könnyed nyári csintalankodás, amelyben a szerző „férfiként” debütál *
Fullasztó volt a hőség, pedig már elmúlt délután öt óra. A teraszon üldögéltem, látszólag olvasgatva, de inkább szenvedés
— Alain Duprain! — szóltam bele kissé ingerülten, mert még a beszéd is nehezemre esett.
— Jó napot, az Étoile bárból beszélek… Elnézést, uram, hogy ezzel zavarom, de van itt egy igencsak elázott vendég, a neve: Michel, és azt mondja, hogy a maga barátja. Jó lenne, ha érte jönne, amíg kárt nem tesz magában. Szedelőzködik, és nagyon neki van keseredve…
— Tíz perc múlva ott vagyok! Vigyázzanak rá, nehogy elmenjen! — kiáltottam a telefonba vidáman.
A bágyadtságom egy-kettőre elillant, mert bármily hihetetlen, ennek a telefonhívásnak nagyon megörültem. Michel valóban a barátom, két napja érkezett hozzám egy kis kikapcsolódásra, de még az érkezése délutánján eltűnt.
— Járok egyet a parton — kiáltott be vigyori hangon a szobám ajtaján, de mire felnéztem a munkámból, már csak elsuhanó sziluettjét láttam a teraszon át.
Este finom vacsorára voltunk hivatalosak az egyik baráti házaspárhoz, de Michel egyre késett, s a harmadik sürgető hívást követően döntöttem: „Mi van már, miért nem jöttök?” — volt az első. „Na?!” — a második „Hazaért már?” — ez volt a harmadik, amely után lemondtam az egészet és elrágcsáltam néhány kekszet. Mérges voltam, nem tagadom. Nagyon jól tudtam, mi történhetett, de elvártam volna, hogy ideszóljon. Elég lett volna annyit beleröhögnie a kagylóba: „Öreg! Tudod, milyen bombázó!” Vagy bármilyen blőd szöveget mondhatott volna, akár azt: „varacskos disznó”, de hogy semmit?!
Tönkretette az egész estémet, mert mindvégig bennem munkálkodott valami hülye elegy: dühből, csalódottságból, tehetetlenségből és egy csipetnyi aggódásból. Mindemellett készítgettem azt a pár mondatot, amit a reggeli kávéja mellé szervírozok, nem törődve azzal sem, ha megsértődik és egy-két órára fagyos lesz a hangulat közöttünk.
Michelt azonban reggel sem találtam a szobájában, nem jött ebédre és este megint le kellett mondanom miatta egy meghívást.
A következő reggelen már több aggódás vegyült a dühömbe: hol lehet?
Csoda, hogy örültem a telefonhívásnak?!
Gyorsan a bárba értem, nem is kellett hozzá a tíz perc! A pultra borult szendergőben rögtön felismertem a barátomat. Ej, ez rosszabb, mint amire számítottam! A készséges pincérrel kivittük az autóhoz és nagy nehezen betuszkoltuk a hátsó ülésre. Fogalmam sem volt arról, hogy otthon hogyan szedem ki onnan, de még ez sem rontotta el az örömömet, hogy megkerült végre.
Visszamentem a bárba, hogy rendezzem a számlát.
A kocsiban iszonyatos szag terjengett, hiába volt nyitva az ablak mindkét oldalon, mit sem segített. Szerettem volna minél előbb hazaérni, és hangosan mondtam köszönetet a jó Öregnek, mert kifogtam egy zöldhullámot, s percek alatt felkapaszkodhattam a házamhoz. Beálltam a garázs elé, és szemügyre vettem a barátomat. Ájultan feküdt, félig lecsúszva az ülésről, a nyaka is kitekeredve, hihetetlen volt, hogy élő. A szájából vastagon folyt a nyál és a bűzből ítélve, máshol is nedvedzett. Gyorsan kiszálltam és jó nagy levegőt vettem.
Nem részletezem, valahogy sikerült felvonszolnom a teraszra. Először azt terveztem, hogy kicsit később, ha józanodott valamelyest, és ő is részt vesz benne, feltámogatom a szobájába, de aztán meggondoltam magam, és amikor kezdett hűvösödni, egyszerűen rádobtam egy plédet.
Ott üldögéltem mellette, gint iszogattam. Vártam, hogy felébredjen, vártam, hogy az előkészített, főleg durvaságot és káromkodást tartalmazó mondataimat a fejéhez vágjam, de semmi jelét nem mutatta, hogy rövidesen eszméletre térne, így éjfél körül magára hagytam.
Nem tudtam elaludni. Munkálkodott bennem a düh és a kíváncsiság. Miért tette? Soha részegnek nem láttam, sőt illumináltnak sem. Egy-egy pohárral megivott néha, de leginkább egy gyömbéritalt fogyasztott a bulikon, összejöveteleken.
Másnap úgy ébredtem, mintha az éjszaka folyamán kicserélődtem volna Michellel. Fájt a fejem, szédültem, a gyomrom sem volt rendben, ráadásul elfeküdtem a nyakamat is. Kényszeredetten indultam zuhanyozni, amikor csengettek. A barátnőm, Isabelle és az ő barátnője, Frédérique állt az ajtóban.
— Beteg vagy? — kérdezte Isabelle.
Elhúztam a számat és félreálltam, hogy bejöhessenek.
— Michel? — kérdezte Frédérique. — Megkerült már?
Nem túl lelkesen a terasz felé mutattam:
— Ott döglik…
— Alain! — szólt rám a barátnőm.
Kimentünk a teraszra.
— Jézusom! — sikongtak a lányok.
Ebből azt hiszem, sejteni lehet, milyen látvány fogadta őket. Egy pillantást én is vetettem a barátomra — ha lehet, még szánalmasabban nézett ki, mint előző nap —, aztán egy lemondó legyintéssel elmentem zuhanyozni.
Kicsit, de tényleg csak egy kicsit jobban éreztem magam, amikor kiléptem a fürdőből. Isabelle az ajtó előtt várt és rögtön teljesen hozzám simult. Máskor ettől már minden bajom lett volna, most gyengéden, de határozottan eltoltam magamtól.
— Fáj a fejem, kavarog a gyomrom, és elegem van Michelből.
— Nem kellett volna leitatnod! — ugrott nekem Frédérique.
Megelégedtem egy lesújtó pillantással, mert végső fokon értettem, sőt sajnáltam őt. Isabelle szervezte be Michel partnerének és talán túl sokat remélt ettől a két héttől, amelyből most már a negyedik nap telik és még nem történt — az ő szempontjából! — semmi.
Isabelle a nyomomban loholt:
— De mi történt? Miért nem telefonált? És hol volt?
Hirtelen megfordultam, ő meglepetten visszahőkölt és nagyra kerekedett szemekkel, kissé megriadva nézett rám.
Széttártam a karjaim.
— Ezekre a kérdésekre még én is várom a választ. — És elmeséltem, amit tudtam. Közben Frédérique is utánunk jött, a lényeget így ő is hallotta.
— Bocs! — mondta és felajánlotta, hogy főz kávét. Isabelle pirítóst készített, én meg kifacsartam pár narancsot.
A konyhában reggeliztünk, szótlanul, mintha bűnösök lennénk abban, ami történt. Mindhárman összerezzentünk, amikor Michel megszólalt a hátunk mögött:
— Egy-kettő-három vagy inkább hat-hét kávét kaphatnék én is?
Mintha látomásunk lenne, úgy néztünk rá. Meg kell hagyni, ritkán látni önmagából ennyire kifordult civilizált embert. Michel mezítláb állt a konyha kövén, a farmerjén gyanús foltok éktelenkedtek, az inge gyűrött, mindenféle lenyomatokkal, na, és a feje! A négynapos sörte alól előderengő bőre a zöld és a szürke közötti átmenet, a szemei iszonyatosan kidülledtek és szinte pirosan villogtak, az arca felpuffadva, ajkai lefittyedve!
Isabelle tért elsőként magához:
— Michel, az istenért! Megkérhetnélek, hogy fürödj meg? Aztán kapsz kávét, amennyit akarsz.
— Előbb a kávé! Idáig is alig tudtam eljönni… — a hangjából sejteni lehetett, nem fog tágítani.
Isabelle is így láthatta, mert azonnal felállt és már készítette elő a főzőt.
Amíg a barátom tisztálkodott, a lányok elköszöntek. Nem is bántam, éreztem valahogy, a kikerülhetetlen beszélgetés nem fog simán lefolyni. És valóban!
Megvártam, amíg Michel kieszi a fél hűtőt; saját bevallása szerint nem evett három napja.
— És most elmeséled, hol a csudában voltál két napot? És hogy miért ittad le magad ilyen gyalázatos módon?
A változás, amely kérdésem nyomán végbement a barátom arcán, megdöbbentett. Felugrott, és idegesen járkált oda-vissza a szobában.
— Van valami erős piád? — állt meg előttem egy pillanatra, de válaszomat meg sem várva, a bárszekrényhez lépett.
— Na, nem! Ezt nem fogod velem csinálni! — ugrottam fel, de már nem tudtam megakadályozni, hogy jól meg ne húzza a legerősebb whiskymet. — Mi van veled? Mióta iszol?
— Ülj le! — parancsolt rám összehúzott szemmel.
Leültem a fotelba, amelyre mutatott, ő pedig az asztalkára telepedett. Újabb whisky-kortyok után elkezdte:
— Alain! Én megőrültem!
Gyorsan átfutott rajtam, ha ez a téveszméje, akkor őrült, vagy nem? Sok időt nem hagyott, folytatta:
— A parton bóklásztam… hány napja? Nem is tudom, de nem ez a fontos. A sziklák közelébe értem, s ahogyan lementem az öbölbe, egy gyönyörű nőt találtam ott. Vissza akartam fordulni, nehogy megijesszem, de ő megszólított:
— Érti a Morse-jeleket?
— Nagyjából… — feleltem.
— Én nem annyira… Pedig a hullámok jeleket csapkodnak a sziklán. Szeretném megfejteni a tenger üzenetét. Nincs kedve segíteni? — kérdezte egyszerre ábrándosan és kérőn.
Hülyeségnek tartottam, de mégis közelebb léptem.
Hát, öregem! Volt ott tényleg hosszú meg rövid loccsanás, egy ideig írogattuk a sziklák tövében elsimított homokba, de semmi értelmes szöveg nem jött ki belőlük.
— Vagy csak mi nem értjük… Egy idegen nyelven lehet, nem? — nézett rám a lány, aki közben elárulta a nevét is, Mireille-nek hívták. Kicsit csalódottnak láttam és éppen valami vigasztaló szövegen törtem a fejem, amikor hirtelen rám tapadt és én bizseregni kezdtem, olyan volt, mintha apró áramütések értek volna. Percek alatt túl voltunk mindenen.
Ez többször megismétlődött, már iszonyatosan kimerültem, akkor ő a kezét a homlokomra tette. Erre emlékszem, aztán elalhattam.
A nap már elég mélyen járt, amikor felébredtem és Mireille már nem volt mellettem. Körbenéztem és észrevettem, hogy a homokba a jelek helyett egy cím van írva és az, hogy VÁRLAK. Elolvastam és nem volt választási lehetőségem, akarok-e menni vagy nem; mennem kellett.
Érted? Én nem! Mintha húzott volna valami. Soha nem jártam azon a környéken, mégis tudtam, merre kell mennem. Nagyon furcsának találtam, tudtam, hogy nem oké, de nem tehettem semmit ellene. Szinte kifulladtam, mire a megadott címre értem. Hatalmas park mélyén állt a ház, amelynél különösebbet nem láttam.
Michel hatalmasat kortyolt az üvegből, fátyolosodó tekintetét rám fordította pár pillanatra, aztán valahová mögém nézve folytatta:
— Az volt a legfurcsább, hogy látszatra olyan ez a ház, mint bármelyik másik, mégis valami megmagyarázhatatlan érzés borzongatott meg, amikor megálltam a kerítés mellett és benéztem rá a bokrok között. Elegánsan keskeny kovácsoltvas kapuja résnyire nyitva volt, s amikor meglöktem egy kicsit, nyikorogva kitárult. Széles kavicsos út vezetett házhoz, nem egyenes, egy kicsit kanyargós. Az egyik kanyar ívében egy homokozót alakítottak ki, benne elmélyülten játszott egy négy év körüli kislány. Háttal ült, de a cipőm alatt csikorgó kavics hangjára odafordította a fejét. A döbbenettől a földbe gyökereztek a lábaim; a csöppség a tengerparti lány szakasztott mása volt. Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem tőle: „Anyukád hazaérkezett már?”, de megelőzött:
— Nem játszol velem? Labdázhatunk is, ha nem szeretsz homokozni.
— Majd később talán. Most beszélnem kell az anyukáddal – és sietve elindultam a ház felé.
Pár lépéssel odébb egy idős hölgyet pillantottam meg, aki a rózsákat metszette. Felegyenesedett és leplezetlen kíváncsisággal méregetett.
— Szép napunk van, nemdebár? Adhatok egy szál rózsát? — kérdezte kedvesen, kissé félrehajtott fejjel.
— Köszönöm, nem kérek — nyögtem ki nagy nehezen, ami nem csoda, ha elárulom, hogy az idős hölgy vonásai is egy az egyben Mireille-é voltak; talán a nagymamája.
Több mint különös, gondoltam magamban, hogy e család nőtagjai ennyire hasonlítanak egymásra, mert azt még el kell mondanom, hogy a kertben és a házban még öt különböző korú hölggyel találkoztam s valamennyiükre érvényes: Mireille-hasonmás volt.
— Szép nagy a család! — szóltam a lányhoz, akit a hátsó teraszon találtam meg. — De fiúk nincsenek?
Nem válaszolt, nem is mozdult egy darabig, már azt hittem, megbánta a sziklánál történteket és latolgatni kezdtem, az elmaradt üdvözlés helyett nem elköszönnöm kéne-e.
Lassan felemelte a fejét, rám nézett, vagyis csak felém, de a tekintete olyan furcsán élettelen volt, mint a bábuké. Kicsit összerázkódott és elmosolyodott. A következő pillanatban rám tapadt, ahogy a tengernél és vonszolt magával az emeletre. Én megint abba a megmagyarázhatatlan, furcsa kábulatba estem és nem volt saját akaratom. Az éjszaka folyamán ez számtalanszor megismétlődött; kiszívta az összes erőmet.
Hajnalban iszonyatos szomjúságra ébredtem. Legnagyobb meglepetésemre egyedül voltam az ágyban, de a szobában is. Körülnéztem, nem volt ott semmi rendkívüli, mégis, fogalmam sincs miért, borzongani kezdtem. Magamra rángattam a ruháimat és elindultam innivalót keresni.
Kinéztem a folyosóra. Éppen csak derengett, csend volt, olyan nagy, hogy szinte percegett és sehol senki.
Fogalmam sem volt, melyik ajtó mögött lehet a fürdőszoba, ezért azt gondoltam, inkább a konyhát keresem meg, és lefelé indultam. A lépcső enyhe ívben kanyarodott s amikor a közepénél jártam, észrevettem, hogy az előcsarnokban álldogál valaki. Megszaporáztam a lépteim, de ahogyan lejjebb értem, egyre több alak került a látómezőmbe. Álltak mozdulatlanul a fal mellett.
Csak amikor egészen közel voltam hozzájuk, akkor ismertem fel őket; az összes nő ott állt, akivel a kertben és a házban találkoztam, álltak mereven, szoborszerűen. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az egyiket, amikor sátáni kacaj verte fel a pirkadati csendet s végigvisszhangzott az egész házon.
Feltéptem a bejárati ajtót s mint az őrült, rohantam a kavicsúton, ki a kapun, el, el, a város felé az úton. Rohantam, amíg erővel bírtam, aztán meg vánszorogtam, közben elhatároztam, hogy betérek az első ivóba. Csak egy vágyam volt, inni valamit, hogy ezt a kétségbeejtő, megmagyarázhatatlan élményt elfelejtsem, ha csak rövid időre is, de kitöröljem az emlékezetemből.
Találtam végre egy kocsmát. Gyors egymásutánban kértem négy vagy öt whiskyt, s azután már csak arra vigyáztam, hogy ki ne józanodjak, mert akkor kegyetlenül tolakodtak elő ezek az őrjítő emlékek. Nem tudtam elhinni, hogy valóság lenne és nem akartam tudomásul venni, hogy akkor pedig megőrültem. Ha idáig jutottak a gondolataim, újra innom kellett. Nem bírtam józan maradni, mint ahogyan most sem tudom elviselni tiszta fejjel magamat.
Ezzel fejezte be mesélést a barátom és meghúzta az üveget. Felállt, de már igencsak imbolygó volt a járása, ahogy a terasz felé tartott.
Nekem pedig halványan derengeni kezdett valami. Mintha valaki valahol tett volna egy megjegyzést, ami akkor nem illett sehová, de Michel történetét hallva most értelmet kapott.
— Emlékszel még a címre? — Felém fordult és úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tőle: „Megölhetem az anyádat?” – Megtalálnád azt a házat?
— Én oda vissza nem megyek! — jött vissza villámként és a nyomaték kedvéért az üveg alját az asztallaphoz csapta
— Pedig visszamegyünk! Rögtön, ahogy kijózanodsz!
Vigyorgott bambán és mintegy válaszul egy szuszra kiitta a maradékot az üvegből, közben pedig diadalmasan nézett rám. Rezzenéstelenül viszonoztam a pillantását, semmit sem árulva el abból, ami ez alatt a fejemben zajlott. Hogy nem adom fel olyan könnyen a tervemet, ha nem megy másképp, menni fog csellel.
Nem késlekedtem, azonnal telefonáltam Párizsba, egy fotós barátomnak. Tudtam, hogy Isabelle dühös lesz, ha ekkora szenzációból kihagyom s lesz is némi igaza, mert az utóbbi időben sok közös munkánk volt, de ehhez a riporthoz valószínűleg nemcsak fotós tehetség kell, hanem némi hajlandóság a bunyóra.
Szerencsém volt, David ráharapott a sztorira s a beszélgetésünk végén már a garázsajtót nyitotta. Igaz, még így is beletelik pár órába, amire La Rochelle-be ér, s hiába is győzködném, hogy üljön repülőgépre, ő annál garasosabb. Talán épp így lesz jó az időzítés, ha addigra sikerül kijózanítani Michelt.
Nem kis erőfeszítés volt, de elértem, hogy a délelőtt folyamán ne igyon többet, aztán beültünk egy magyar vendéglőbe és addig dumáltam, hogy ő is gulyást és túróscsuszát kért.
Az ebéd végére megint fordult a kocka, Michel kezdett formába jönni, nekem viszont nem tett jót a nehéz, zsíros étel. Szerencsére az agyam nem hagyott cserben, a mentő ötlet most is kipattant belőle.
— Neked nem tiltakozik a gyomrod? — fordultam a barátomhoz, erősen túljátszott, szenvedő arccal.
Michel meglepetten nézett rám s csak felrántotta a vállát.
— Ennyivel kriplibb vagyok? Nekem erősen háborog! Ha nem kellene vezetnem, egy pohár bort leengednék, hogy rendbe hozza.
— Mi a gond? — húzta fel a szemöldökét. — Bízd rám a vezetést, te meg vedelj! Bármennyit iszol is, utolérni úgysem tudsz mostanában.
Meglepődtem, hogy milyen simán ment, meg azon is, hogy most semmi nyoma a reggeli eltorzult arcnak. Nyugodtan kijelenthetem, Michel olyan volt, mint amilyennek mindig is ismertem.
Az ebédet ő egy dupla kávéval fejezte be, én könnyű roséval, ám a duplát, bármily erősen kívántam is belőle, tudván azt is, hogy lenne szerepe a gyomrom rendbetételében, nem mertem megkockáztatni, nehogy veszélybe kerüljön lassan körvonalazódó tervem.
Ebéd után vettem pár újságot és egy térképet a tengerpartról. Közben Michelre sandítottam, de nem gyanított semmit. Aztán egy félórára kiültünk egy teraszra, én fagylaltot ettem karamellöntettel, Michel csak bámészkodott, aztán váratlanul mégis kért egy dupla-dupla kávét itt is.
— Ha mindenképpen meg akarod ölni magad, ne amíg nálam vendégeskedsz! — fenyegettem meg a fagylaltkanállal.
Röhögött.
Pár percre még beugrottunk a lányokhoz, én nem sokat teketóriáztam, félrevonultam Isabelle-lel és illetlen sugdolózásba kezdtünk. Nagyvonalakban elmondtam neki Michel ügyét, hogy egy nővel volt, de valami van a háttérben, ami nem tetszik nekem, és délután odamegyünk, ha David is megérkezik, de az egészről nehogy elszólja magát, mert Michel nem nagyon akarja a kiruccanást, minden erejével tiltakozik, így valami trükkel fogok próbálkozni. Isabelle rögtön felajánlotta, jön ő is.
— Nem, szívem! Te itt maradsz, és ha SOS-t küldök, szólsz a zsaruknak.
Ez meglepte, de nem lenne nő, ha kis simogatós trükkjével nem akart volna tovább próbálkozni. Hát, ha a józan érv nem segít, folytassuk nőivel!
— Erre csak te vagy képes, ezt nem bíznám senki másra.
Ezen elgondolkozott, nem várhattam meg, hogy logikát keressen, s esetleg ne találjon benne, ezért tettem rá még egy lapáttal.
— Hidd el, ez a következő fotóidnak remek ajánlólevél lesz!
Elmosolyodott s láttam a szemén, hogy rögtön a nyakamba fog ugrani, de erre most nem volt már idő. Szélsebesen elköszöntünk.
— De mégis miről van szó? — próbálkozott Isabelle máris magához térve az ámulatból, mi meg gyorsan beültünk az autóba.
Elismerően mosolyogtam felé: „Okos vagy, bébi!”
— Telefonálok! — kiáltottam felé és megböktem Michelt, hogy induljon.
A házam előtt egy nyurga alak ugrált, közelebb érve derült ki, hogy egy kavicsot rugdos, s mint macska az egeret, igyekszik menet közben elkapni. Érkezésünkre megállt, és csípőre tett kézzel vigyorgott ránk.
— Őt is meghívtad? — kérdezte Michel.
— Ismered?
— Futólag.
— Az jó, akkor nem lehettek haragban — néztem rá a szemem sarkából. — Vagy igen?
Ennyire volt idő, kiszálltunk. Az üdvözlésekből semmi kellemetlen előzményre nem következtettem.
Bementünk a házba és azonnal a számítógéphez siettem.
— Valami derengeni kezd — mondtam Michelnek, amíg a gépre vártam. — Rögtön bizonyosságot kapsz, hogy nincs veled semmi baj. De ha beigazolódik a gyanúm, akkor is van itt rengeteg rejtély.
Michel dühös lett.
— Ezért hívtad? — bökött David-re. — Nem tudsz olyat mutatni, hogy visszamenjek!
Lépett volna a bárszekrényhez. Elálltam az útját.
— Csak azt kérem, nézd meg, amit mutatok. Ha nem győz meg, a pincekulcsot is megkapod.
Kényszeredetten, de beleegyezett. Beütöttem pár szót s a monitoron megjelent: „Bűntény vagy szerelem? Eltűnt a szobrásznő!”
Egyszerre hajoltunk közelebb mind a hárman. Michelre pillantottam és vállon veregettem magamat: „Sikerült!”
— Azt javaslom, kezdjük ott, ahol te, menjünk a sziklához, ahol találkoztál a lánnyal! – s mozdultam, hogy kikapcsoljam a gépet.
— Várj! Én is mutatok valamit! — fogta le a kezemet David. — Fotóztam ezt a lányt!… Forduljatok el!
— Ki a franc akarja lenézni a kódodat! — háborgott Michel, de inkább csak azért, hogy kiengedjen egy kis gőzt.
— Itt van, látjátok?!
— Ő az, és mégsem! — szólalt meg Michel. — Valami más rajta!
— Talán azért, mert nem az eredetivel találkoztál — kockáztattam meg egy veszélyt rejtő megjegyzést.
— Nagyon déjà vu-m van, mintha rögtön rákanyarodnék az ösvényre, amely az őrületbe vezet! — csattant fel Michel.
— Ebben igazad lehet, de az őrült nem te vagy — mondta a háttérben David csendesen és bölcsen, aztán kifelé indult, hogy összeszedje a felszerelését.
Barátilag megveregettem Michelt, aki eléggé megviselten ácsorgott mellettem.
— Néhány óra és megnyugodhatsz! Egyre jobban tisztul a kép!
Michel egy kényszeredett grimasszal válaszolt, aztán engedelmesen követett.
Gyalog indultunk a sziklához, útközben átvettem Davidtől pár kilónyi cuccot, mert annyit a nyakába aggatott, hogy alig vonszolta magát.
— Itt történt — mutatott előre Michel, ahogy közeledtünk.
Valóban, a homokba rajzolt cím még most is olvasható volt. David mindent többször lefotózott.
— Nézzétek! — hívta fel a figyelmünket két különös árokra. — Ez olyan, mintha valakit a derekánál fogva vonszoltak volna. Ez a cipője nyoma.
Követtük a nyomokat, egy autóabroncs-nyomig vezetett.
— Neked ez tisztul! — fortyant rám Michel mérgesen.
— Pedig tisztul! — de még biztatásképpen sem mertem mosolyogni rá.
— És most? — lépett hozzánk David. — Én mindennel kész vagyok itt.
— Visszamegyünk a „társamért” és elkocsikázunk a megadott címre.
— Mibe akarsz keverni? — ágált Michel. — Nekem ebből az ügyből már így is elegem van, nem szeretném a szabadságom maradékát a dutyiban tölteni.
— A zsaruk így is, úgy is kíváncsiak lesznek egy-két momentumra, de annyit csak megér neked is, hogy tisztán láss. Különben többet leszel a kijózanítóban, mint otthon.
Michel iszonyatosan dühös lett, és David-hez fordulva teljesen kifakadt.
— Most mit játssza egyfolytában a mindentudót! Miért nem lehet beavatni engem is, ahelyett hogy idevet egy-egy sokat sejtető fennkölt mondatot? — felém fordult. — Na, miért? Gyengeelméjű vagyok, aki nem értené meg a bonyolult logikai összefüggéseket?
— Na, jó! — Pár mondatban előadtam az elképzelésemet. David sűrűn bólogatott, Michel kétkedve grimaszolt.
— Te nem vagy normális! — szólt végül és meglódulva faképnél hagyott bennünket. Néhány méter után visszafordult s mintha már hajlott volna elfogadni a hallottakat, de azért ezt mondta. — Ha mindez igaz, vagy legalább a fele, még a nyáron oltárhoz vezetem Sophie-t.
— Ekkora kockázatot azért ne vállalj fel! — röhögtem rá, mert mindenki tudta, hogy ezt az eseményt semmiképpen nem kerülheti ki. Csak később értettem meg a faramuci észjárását s még nagyobbat röhögtem, és alaposan hátba vágtam. – Nincs esélyed megúszni a béklyót, barátocskám!
Láttam, hogy David is némi késéssel értette meg Michel humorát, ezért csak kelletlenül csatlakozott egy rövid heherészéssel.
Otthon elővettem a fegyveremet. Michel nem nézte jó szemmel a műveletet.
— Biztos, hogy szükség van rá?
— Biztos! Hogy használni kell-e, mert gondolom, inkább ez aggaszt, arra a válaszom: nem hiszem. De az erőviszonyok a javunkra billennek ki tőle, s az sohasem hátrány. Egy fegyverrel szemben más az értékrend!
Michel gondterhelten nézett maga elé.
— Látom — mondtam neki —, ezzel az információval még meg kell birkóznod, de ne csüggedj; nekem is két évembe került, mire eldöntöttem, hogy megveszem ezt a vackot!
Közben David is előkerült s én kiteregettem a térképet.
— Ide megyünk! — böktem egy pontra, s az ujjamat végigvezettem az útvonalon, amelyen odajutunk.
David szó nélkül vette tudomásul, nem úgy Michel. Valósággal a térképhez tapadt. És nagyon izgatott lett.
— Hogy a csudába jutottam én oda?!
Némi erőszakot is be kellett vetnem, hogy félre tudjam tolni a térképről, amit sietősen összehajtogattam és intettem; indulunk.
David vezetett, én navigáltam. Közben felhívtam Isabelle-t:
— Kicsi drágám! Mostantól el ne mozdulj a telefontól, mert bármelyik pillanatban jelezhetek. Fel sem kell venned. Ha látod, hogy én hívlak, azonnal értesítsd a rendőrséget és küldd őket a következő címre! — Lassan betűztem az utca-házszámot, majd visszamondattam vele, aztán pár kedveskedő mondattal beléfojtottam a kérdezősködést és elköszöntem.
— Ha megtudja, miből hagyod ki, valószínűleg nagy árat kell fizetned! — vigyorgott Michel nem kis rosszindulattal.
— Legfeljebb kettős esküvőt tartunk — legyintettem könnyedén és egy pillanatra komolyan belegondoltam: bánnám-e?
Michel mintha olvasott volna a gondolataimban, fürkészőn nézett rám.
— Talán nem is bánnám! — válaszoltam hangosan a kérdő pillantásra.
„Bizony, így van ez rendjén!” — bólogatással lesett előre. Az utat figyelte s egyre izgatottabb lett. Nem mondta ki, de tudtam, képtelen felfogni, ezen a kusza, tekervényes útvonalon hogyan talált a házra.
Nem mentünk egészen a kapuig, nem volt jelentősége, de jobbnak láttam így.
— Arra kérlek benneteket, hogy senkinek ne nézzetek a szemébe!
— Csak nem?… — kezdte Michel.
— De igen! — fojtottam belé a szót és kiszálltam.
— Oké!
A kapu most is ugyanúgy résnyire nyitva volt, ahogyan Michel leírta. Bementünk. A kavics elég hangosan csikorgott hármunk talpa alatt, de az óvatoskodásnak nem láttam értelmét.
Haladtunk egyre beljebb, de sehol senki. Már-már kísérteties volt a nagy üresség. Talán a felfokozott idegállapotom okozta, de borzongani kezdtem. Óvatosan a többiekre pislantottam, igen, mindkettőjüknek feszült volt az ábrázata.
Odaértünk a házhoz. Bekopogtunk, aztán toporogtunk az ajtó előtt, közben nézelődtünk jobbra-balra tekintgetve, David az ablakon is bekukucskált. Hosszan várakoztunk, de mivel senki nem jött elő, David lenyomta a kilincset s az ajtó kitárult. Láttam Michelen, hogy nem nagyon akaródzik neki követni a fotóst, ezért én mentem be utána, de mindenre felkészülve, a kezemet a pisztolyomon tartottam.
Tágas, elegáns előcsarnokba léptünk. Körbenéztem, és alig tudtam lenyelni a torkomba ugrott gombócot, amikor megpillantottam a lépcsővel szembeni falon a sok konnektort.
— Hihetetlen! — suttogta Michel. Olyan közel állt hozzám, hogy a lehelete a tarkómra csapódott.
— Most merre? — jött vissza hozzánk David, aki közben beljebb merészkedett.
— Valami szuterént vagy pincét keressünk! Én ott rendezkednék be — jött meg váratlanul Michel hangja, amivel mindkettőnket jól meglepett.
— Egyetértek! Akkor pincére fel! — mondtam elég hülyén.
Nem kellett sokáig keresnünk, habár ebben a szerencsének és David-nek egyforma szerepe volt; barátunk ugyanis jó szokása szerint kiélte alapvető tulajdonságát, s addig nyitogatta kíváncsian a lépcső alatti szekrényeket, amíg az egyik mögött megtalálta a pincelejáratot.
— Gyertek! Ide, ide! — és minden óvatoskodást mellőzve már ereszkedett lefelé.
Hatalmas, boltíves terembe értünk, amelyből újabbak nyíltak. Lassan araszoltunk előre.
— Vedd már elő! — sziszegte felém Michel.
Néztem rá, hogy mit, de egyúttal meg is értettem.
Furcsán éreztem magam fegyverrel a kezemben egy idegen ház pincéjében, egy őrült fikciót kergetve. Egy pillanatra megfordult a fejemben, lehet, hogy én se vagyok normális? De nem értem rá ezen filozofálgatni!
A harmadik vagy negyedik terembe értünk, amikor szobaszerűen berendezett sarok tárult a szemünk elé. Egy ágy, egy fotel, egy asztal, egy szekrényke – amit hirtelen felfogtam – és egy lány. Gyönyörű, szőke hajú.
A fotelban üldögélt, könyvvel a kezében. Ránk nézett.
— Ne nézzetek a szemébe! — figyelmeztettem a többieket.
De nehéz volt kerülni a pillantását, ahogy érdeklődve nézett egyikünkről a másikunkra. Lesütöttem a szemem s akkor láttam meg, hogy a lábán bilincs van, hosszú lánccal. Nem hagytam magam megtéveszteni, lehet, hogy ő is csali.
Elképzeltem, milyen hülyén nézhetek ki, ahogy padlóra szegezett tekintettel, kezemben egy pisztollyal lassan párat előre lépek.
— Megtenné, hogy válaszol egy kérdésre, mielőtt bármi mást tennénk?
— Kérdezzen!
De ezt nem a lány mondta, hanem a hátunk mögött egy férfihang s megtoldotta egy eszelős kacajjal. Nem kellett Michelre néznem, hogy tudjam, ő nem először hallja.
Óvatosan odafordultam, ahogy a többiek is. Két pisztoly csöve meredt ránk, emellett más nem is lehetett volna érdekes, ha ez egy szokványos ügy lett volna. Csakhogy nem az volt!
Három-négy méterre tőlünk egy vörhenyes hajú, tüskefrizurás férfi állt. Fémkeretes szemüveget viselt, farmer volt rajta meg póló, s nem lehetett több harmincöt évesnél. Ő szorongatta a két pisztolyt. Mögötte, mindkét oldalon, két-két nő állt, teljesen egyformák, csak eltérő korúak.
— Ne nézzetek a szemükbe! — suttogtam oldalra, de elkéstem. Michel és David megbabonázva bámult rájuk. Ennyit a szépen kigondolt tervről! Tisztában voltam vele; vesztettünk!
Már csak egy lehetőség maradt, ám hirtelen rádöbbentem arra, mekkora hibát követtem el. Isabelle-nek azt kellett volna meghagynom, hogy akkor riassza a zsarukat, ha félóránként nem jelzek nála, de most már eső után satöbbi! Ahogy elnézem a pasast, nincs rés a pajzsán!
— Vegyék el a fegyverét! — utasította a társaimat s ők egyszerre ugrottak, hogy teljesítsék a parancsot.
Olyan készségesen, hogy egymást lökdösték. „Köszönöm, atyám!” pislogtam a plafon felé, és a földre rogytam, mintha ők löktek volna fel s igyekeztem a pisztolyt jó messzire dobni. Jól számítottam, mindenki arra figyelt, ahogy ez a két megdelejezett hülye egyből rávetette magát és a földön fetrengve küzdöttek a fegyverért. Ennyi idő elegendő volt nekem, hogy a zsebembe nyúlva a telefonomon kitapogassam az egyes gombot, amellyel Isabelle-t szoktam hívni. Csak reméltem, hogy tényleg hozzá fut a jelem, mert ha nem, nagy gáz van. Igaz, mindenképpen, csak nem mindegy, hogy az eséllyel hogy állunk. Egy hangyányiban erősen reménykedtem!
Ennyire emlékszem, aztán ami az ez után következő fél óráról beugrik, azt nem kell készpénznek venni, mert a java illúzió.
Ami megint világos, hogy berontanak a rendőrök, és mindenkit agyonnyomorgatnak; az én csuklómra is bilincs kerül. Ez most megint hülyén fog hangzani, de nagyon örültem neki, utóbb Michel és David is azt mesélte, ők is hasonlóképpen voltak vele.
A zsaruk ott a helyszínen kifaggattak s amikor elmondtuk nekik, hogy mi a helyzet, úgy néztek ránk, hogy biztos voltam benne, nem a rendőrségi zárkába visznek, hanem egyenesen a bolondok közé. Bevallom, semmi kedvem nem lett volna hozzá!
Amikor végeztünk a jegyzőkönyvvel a rendőrségen, megkérdeztem a felügyelőt, mi győzte meg arról, hogy nem vagyunk őrültek.
Láttam rajta, hogy rosszul esett neki a kérdésem:
— Talán furcsának tűnhet, de gondolkozunk. Körülnéztünk, találtunk ezt-azt és rájöttünk, bármilyen őrültség is, amit előadtak, maguk normálisak.
S most ő mondott el néhány olyan dolgot, hogy tátva maradt a szám. Nem tehettem mást, morogtam valami elnézésfélét és távoztam. Ki sem léptem az ajtón, Isabelle már a nyakamban lógott. Nem éppen erre vágytam, de utólag, amikor a sérelmeit sorolta, ez tűnt inkább elviselhetőbbnek.
— Ne most, kérlek! A halál torkából, az őrület határáról jövök, előbb hadd vegyem számba saját magamat, utána meghallgatlak, ígérem, ha úgy érzed, megkövetlek, kárpótollak, amit akarsz, de most hagyj magamra!… Magunkra! — helyesbítettem, mert megláttam a két félnótást: Michelt és David et.
Akkora mázlim volt pár órája, hogy úgy éreztem, még egy kis hazardírozás belefér s azt gondoltam: „Ha ezt megérted, bébi, csatlakozom Michelhez, istenemre, legyen kettős esküvő!”
Isabelle pár pillanatnyi mérlegelés után rám mosolygott:
— Este azért felhívsz?
„Ajjaj! Mit tettem?!”
Hazafelé a taxiban minduntalan bazsalyognom kellett. Michel, aki mellettem ült a hátsó ülésen, igencsak aggódva méricskélt. Nem is állta meg szó nélkül, ahogy kiszálltunk, megfogta a vállaimat:
— Jól vagy, Alain?
— Miért? Te nem?
— De, én is jól vagyok! Akkor hát min vigyorogsz?
Nagyot kurjantottam:
— Elveszem Isabelle-t!
Néztek rám döbbenten, aztán David azt mondta: „Örvendek, gratulálok!”, Michel meg azt: „Részvétem, gratulálok!” és mind a ketten hátba veregettek.
Leültünk a teraszon egy-egy itallal, s David egyszer csak hatalmasat kacagott, de úgy hogy a térdeit csapkodta, és ha jól láttam, a könnye is kicsordult. Nem volt más lehetőségünk, csendben kivártuk a roham végét:
— Négy órát autóztam a legnagyobb hőségben, egy benzinkútnál felárral vettem egy tucat filmet, exponáltam két tekercset a tengerparti homokról, halálra rémített egy őrült — itt megállt, ránk nézett — nem, nem egy, hanem három őrült, aztán bilincsbe verve bevittek a rendőrök és mindez a nagy semmiért! Mert az a cseppnyi káröröm, hogy a barátom megnősül, nem elégít ki.
Michel szembefordult vele.
— Én ugyan nem értek az újságíráshoz, de annyit azért látok, hogy ennél nagyobb szenzáció nemigen lesz a nyári unalomban. Ez, barátom, főnyeremény!
— Alainnek talán, de én már nem csinálhatom meg utólag, emlékezetből a képeket.
— Pedig az lesz! — szóltam közbe.
— Nem létezik!
— Fogadjunk!
David fülig érő szájjal vigyorogva rázta a fejét:
— Nem nősülök!
Michel öregesen bólogatott:
— Csak idő kérdése!
— Nem nő-sü-lök! Értitek? Nem!
— Pedig ez soha vissza nem térő alkalom! Három esküvő! Lefordítom, harmadannyiból megúsznád a cécót. A bolondnak is megéri! — dobtam be, de már ugrottam is fel.
Futottam végig a parton, David meg utánam s ahogy vissza-visszanéztem, egyszer csak azt láttam, hogy Michel is lohol utánunk. Nekem meg összeakadtak a lábaim és hasra vágódtam. David rám vetette magát, Michel meg felült az ő hátára és hangos rikkantással „gyiapacizott”.
Aztán feküdtünk egymás mellett a homokban és hunyorogva bámultuk a kékséget felettünk. Lehunytam a szemem és az elmúlt pár órára gondoltam. Amikor újra kinyitottam, nem az eget láttam, hanem két hosszú napbarnított lábat, amely egy izgalmas csipkés fehérneműben végződött. A következő pillanatban Isabelle arca hajolt fölém, én meg arra gondoltam, milyen kár, gyönyörű lett volna hófehérben, fátyollal, mirtusszal…
Felugrottam, és kinyitottam a számat egy adag szemrehányásra, de megelőzött:
— Eléd pottyant életed nagy lehetősége, egy világszenzáció, te meg itt fetrengsz! Csalódtam benned, Alain! — mondta inkább szomorúan, mint mérgesen. — Ennyi idő alatt kész riportot vártam volna tőled!
Megfordult, és durcásan sietett visszafelé. Egy elnézéskérő pillantást vetettem a fiúkra, akik felkönyökölve figyeltek.
Megfogtam Isabelle karját.
— Ne aggódj, megírom még az éjjel. Csak David-re való tekintettel halasztom későbbre, pedig már majd szétfeszít az írhatnék.
— Miért, mi van David-del?
— Gondolj bele! Azt hitte, hogy ő is elcsípte ezt a szenzációt, ami igaz is, csak fotók nincsenek hozzá.
Isabelle sokat sejtetően mosolygott.
— És ha vannak?
— Az a pár kocka, amit itt a sziklánál csináltunk, édeskevés! — legyintettem.
— De azokkal együtt, amiket én készítettem a házban, a letartóztatásotokról, már valami. Te mondtad, hogy értesítsem a sajtót. Vagy ezt nem is mondtad? Mindegy, mivel senkit nem tudtam elérni, kénytelen voltam magam odamenni,
„Mégiscsak el kell vennem!” — diadalmaskodott bennem egy hang. Felkaptam és pörögtünk, pörögtünk.
— Tegyél már le! — tiltakozott Isabelle boldogan. — Mondd el nekik is!
Michel és David bamba ábrázatán lemérhettem, magam is milyen pofát vághattam a hír hallatán. Elég nehezen fogták fel, amit hallottak, aztán lassan szétterült az arcukon a megkönnyebbült vigyorgás.
A házba érve mind a hárman szimatolni kezdtünk a konyha felé, esküszöm, valami csodálatos sült illata áradt abból az irányból. Mentünk az orrunk után, a konyhában két nő is álldogált a tűzhely mellett, nekünk éppen háttal. Annyit rögtön és megkönnyebbülve megállapítottam, hogy egyik sem Frédérique.
— Otthon készült, csak melegítjük — fordult meg Sophie.
— Hát te? — szaladt ki Michel száján a nem éppen legkedvesebb fogadtatás, amit ő maga is érezhetett, mert korrigálni próbálta. — Ezt a meglepetést! De jó, hogy itt vagy!
— Hiányoztam? — gügyögte Sophie.
Michel olyan „elnézéstkérek” pofával pislogott rám, és kivonszolta a lányt.
A másik lányt is felismertem közben, ő Annie volt, David barátnője. Összeesküvést sejtettem, de nem volt kedvem spekulálni rajta.
Meg kell hagyni, a lányok pompás vacsorát hoztak össze, nem győztük dicsérni őket, vesztünkre, mert ők meg kötelességüknek érezték viszonzásul elmesélni az ételek keletkezésének történetét. Ami úgy kezdődött, hogy miután Isabelle-nél jártunk, ő felhívta a lányokat, hogy valami nagy buli készül, ezután Annie és Sophie repülőgépre ült, és szinte előbb érkeztek meg Párizsból La Rochelle-be, mint David. Mind a hárman nagyon izgultak miattunk, s hogy eltereljék a figyelmüket, nekiálltak főzőcskézni. Közben pedig beszélgettek erről-arról, hogy milyen jó a közös tevékenykedés a konyhában, de milyen uncsi lenne, ha minden nap ez lenne a program: férj, család, háztartás.
A fiúk egyre jobban feszengtek, s igazán nem kitolásból tettem, hogy Isabelle után mentem a mosdóba, mert valamitől könnyezni kezdett a szeme.
— Alain megkérte a kezem! — ezzel lépett vissza a teraszra.
A másik két lány arca rögtön megnyúlt és reménykedőn a párjukra néztek.
— És… mikorra tervezitek… az esküvőt? — nyögte ki feszengve Michel.
Isabelle rám nézett: „Ó, dönthetek én?” De már mondta is.
— Augusztus végén. Igen, az utolsó augusztusi szombaton.
— Az nekünk is megfelelne, ugye, drágám? — kérdezte óvatosan Michel.
Sophie nem egészen értette, muszáj volt besegítenem, ha ez a lüke még egy lánykérést se tud tisztességesen megejteni.
— Talán nem tetszene neked Sophie, egy kettős esküvő?
— Hármas! — toldotta meg David, és vigyorogva hozzátette. — Csak részben a költségek miatt.
Ami ezután történt, azt másfél évtizedes riporteri gyakorlatommal is képtelen vagyok leírni, mármint hogy ki kinek és milyen sorrendben borult a nyakába. Szóval a szokásos szirupos giccs ment vagy fél órán át, akkor Isabelle — egy könyörgő pillantásomra — elkezdte leszedni az asztalt, amibe a másik két lány is bekapcsolódott, majd ők ketten hosszabb időre el is tűntek a konyhában.
Isabelle a digitális fényképezőgépével a computerhez lépett és rövid matatás után kiszólt nekünk a teraszra, hogy nézzük meg a fotóit.
Michel érkezett oda elsőnek.
— Na, ne! — kiáltott fel és megpróbálta elérni a billentyűzetet.
Kis birkózás alakult ki kettejük között, nekünk meg egy pillantás elég volt a monitorra, hogy megértsük az okot.
A fotó Michelről készült, a leggyalázatosabb pillanatai egyikéről; kinyúlva feküdt a teraszon, karjai ernyedten lógtak, a szája kissé tátva, és ahogy belebámult a lencsébe, értelemnek nyoma sem volt az ábrázatán.
— Véletlenül maradt itt… — keresett fedezéket mögöttem a lány és a szemében csibészes fény csillogott.
Michel nagyot fújtatott.
— Oké! Jó tudni, milyen barátai vannak az embernek! — mondta neheztelőn, de láttam rajta, hogy alig tudja visszatartani a röhögést. És tényleg. David besegített, de nem kellett sok hozzá.
— Ha Sophie ezt meglátja, öregem, lőttek az esküvőnek, de nemcsak a tiédnek, mert a lányok ebből a képből messzemenő következtetésre fognak jutni.
— Sophie! — kiáltott egyet Michel, de már röhögve.
A két lány futva érkezett.
— Istenem!
— Tudom, ezt a lánykérés előtt kellett volna látnod — kezdte a gyónást a barátom —, mentségem annyi, hogy én is most látom először.
Sophie hol a fotóra, hol Michelre nézett.
— Semmi ez ahhoz képest, ami az én mellplasztikám előtt készült rólam — ugratta végül. — Michel! Ez kevés, hogy visszalépjek. És tanúim vannak, hogy megkértél!
Viccelődtünk, röhögcséltünk egy darabig, aztán összecsaptam párszor a tenyerem.
— Oké, gyerekek! Fél kilenc van és én legkésőbb tízharmincra ígértem Robert-nek az anyagot, hogy a holnap reggeli szám ezzel a szenzációval jöhessen ki. Vagyis mostantól mindenki kussol és dolgozik. Értve vagyok?
Michel azonnal beült a sarokba és máris felrakott egy fejhallgatót, majd rövid keresgélés után betett egy CD-t a hifibe. A lányok visszamentek a konyhába, Isabelle a fotókat futtatta át, David pedig bezárkózott a fürdőszobába, hogy előhívja a filmjeit. Mert ő ebben is maradi volt, a modern gépeket végszükség esetén használta csak. „Nekem kell az az izgalom, amivel a film előhívása jár és szeretem azt is, ahogyan megjelenik a kép a papíron” – mondogatta az értetlenkedőknek. Azt már csak a legközelebbi barátaival osztotta meg, hogy szíve szerint kizárólag fekete-fehér képeket készítene.
Eddigre már a maximumra fokozódott bennem a vágy, hogy megírjam a történteket. Felsiettem a hálóba és bekapcsoltam a laptopomat. Egyfolytában írtam, egy teljes órán át, akkor muszáj volt innom valamit.
A nappaliban minden úgy volt, mint amikor elmentem, Michel rendületlenül zenélt magának, Isabelle és David a fotókkal bíbelődött, a két lány a teraszon ücsörgött és halkan beszélgettek. Egy „helló”-val hozzájuk is kinéztem, a többiek felé csak meglengettem az ásványvizes üveget, aztán visszakapaszkodtam a lépcsőn.
Félórányi visszaolvasás-javítgatás után el is készültem s a hónom alá kapva a gépet, lekocogtam a többiekhez. A fotórészleg is befejezte a válogatást, Isabelle Michel mellett álldogált, David pedig kiült a teraszra a lányokhoz.
Szó nélkül áttettem a laptopra a netcsatlakozást és elküldtem a cikket. Közben máris hívtam Robert-t.
— Helló, öreg! Ebben a pillanatban nyomtam meg a gombot, azonnal nálad lesz a pici. Hívj, ha valami nem tiszta, netán valami módosítást kérsz! Oké! Helló!
Töltöttem magamnak egy arasznyi gint, és odaléptem a zenélőkhöz.
— Mit hallgattok? — kérdeztem tőlük, persze, hiába.
Michel megemelte a fülén a hallgatót.
— He?!
Átfogtam Isabelle derekát és megismételtem a kérdést, mire ő válaszul kihúzta a fejhallgatók kábelét. A szobában szétterülő zenében kedvenc együttesemre, a Supertramp-re ismertem.
— Hagyhatom most már?
Élénken bólogattam és elmerültem Roger Hodgson hangjában, ahogy a „Lord Is It Mine”-t énekelte. Isabelle lágyan ringatózott a karomban; pillanatnyilag nem vágytam többre.
— Szuper ez a zene! — jegyezte meg Michel.
— Nem is lehetnél a barátom, ha nem így vélekednél róla! — mondtam komolyan, s láttam a szemén, hogy kész a válasza, de megszólalt a telefonom. Robert volt.
— Átküldtem a címlaptervet. Nézzétek meg!
A számítógép köré sereglettünk s megnyitottam a küldeményt.
„Hármas esküvő la Rochelle-ben” — olvastuk az öles betűket.
— Mi?! — hördültünk fel mindnyájan egyszerre.
Robert röhögésétől megrázkódott a mobilom.
— Bocs, kicsit mellényúltam, ez az augusztus utolsó vasárnapi címlap lesz. Figyelj! Küldtem!
Ekkor néztem a fejlécre, tényleg augusztus volt rajta s 28-a, vasárnap. A fotók pedig — teljes esküvői díszben — minket ábrázoltak.
— Ügyes montírozás! — nyögtem a nevetéstől alig érthetően és kinyomtam a telefont.
A következő fájl már a riportom volt:
„La Rochelle titka: az ellopott kiállítás” és fotók a házról, a szobrokról, a megbilincselt művésznőről és természetesen rólunk.
Másnap délelőtt pedig egymás kezéből téptük ki a „Bonjour, Paris” reggeli számát.
Íme a cikk, amelyért majdnem az életemmel fizettem:
„A bűneset másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor a népszerű fiatal szobrásznő, Mireille Celestin, egyik napról a másikra eltűnt, méghozzá közelgő kiállításának anyagával egyetemben. Persze, megindultak a találgatások, de a művésznő pár nappal később azzal a magyarázattal szolgált egy sajtóközleményben, hogy alkotói válságban szenved és magányra van szüksége.
Hihetőnek tűnt s az ügy lassan feledésbe merült.
Ugyanakkor a La Rochelle-i tengerparton, az esti órákban, sűrűn sétálgatott egy gyönyörű szőke nő, aki igézően mosolygott s a szeme furcsán-zölden villant. Többen, akik találkoztak vele, később különös dolgokra emlékeztek, déjà vu-höz hasonló érzésük volt, pedig a valóságban semmit sem éltek át.
Mi is történt valójában? Mireille két évvel ezelőtt megismerkedett a titokzatos kutatásokat folytató különc orvos-mérnökkel, Pierre Martin-nel. Kapcsolatuk egyre szorosabb lett s hamarosan elhatározták, közös kiállítást hoznak létre: Találkozások címmel. Mireille saját magáról formázza a szobrokat, saját múlt- és jövőbeni önmagáról. Bizarr! Miképpen a folytatás is, amely szerint Pierre egy szerkezetet épít a szobrokba, amelyek különös víziókat gerjesztenek a látogatókban, mintha közös, személyes élményük lenne az egyes figurákkal.
Ám az ötletnek volt egy szépséghibája, Pierre fanatizmusa; újabb és újabb finomításokat akart eszközölni, s amikor Mireille határozottan követelte a kiállítás megtartását, a férfi elrabolta őt, és La Rochelle-i házába költözve folytatta a kísérleteket. Vakbuzgósága idővel őrületbe csapott, valódi célok nélküli játszadozásba, miközben a szobrásznőt megbilincselve tartotta fogva a ház pincéjében.
A nyár folyamán az őrült tudós újfajta kísérletbe kezdett. Az egyik szoborlányt a tengerpartra vitte, egy kissé eldugott helyre, egészen pontosan a sziklához. Az arra sétálgató férfiak természetesen felfigyeltek a gyönyörű szőke nőre, aki ráadásul kedvesen invitálta őket egy izgalmas szituációs gyakorlatra, amely mindig intim együttléthez vezetett. Mindez azonban csak illúzió volt, a professzor szerkentyűjével létrehozott hullámok keltették az agyban az érzetet, mintha földöntúli élményekben lett volna részük.
Pár napja Michel Hardy is a parton sétált és eljutott a sziklához. Így számolt be élményeiről: folytatás a következő oldalon.”
De azt az újságlapot hiába kértem, Michel nem volt hajlandó átadni.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.20. @ 10:20 :: Józsa Mara
