I
Megtompult aggyal gondolok magamra,
S mindenre, mi itt-ott valaha volt, s lesz még.
Gépzajos szívemben némán gubbasztva,
Mint magamból dúlt árva had drótra ültek a fecskék:
Szelíden és némán. Én is így, tétlen, könyéken az ablakba,
Míg komoly csúzlim mögött bújó gyermeki szemtelenség;
II
Árulkodik. Ki anyját, apját épp úgy megtagadta mint falhoz vert haragját.
Hiába ha sorsából indult föl a vére, hiába ha sose kérte,
Hiába ha csak úgy, mint földobott érme, hiába ha érte
Harminc véres ezüst ütötte cserébe a markát.
III
Hiába: Fegyverekké keményedtek a csúzlik, kesely?kké korcsosultak a fecskék,
S homlokomon e megrogyott verejték, rég kimarta már sorsom csontos keresztjét.
Pogány istenek hadonásznak csontjaimon, s ejtenek csapágyas Göncölök ölébe;
S így l?n, hogy Halállal n?tte feln?tté (ki) önmagát mérte kötélre.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.18. @ 18:39 :: Kastély Máté