjön másnap új beutalóval, mert a régi már két hónapja lejárt.

— Hogy az a! Mikor jut italhoz éjnek évadján az erdőben? — de ezt már kinn a kapu előtt gondolta. Hirtelen eszébe jutott a doboz sör, amit még valamelyik bokor aljába rejtett. De mintha a föld nyelte volna el. A sötétbe nem találta, hiába gereblyézte végig a közeli sövény alját is az ujjaival. Végül is szitkozódva feladta, vállára kapta a táskát, ami kegyetlen nehéz volt s elátkozva a hülye fejét, hogy még lexikonokat is csomagolt magának arra az időre, míg benn lesz. Egy félóra alatt leért a faluba, de azt az utat még Dante nem ismerte, mert különben beleírta volna a Komédiájába. 

Ácsorgott egy darabig az országúton autóra lesve, hogy hátha valaki hazafelé viszi, de jó, ha óránként elszáguldott egy jármű. Elvesztette az irányérzékét, s verejték öntötte el a homlokát, mert arra gondolt, hogy éppen az úton a rossz irányban várja a megváltó autót. Becsöngetett a sarkon a gyérfényű zártkörű klubba, ahonnan éppen egy pár lépett ki s megkérdezte a ruhásszekrénytől — akiről kiderült, hogy csak a hatalmas termetű portás volt — hogy melyik oldalára álljon az útnak, ha a városába akar jutni. — Isten áldja meg azt az embert, bármi bűne is van — gondolta, mert nem csak, hogy megmutatta, hanem a hűtőből a markába nyomott egy üveg sört is, hogy ne unatkozzon addig is a várakozásban. Az éjszakai vándor erre majd elsírta magát a hálától. Elhatározta, hogy ha egyszer gazdag lesz, misét mondat ezért a kidobó úrért. Hogy öröme teljes legyen, alig végzett a sörével, egy autó is megállt és elvitte hazáig. — Mint a mesében.

       

*

Halkan kinyitotta a kapuajtót, hogy fel ne ébredjenek a lakók a bérházban, de nem ment be a lakásába, mert úgysincs ital odahaza s az asszonyt meg pláne nem akarta felébreszteni, mert ha nem alszik, akkor sokkal nagyobb a szenvedés vele az élete. Inkább leosont a pincébe. Emlékezett, hogy ide rejtette tegnap a maradék négy deci konyakot, amit végveszélyre tett félre. — Hát most az van. — Először is nem akart a kutatásnak hebehurgya módon nekiállni, mint fenn a klinikánál, mert akkor egyre idegesebb lesz és az lesz, hogy végül is szomjan döglik.

A könyvek mögé szokta rejteni őket. De most sehol semmi. Legfeljebb üres palackokat markolt, mikor a könyvek mögé nyúlt. Ezen annyira feldühödött, hogy az összes könyvet a földre szórta. Ismét hirtelen elgyengült s leült egy háromlábú székre. Középen hevert a rengeteg megsértett könyv; csak Poe bólogatott Jack Londonnal együttérzően.  Ahogy ott az őrület határán gunnyasztott, mint a megvilágosulás, belevillant az agyába a kép, ahogy reggel a félüveg konyakot belecsúsztatta a hatalmas szürke kukába, hogy később, ha felmegy az asszony, visszajöjjön és elrejtse a sétányon. Csak elfelejtette. Óvatosan kilopózkodott a ház elé a tárolóhoz. Nagyon magas volt s a kezével nem ért le a kuka fenekére, ezért nagy nehezen belemászott. Mikor lecsúszott az aljába, már sejtette, hogy bajos lesz majd innen kimászni, de egyelőre izgatottan nekiállt a kincskeresésnek sötétben. Nem is kellett sokáig a szemetet, ételmaradékot markolászni, mikor jobb kezével megérintette a csodálatos testet, amit ujjai vakul is szeretettel átfogtak. Mint a halottnak hitt szerelmese lenne újra itt; na, talán még egy kicsivel több is.   

Lecsavarta a kupakot s egy hatalmasat húzott az üvegből. — Na! Most már meg is halhat, azt se nagyon bánná — hirtelen elmosolyodott, mert az jutott eszébe, hogy azt az embert biztos megütné a guta, ha éppen most lenne kedve a szemetet beöntenie és ő a sötétből méltatlankodva kiszólna. Nem hiszi, hogy az, az ember túlélné. — Meg ő se venné jó néven, ha fejen öntenék felülről egy vödör használt babapelenkával, miegymással…

Még egy darabig ücsörgött a szemétben, hogy erőt gyűjtsön, majd nagy nehezen feltornázta magát a kuka oldalára, de onnan lefordult a földre, s egy nagy puffanással elterült a fűben. Az magától értetődik, hogy az üvegnek nem történt semmi baja. Ahogy volt, úgy koszosan, büdösen, lebotorkált a pincébe és lefeküdt a földön szerteszét heverő könyvei közé. Ahogy ott fektében oldalra nézett, a szekrény lábához simulva meglátott egy hét decis üveg konyakot, ahogy ott pironkodott, mint egy szende szűzlány búcsú után.

— Hozsanna! És Halleluja! Köszönöm, hogy rám tekintettél a magasból, Uram! 

Hirtelen új erőre kapott. Magához vette az abszolút garantált gyógyszermennyiséget, zsebébe rakott egy pakli cigarettát — az elég lesz — vigyorogta, majd még az ajtóból visszabotorkált a biztonság kedvéért, gyufáért és tartalék öngyújtóért, majd könnyed szívvel, de nehéz lábakkal elindult a hegyek felé. Csak attól aggódott, nehogy egy túlbuzgó erdész korán kelő kutyája idő előtt rátaláljon.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.02.20. @ 16:46 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de