Latos István : A szél felszínformáló ereje

Nagyon sok szeretettel ajánlom Lauf tanárn?nek!

 

Laci pont ugyanolyan gyerek volt, mint bármelyikünk: mosolygós, vidám, aránylag jó magaviselet?, néha pajkos. Egy jó nev? hatosztályos gimnázium második évfolyamának padjait koptatta. Nagyon jó érzékkel bánt a számokkal, a humán tárgyakból azonban sajnos nem jeleskedett; ennek persze megvolt a maga oka: diszlexia.

Minden osztálytársa, az összes tanára elfogadta, segítette, mert látták, hogy a fiú törekszik arra, hogy áthidaljon minden ebb?l adódó szakadékot. Egyetlenegy olyan ember akadt csak, aki ezt nem t?rte el neki: a földrajztanára, Lauf tanárn?. Nem csoda hát, hogy Laci minden egyes kedden és csütörtökön félve ment be hozzá a harmadik órára.

 

 

 

 

1. Igaz történet alapján

 

 

Laci ezen a kedden is idegesen ült be az utolsó sorba. Rettegett attól, hogy Lauf egyb?l kiszúrja, és elkezdi piszkálni. Becsöngetés után néhány perccel megjelent a földrajztanárn? is, elhangzott a jelentés, mindenki leült, majd a pedagógusasszony elkezdte felírni a címet és a dátumot a táblára.

Az osztály síri csendben ült, a légy zümmögése fülsiketít?leg hatott volna, egyedül a kréta és a tábla érintkezésének zaja hallatszott. Minden gyerek szó nélkül figyelt padjában, félt a szigorú tanárn?t?l, aki néha egy pisszenésért is képes volt diákokat feleltetni, kiültetni az els? padba dolgozatot írni. Miközben Lauf írt, megszólalt:

– Lacikám, elolvastad a tankönyvet a szél felszínformáló erejér?l? – A megszólított diák pedig értetlenül nézett a hátsó padból a tanári asztal felé. Lelkét egy pillanatra átjárta a gy?lölet, aztán a tehetetlenség. A többiek nem szóltak egy szót sem körülötte, csak néhány megvet? pillantást intéztek a tanári asztal mögött a táblára író n? felé.

– És miért nem? – kérdezte er?s fejhangján a tanár, még mindig háttal neki.

– Tudja, tanárn?, nekem papírom van…

– Nem érdekel a papírod! – ordított rá a tanár, miközben megfordult. – Fel volt adva! Elolvastad, vagy nem?

– Én nem tudom elolvasni… – mondta ártatlan, már-már sírós hangon Laci, a tehetetlenség egyre er?södött benne.

– Hogy is ne tudnád! Ha nem tudod, menj vissza az általánosba! Én hülyékkel nem foglalkozom! – mondta ekkor már teljesen nyugodt, lenéz? hangon, undorodott arckifejezéssel.

A leveg? megállt. Látszott, hogy Lauf Lászlóné, a mások által csak Sakálnak vagy Vérengz?nek hívott n?személy valamilyen büntetést akar épp kitalálni. Szegény Laci pedig kérd? pillantásokat vetett osztálytársaira, barátaira, ki tud neki segíteni, ki lesz az, aki majd kihúzza a csávából. Valaki megszólalt:

– Tanárn?! Miért nem lehet szegényt békén hagyni?

– Tessék? – rivallt rá a második sorban ül? kérdez?re – Meg mertél szólalni? Ott is a hely az els? padban! – és odamutatott ujjával. Kicsit megnyugodott, sokkal halkabban és nyugodtabban folytatta: – Ha még valaki kérd?re mer vonni a módszereim miatt, az oda ül ki büntet?dolgozatot írni!

Ezzel tovább gondolkodott néhány másodpercig. Laci elkezdett izzadni, egyre jobban vert a szíve, a leveg?t is szaporábban vette; tudta, hogy egy újabb egyessel gazdagodik majd. Már-már a sírás kerülgette ekkor.

Soha nem tudta felérni ésszel, miért nem hagyta békén a földrajztanára. Nem értette, hogy Sakál hogyan lehet olyan szívtelen, hogy kihasználja betegségét és él?sködik rajta, egyfajta titokként gondolkozott mindig azon, hogy a kicsinyesség hogyan tudott elfajzani egy olyan jó iskolában, mint amilyenbe Laci járt.

Arcát kezébe temette, felkészült az egyesre, a következ? büntet?dolgozatra, vagy valamilyen nyilvános megszégyenítésre. Lassan teltek ezek a pillanatok. Az id?t nem érezte, de szíve nehézségét, fájdalmát annál inkább.

Lauf tanárn? végre megszólalt, de egész nyugodt, szinte lágy hangon, semleges arckifejezéssel, és ezen Laci is meglep?dött:

– Tudod mit, fiam? Megtanulunk olvasni! Fogd meg a könyved, és gyere ki!

Lacit tarkólövésként érték a hallottak. Erre legrosszabb rémálmaiban sem gondolt. Nem hitte volna, hogy a gerinctelenség egy iskolában ekkora méreteket ölthet, arra pedig pláne nem gondolt, hogy egy tanár valaha is veszi a bátorságot, hogy ilyen eszközökkel éljen.

A diák belenézett tanára szemébe – nem látott bennük az égvilágon semmit. Feladta. Ekkora pofon ellen meg sem próbált védekezni, összeszorította fogait, megfogta tankönyvét, és lassú léptekkel, lehajtott fejjel elindult a tábla felé. A diákok pedig mindannyian a földrajztanárra néztek – megvetéssel és undorral, egyik-másik a halálát kívánta. Mindenki gy?löli, amikor a nagyobb hatalmú a kisebben mutatja be, mire is képes, mekkora szörnyeteg tud lenni, ha erejét fitogtatja.

Laci megállt a tábla el?tt, megfordult, remeg? kézzel kinyitotta könyvét, és elcsukló hangon, nagyon nagyon lassan, itt-ott meg-megállva elkezdett olvasni:

– A… sz… szél fel… felsz… felszín-for-mál-ó e… ere-je – és ekkor kitört bel?le a sírás

– Normálisan olvass! Viselkedj férfi módjára, és ne sírj itt mindenki el?tt! Elég nagy szégyen, hogy ennyi id?sen nem tudsz rendesen olvasni! – ordított rá torkaszakadtából.

Ekkor Laci egy kérd? pillantást vetett az osztályra – nyugtázta, hogy bár csendben vannak, de mindenki az ? pártját fogja, majd ránézett Sakálra is, szintén kérd?en. A tanárn?vel farkasszemet néztek, ott állt t?le olyan négy-ötlépésnyire, majd az-az arcába ordított:

– Mit bambulsz?! Neked akarok jót! Olvass!

Laci újra próbálkozott. Csak szótagokat bírt kiejteni, könnyek között zihálva vette a leveg?t, lába és keze remegett, és szíve szerint nem vágyott másra, csakis arra, hogy bevágódhasson az ágyába, az egyetlen olyan helyre, ahol nem kell attól félnie, hogy bármi baja lesz, bárki is beléköt a diszlexia miatt. Az ágyába, mert ott nem bántja senki…

Csak hebegett-habogott szegény. Végül a tanár megszólalt:

– Fiacskám, ha létezne még a Taigetos, téged már rég ott hagytak volna! Azonnal menj a helyedre, ez egy elégtelen! Gratulálok hozzá!

Laci visszament, leült a hátsó padba és sírt. Végre, vége! Halkan, diszkréten és visszafogottan eresztette ki lelke fájdalmát könnyek formájában. Nem értette, miért épp vele történik mindez. Nem tudta felfogni sem, hogy ez a tanárnak miért jó. Semmit sem értett a világból, csak azt, hogy amíg nem ismerik, addig csak azt fogják tudni róla az emberek, hogy nem tud olvasni…

 

 

 

 

2. Az élet megy tovább (fikció)

 

 

Évekkel kés?bb, egy teljesen átlagos napon, a huszonnyolc éves László karácsonyi bevásárlását intézte az egyik bevásárlóközpontban. Nézegette a kirakatokat, járkált, kereste feleségének és lányának az ideális ajándékokat.

A kirakatüvegben látta visszatükröz?dni, hogy a mozgólépcs?n lefele jövet felborul valaki egy tolószékkel, és legurul. László azonnal odafutott, felemelte az id?sebb n?t, és finomam visszaültette székébe, majd megkérdezte:

– Jól van? – csak ekkor néztek egymásra.

Ott voltak újra ?k ketten: Lauf Lászlóné és Lacika, szemt?l-szemben. Egyb?l felismerték egymást. A valamikor bátor és ordibáló tanár egy szót sem mert szólni jótev?jéhez, nem tudta, mit mondhatna. Majd az egykori tanítvány folytatta:

– Nahát! Tanárn?! Milyen kellemes meglepetés! Hova tetszik menni? Segítsek valameddig? – A fiatalember szemében megcsillant valami öröm, hogy egy régi ismer?sét látja. Egy tanárát, egy nevel?jét, egyet azon emberek közül, akik a tudást adták neki, hogy rendes ember lehessen. Egy olyan valakit, aki az életre készítette fel…

A tanár pedig összegy?jtötte minden bátorságát, és megszólalt:

– Köszönöm Lacikám! – más nem jött ki a torkán, próbálta visszatartani könnyeit, úgy beszélt tovább, egész halkan, szinte suttogva: – csak az élelmiszerboltba akartam eljutni, a lift meg elromlott.

– Elkísérem én a Tanárn?t!

Laci beállt a kerekesszék mögé, régi tanárának segített bevásárolni, majd megittak egy kávét. Beszélgettek, mosolyogtak, néhány órán át nosztalgiáztak. Laci elmesélte, mi történt régi osztálytársaival, Lauf tanárn? pedig el?adta, hogy nyugdíjba vonult, valamint, hogy mi történt a régi tanári karral.

Csak beszélgettek – családról, barátokról, mint két, teljesen átlagos, egészséges, régi barát, mintha csupán csak jó történt volna közöttük a múltban. Beszélgettek szinte mindenr?l, de egy dologról nem: a szél felszínformáló erejér?l.

 

 

2005. február

Legutóbb szerkesztette - Latos István