Latos István Szerző
Vezetéknév
Latos
Keresztnév
István
13 év 5 komment

A most következ? történetben szerepl? személyek hasonlósága bármely létez? személlyel NEM a véletlen m?ve, az írás valós alapokon nyugszik.

Dr. Bárd József egyb?l berohant a m?t?be, mikor csipogója felébresztette, az alábbi üzenettel: „Nagym?t?, azonnali vakbél".

Berontott az ajtón, látta, ahogy az anaszteziológus már adja be a betegnek az altatót, egy ápolón? lobogtat felé ultrahangképeket, a m?t?s segéd pedig teszi ki a steril fémeszközöket.

– Mi a helyzet, kedves Annám? – kérdezte nyugodt hangon József, miközben magabiztos, siet?s léptekkel ment beljebb.

– Harmincéves férfi, semmi érzékenység vagy allergia. Appendicitis, sürg?sséggel hozták be, intenzív alhasi nyomásérzékenység, magánál volt, azonnal operálni kell.

– Vért kértetek? – nézett rá az ápolóra, amikor leemelte a polcról a fert?tlenít?t, hogy bemosakodjon.

– Nincs – mondta nyugodt, rezignált hangon Anna, lenézve a földre – AB negatív a beteg – ekkor egy kis szünet következett, felnézett a padlóról az orvos szemébe – az elosztóban most nincs egyáltalán ebb?l a csoportból.

Bárd doktor úr nem válaszolt semmit, csak sóhajtott egy hatalmasat. Megnyitotta a csapot és elkezdte mosni a kezeit, alkarját, ezalatt Anna el?vett egy köpenyt az orvosnak. Másodpercek teltek el így, síri csendben. Hozzászoktak már, hogy a sürg?sségen semmi sem megy úgy, ahogy annak mennie kéne, mert valami vagy elromlik, vagy hiányzik, vagy „éppen most egészen véletlenül nem áll rendelkezésre". A kínos csendet a doktor úr törte meg:

– Kössetek rá infúziót! – mondta félvállról. Rögtön ezután Béla, az anaszteziológus, kiszólt, hogy a beteg már alszik.

József felvette a köpenyt, amit a hátán a m?t?s segéd, Géza kötött be neki, majd keszty?jébe is belebújt. Ekkor belenéztek egymás szemébe – mindketten nagyon fáradtak voltak, és ez látszott is rajtuk.

– Hány órája? – kérdezte József

– Harmadik m?szak – mondta Géza, maszkja alatt mosolygott is.

Az orvos nem szólt egy szót sem. Nem kellett neki, Géza nagyon jól tudta, mit mondana. Néma csendben mentek be a m?t?szobába. A beteg széttárt karokkal feküdt az asztalon, jobbjában infúzióval. Mellkasán már fent volt az összes tappancs, ami mérte a szívverését. Anna épp a szívóberendezést kapcsolta be.

Az orvos szétnézett a m?t?ben. Az egyik neoncs? nem m?ködött a plafonon, ett?l kicsit sötétnek hatott az egész terem. A szürke falakra nézett, amelyeken helyenként már repedezni kezdett a vakolat, majd a zöld járólapra maga alatt. Még mindig Gézán járt az esze.

Percekig állt így, várta, hogy a személyzet mindennel végezzen. Egy apró kis m?t?ben egy pici bábuja volt egy kizsigerelt rendszernek – ezt minden alkalommal konstatálta, mikor belépett a m?t?be úgy, hogy valami hiányzott vagy volt olyan embere, aki egy napja nem aludt – és ez sajnos az utóbbi id?kben egyre többször fordult el?. Csak t?n?dött, miért is nem ment el Spanyolországba, amikor felajánlották neki. Nem kéne azon bosszankodnia, hogy a segédje mindjárt kid?l az álmosságtól, nem lenne ideges a m?tét el?tt, hogy nincs vér, nyugodtan alhatna, mert nem kéne a személyzeti hiányt úgy pótolni, hogy egymás után kétszer legyen éjszakás… Nem, ? maradt, abban a reményben, hogy ? lesz a h?sök egyike, akit majd megbecsülnek. Ehelyett mindkét oldalról rajta csattant az ostor, szinte soha egy jó szót nem hallott senkit?l. Gondolatai folyását Anna hangja állította meg:

– Lássunk neki, megvagyok!

József felemelte a szikét, odalépett a beteg fölé. Mindig az els? vágás volt számára a legrosszabb. Néha pecekig is koncentrált el?tte, kizárta a teljes külvilágot, észre sem vette, ahogy Béla elhelyezkedett a monitoroknál, Anna kezébe vett egy törl?t, Géza pedig az asztalhoz ment.

Az orvos ránézett a páciensre. Fiatal, izmos férfi volt, körszakállában ennek ellenére megjelent néhány ?szes száll. Nem látta a szemét. Szeretett a betegei szemébe nézni m?tétek el?tt, legalább kapott ily módon némi információt az illet?r?l, milyen is a természete. E nélkül mindig nehezebb volt megejteni az els? vágást. Ha már legalább szemkontaktusa volt a betegekkel, sokkal jobban odafigyelt, tudta, hogy tétje van a m?tétnek. E nélkül csak egy tárgy feküdt az asztalon, akihez csak nehezen tudott hozzáérni.

A hosszú másodpercek után mégis megejtette azt a bizonyos vágást. Tökéletes egyenest húzott a b?rön, a kibuggyanó vért pedig az ápolón? felitatta. A következ? néhány percben gépként vágta át a húst, inakat, ereket, mintha valamilyen kábeleket kezelne egy elromlott TV-ben. Jött a szívás, a törlés, minden a legnagyobb rendben ment. Eléjük tárult a gyulladt féregnyúlvány. Nem szóltak rá egy szót sem.

– Érfogó – mondta József mély hangján

És Anna adta is a kezébe.

– Vérnyomás, pulzus? – kérdezte kollégájától, Béla pedig meg sem fordulva, fején nem is mozdítva egyb?l válaszolt is neki:

– Normális. 130/90, pulzusa 80 körüli

– Akkor lássunk neki – mondta a m?t?orvos, sóhajtott egy hatalmasat, majd fogta a csipeszt, megemelte a nyúlványt, és a szikével lemetszette.

Mindeközben becsukta a szemét, és az id? lelassult számára. Kezdett megnyugodni végre. „Vakbélm?tét – rutin" – gondolta magában. „Pont ez volt az els?, mikor idekerültem. Azóta sem változott semmi." Érezte saját szívverését, annak ritmusára figyelt, hogy a továbbiakban is éber és biztos kez? tudjon maradni. Nagyon lassan vert a szíve, és miközben hallgatta annak monotonitását, családjára gondolt. Aztán megjelentek el?tte az els? m?tétjének képei, majd az els? páciens, aki a kezei között halt meg az asztalon. Négy-öt szívösszehúzódás után egy magas hang zavarta meg, amelyet anaszteziológus kollegájának szavai követtek:

– Baszdki, szívleállás! – és már rohant is a sarokba a defibrillátorért.

József ledobta a szikét az állványra maga mellett, nagyon megijedt, de néhány tizedmásodperc után megnyugodott, tudott uralkodni magán. Lélegzete nem változott, viszont elkezdett izzadni.

– Annácska, nyomd azt a sebet, el ne folyjék egy csepp vér se! Gézu! Szólj le valamelyik osztályra, hogy azonnal hozzanak vért és egy kardiológust! – mondta kissé idegesen, és az ápolók szó nélkül követték utasításait, mialatt Béla odaért a beteghez, kezében már a két fegyverzettel, amit Józsefnek nyújtott:

?pedig el is vette, rátette a beteg mellkasára, majd er?s hangon szólt:

– Vigyázz! – és fapofával megnyomta a két gombot a gépen. A test felemelkedett, továbbra is élettelenül. Ránézett a monitorra, de továbbra is csak az egyenes vonalakat látta. Káromkodott egyet, letörölte homlokáról az izzadságot, majd folytatta a precíz munkát uralkodva magán:

– Kakaót! – ordított rá az anaszteziológusra, aki felcsavarta némileg a feszültséget a gépen, majd bólintott. – Vigyázz! – jött újra az er?s hang, majd megint megnyomta a gombokat, és a test újra megemelkedett, gerince ívbe feszült, de a monitorok nem mutattak semmit.

A beteg csukott szemmel hánykolódott ott. Már csak egy test volt, amibe megpróbálták valahogy visszalehelni a lelkét. És nem látta a szemeit, nem tudta, halvány sejtése sem volt, kivel van dolga. Ez volt talán a legrosszabb. Még a nevét sem ismerte annak, aki az imént a kése alatt feladta.

Még két ütéssel próbálkoztak. József rettenetesen ideges volt. Próbálta elfojtani indulatait, de közben iszonyú dühös lett. Nem tudta felfogni sem, mit?l állt le a beteg szíve. A további két kísérlet alatt csak az járt a fejében, hogy miért nem lehetnek rendes körülményei, miért kell állandóan fáradtan m?tenie, miért képtelenek vele az emberek normális hangnemben beszélgetni, miért nélkülöz minden beteg, miért olyan szörny?ek a körülmények. Miért, miért, miért…

Már-már kezdte feladni dühében… Vicsorított a maszkja alatt, kedve lett volna kidobni a kezében lév? gépet az ablakon idegességében. Ordítani akart már, és torkaszakadtából káromkodni magatehetetlenségében, mikor végre berontott a kardiológus.

– Szia Antek! – mondta Béla – Spontán szívleállás, négyszer ütöttük, de semmi.

József pedig újra ordított, a kardiológus megjelenése némi er?t adott neki:

– Vigyázz! – és megnyomta a gombokat, a test pedig újra megemelkedett kicsit.

– Ne… – nyögte ki a kardiológus azonnal, elcsukló hangon. Mindenki a m?t?ben ránézett, ? pedig csak révetegen meredt maga elé, a monitorra. Végül folytatta, teljesen halkan, szinte csak az orra alatt dünnyögve – üsd meg még egyszer!

József adott még egy esélyt a páciensnek. Közben nézte a monitort – ekkor már tudták mind, mire célzott a kardiológus. A m?szerek akkor sem mutattak semmit, amikor feszültséget kapott a páciens.

Kikapcsolták a defibrillátort, József lehuppant az egyik sarokban lev? székre, arcát a kezébe temette. Az ápolók áramtalanították a gépeket, Antek pedig el?vette sztetoszkópját, rátette a beteg mellkasára, majd néhány másodpercig hallgatózott. Közben egyre tágabbra nyíltak szemei. Ránézett kollégáira, mindegyiknek külön-külön pontosan bele a szemébe, majd megszólalt:

– Még van szívverése – szabálytalan, rendszertelen. – itt néhány másodperc szünet következett, kollegáitól várta a segítséget. Végül Anna szólalt meg:

– Mi legyen? Mit írjunk rá a papírjára?

József pedig egyb?l válaszolt is neki nyugodt hangon:

– Halál beállta 3:41. Halál feltételezett oka – és ekkor felpattant és teljes erejéb?l beleütött a falba, majd ordítva folytatta – az a kurva nagy szegénység, amit még a gépek lelke is elhagy!

 

***

 

A két nappal kés?bbi bonctani jelentés részlete:

„A halál okát nehéz meghatározni, minden bizonnyal a szívre ható óriási mennyiség? feszültség okozta, mely er?s szívritmuszavart okozott, ami a véráramlás akadályozását, majd szívleállást és fulladást eredményezett."

Senkit nem tudtak felel?sségre vonni az ügyben. A m?hibapert beszüntették, mert nem tudták eldönteni, ki volt a hibás: József, mert próbálta újraéleszteni a beteget, és ezzel szívritmuszavart okozott, az anaszteziológus, aki nem bizonyosodott meg arról saját fülével, hogy a beteg halott, vagy a kardiológus, aki meg sem próbált segíteni a betegen. A vádiratban szerepelt az elromlott gép gyártási ideje: 1971.

A személyzeten kívül mást nem is akartak felel?sségre vonni az ügyben.

 

2005. február

 

 

 

 

 

13 év 7 komment

Nagyon sok szeretettel ajánlom Lauf tanárn?nek!

 

Laci pont ugyanolyan gyerek volt, mint bármelyikünk: mosolygós, vidám, aránylag jó magaviselet?, néha pajkos. Egy jó nev? hatosztályos gimnázium második évfolyamának padjait koptatta. Nagyon jó érzékkel bánt a számokkal, a humán tárgyakból azonban sajnos nem jeleskedett; ennek persze megvolt a maga oka: diszlexia.

Minden osztálytársa, az összes tanára elfogadta, segítette, mert látták, hogy a fiú törekszik arra, hogy áthidaljon minden ebb?l adódó szakadékot. Egyetlenegy olyan ember akadt csak, aki ezt nem t?rte el neki: a földrajztanára, Lauf tanárn?. Nem csoda hát, hogy Laci minden egyes kedden és csütörtökön félve ment be hozzá a harmadik órára.

 

 

 

 

1. Igaz történet alapján

 

 

Laci ezen a kedden is idegesen ült be az utolsó sorba. Rettegett attól, hogy Lauf egyb?l kiszúrja, és elkezdi piszkálni. Becsöngetés után néhány perccel megjelent a földrajztanárn? is, elhangzott a jelentés, mindenki leült, majd a pedagógusasszony elkezdte felírni a címet és a dátumot a táblára.

Az osztály síri csendben ült, a légy zümmögése fülsiketít?leg hatott volna, egyedül a kréta és a tábla érintkezésének zaja hallatszott. Minden gyerek szó nélkül figyelt padjában, félt a szigorú tanárn?t?l, aki néha egy pisszenésért is képes volt diákokat feleltetni, kiültetni az els? padba dolgozatot írni. Miközben Lauf írt, megszólalt:

– Lacikám, elolvastad a tankönyvet a szél felszínformáló erejér?l? – A megszólított diák pedig értetlenül nézett a hátsó padból a tanári asztal felé. Lelkét egy pillanatra átjárta a gy?lölet, aztán a tehetetlenség. A többiek nem szóltak egy szót sem körülötte, csak néhány megvet? pillantást intéztek a tanári asztal mögött a táblára író n? felé.

– És miért nem? – kérdezte er?s fejhangján a tanár, még mindig háttal neki.

– Tudja, tanárn?, nekem papírom van…

– Nem érdekel a papírod! – ordított rá a tanár, miközben megfordult. – Fel volt adva! Elolvastad, vagy nem?

– Én nem tudom elolvasni… – mondta ártatlan, már-már sírós hangon Laci, a tehetetlenség egyre er?södött benne.

– Hogy is ne tudnád! Ha nem tudod, menj vissza az általánosba! Én hülyékkel nem foglalkozom! – mondta ekkor már teljesen nyugodt, lenéz? hangon, undorodott arckifejezéssel.

A leveg? megállt. Látszott, hogy Lauf Lászlóné, a mások által csak Sakálnak vagy Vérengz?nek hívott n?személy valamilyen büntetést akar épp kitalálni. Szegény Laci pedig kérd? pillantásokat vetett osztálytársaira, barátaira, ki tud neki segíteni, ki lesz az, aki majd kihúzza a csávából. Valaki megszólalt:

– Tanárn?! Miért nem lehet szegényt békén hagyni?

– Tessék? – rivallt rá a második sorban ül? kérdez?re – Meg mertél szólalni? Ott is a hely az els? padban! – és odamutatott ujjával. Kicsit megnyugodott, sokkal halkabban és nyugodtabban folytatta: – Ha még valaki kérd?re mer vonni a módszereim miatt, az oda ül ki büntet?dolgozatot írni!

Ezzel tovább gondolkodott néhány másodpercig. Laci elkezdett izzadni, egyre jobban vert a szíve, a leveg?t is szaporábban vette; tudta, hogy egy újabb egyessel gazdagodik majd. Már-már a sírás kerülgette ekkor.

Soha nem tudta felérni ésszel, miért nem hagyta békén a földrajztanára. Nem értette, hogy Sakál hogyan lehet olyan szívtelen, hogy kihasználja betegségét és él?sködik rajta, egyfajta titokként gondolkozott mindig azon, hogy a kicsinyesség hogyan tudott elfajzani egy olyan jó iskolában, mint amilyenbe Laci járt.

Arcát kezébe temette, felkészült az egyesre, a következ? büntet?dolgozatra, vagy valamilyen nyilvános megszégyenítésre. Lassan teltek ezek a pillanatok. Az id?t nem érezte, de szíve nehézségét, fájdalmát annál inkább.

Lauf tanárn? végre megszólalt, de egész nyugodt, szinte lágy hangon, semleges arckifejezéssel, és ezen Laci is meglep?dött:

– Tudod mit, fiam? Megtanulunk olvasni! Fogd meg a könyved, és gyere ki!

Lacit tarkólövésként érték a hallottak. Erre legrosszabb rémálmaiban sem gondolt. Nem hitte volna, hogy a gerinctelenség egy iskolában ekkora méreteket ölthet, arra pedig pláne nem gondolt, hogy egy tanár valaha is veszi a bátorságot, hogy ilyen eszközökkel éljen.

A diák belenézett tanára szemébe – nem látott bennük az égvilágon semmit. Feladta. Ekkora pofon ellen meg sem próbált védekezni, összeszorította fogait, megfogta tankönyvét, és lassú léptekkel, lehajtott fejjel elindult a tábla felé. A diákok pedig mindannyian a földrajztanárra néztek – megvetéssel és undorral, egyik-másik a halálát kívánta. Mindenki gy?löli, amikor a nagyobb hatalmú a kisebben mutatja be, mire is képes, mekkora szörnyeteg tud lenni, ha erejét fitogtatja.

Laci megállt a tábla el?tt, megfordult, remeg? kézzel kinyitotta könyvét, és elcsukló hangon, nagyon nagyon lassan, itt-ott meg-megállva elkezdett olvasni:

– A… sz… szél fel… felsz… felszín-for-mál-ó e… ere-je – és ekkor kitört bel?le a sírás

– Normálisan olvass! Viselkedj férfi módjára, és ne sírj itt mindenki el?tt! Elég nagy szégyen, hogy ennyi id?sen nem tudsz rendesen olvasni! – ordított rá torkaszakadtából.

Ekkor Laci egy kérd? pillantást vetett az osztályra – nyugtázta, hogy bár csendben vannak, de mindenki az ? pártját fogja, majd ránézett Sakálra is, szintén kérd?en. A tanárn?vel farkasszemet néztek, ott állt t?le olyan négy-ötlépésnyire, majd az-az arcába ordított:

– Mit bambulsz?! Neked akarok jót! Olvass!

Laci újra próbálkozott. Csak szótagokat bírt kiejteni, könnyek között zihálva vette a leveg?t, lába és keze remegett, és szíve szerint nem vágyott másra, csakis arra, hogy bevágódhasson az ágyába, az egyetlen olyan helyre, ahol nem kell attól félnie, hogy bármi baja lesz, bárki is beléköt a diszlexia miatt. Az ágyába, mert ott nem bántja senki…

Csak hebegett-habogott szegény. Végül a tanár megszólalt:

– Fiacskám, ha létezne még a Taigetos, téged már rég ott hagytak volna! Azonnal menj a helyedre, ez egy elégtelen! Gratulálok hozzá!

Laci visszament, leült a hátsó padba és sírt. Végre, vége! Halkan, diszkréten és visszafogottan eresztette ki lelke fájdalmát könnyek formájában. Nem értette, miért épp vele történik mindez. Nem tudta felfogni sem, hogy ez a tanárnak miért jó. Semmit sem értett a világból, csak azt, hogy amíg nem ismerik, addig csak azt fogják tudni róla az emberek, hogy nem tud olvasni…

 

 

 

 

2. Az élet megy tovább (fikció)

 

 

Évekkel kés?bb, egy teljesen átlagos napon, a huszonnyolc éves László karácsonyi bevásárlását intézte az egyik bevásárlóközpontban. Nézegette a kirakatokat, járkált, kereste feleségének és lányának az ideális ajándékokat.

A kirakatüvegben látta visszatükröz?dni, hogy a mozgólépcs?n lefele jövet felborul valaki egy tolószékkel, és legurul. László azonnal odafutott, felemelte az id?sebb n?t, és finomam visszaültette székébe, majd megkérdezte:

– Jól van? – csak ekkor néztek egymásra.

Ott voltak újra ?k ketten: Lauf Lászlóné és Lacika, szemt?l-szemben. Egyb?l felismerték egymást. A valamikor bátor és ordibáló tanár egy szót sem mert szólni jótev?jéhez, nem tudta, mit mondhatna. Majd az egykori tanítvány folytatta:

– Nahát! Tanárn?! Milyen kellemes meglepetés! Hova tetszik menni? Segítsek valameddig? – A fiatalember szemében megcsillant valami öröm, hogy egy régi ismer?sét látja. Egy tanárát, egy nevel?jét, egyet azon emberek közül, akik a tudást adták neki, hogy rendes ember lehessen. Egy olyan valakit, aki az életre készítette fel…

A tanár pedig összegy?jtötte minden bátorságát, és megszólalt:

– Köszönöm Lacikám! – más nem jött ki a torkán, próbálta visszatartani könnyeit, úgy beszélt tovább, egész halkan, szinte suttogva: – csak az élelmiszerboltba akartam eljutni, a lift meg elromlott.

– Elkísérem én a Tanárn?t!

Laci beállt a kerekesszék mögé, régi tanárának segített bevásárolni, majd megittak egy kávét. Beszélgettek, mosolyogtak, néhány órán át nosztalgiáztak. Laci elmesélte, mi történt régi osztálytársaival, Lauf tanárn? pedig el?adta, hogy nyugdíjba vonult, valamint, hogy mi történt a régi tanári karral.

Csak beszélgettek – családról, barátokról, mint két, teljesen átlagos, egészséges, régi barát, mintha csupán csak jó történt volna közöttük a múltban. Beszélgettek szinte mindenr?l, de egy dologról nem: a szél felszínformáló erejér?l.

 

 

2005. február

13 év 7 komment

Igaz történet alapján

 

 

 

1.

 

Azon a bizonyos napon is egy ismer?söm, Árpád miatt mentem abba a kórházba. A 104-es kórteremben feküdt, egy autóbalesetben súlyos mellkasi sérülést szenvedett. Több m?téten is átesett, végül stabilizálták, és néhány nap intenzív után az elfekv?ben helyezték el. Kezdett már felépülni, én pedig mindennap látogattam, beszélgettem vele. Kapcsolataim révén elintéztem neki ezt-azt, próbáltam javítani a helyzetén. Melyikünk ne ismerné a magyar egészségügyi intézmények állapotát és a bennük uralkodó körülményeket… Ezen akartam én segíteni. Gyerekes gondolat, de úgy éreztem, hogy akár a legkisebb figyelmességgel is jobbá tehetem azt, amit ott egy sérült embernek el kell viselnie.

Egy kedd délutánon bementem a kórházba, hogy meglátogassam Árpádot, de ágya üres volt. Az öregúr, aki vele szemben feküdt, azt mondta, hogy elvitték egy vizsgálatra, mindjárt visszahozzák. Fogtam egy széket és leültem, gondoltam megvárom, úgyis van még b?ven id?m. Lapozgattam Árpád újságait, néztem kifele az ablakon, rendezgettem barátom ágyát, de még mindig nem hozták ?t vissza. „Biztos a lenti tömeg" – gondoltam magamban. Csak ültem ott, néztem a terem falait. „104-es; az els? m?tét után, jobb hátsó ágy" – futott át az agyamon, azonnal oda is pillantottam. Igen, az én bajaim kezdete után ott feküdtem. „Üres ágy. Milyen ritka…" – futott át az agyamon. „Vajon azóta hány ember vérezte vagy hányta teli azt az ágyat? Hányszor nyomhattak ott csöng?t a n?vérnek? Feküdt ott olyan, aki többet nem kelt fel?"

Szomorkás gondolataimat és „nosztalgiámat" a vizitel? orvos zavarta meg. Feltépte az ajtót, berontott:

– Hogy van, Pongrác? – kérdezte kis mosollyal az arcán az öregúrtól.

– Fáj! – mondta ? mély, rekedtes hangján.

– Próbáljon meg járni vele, majd kés?bb visszanézek!

– Egyedül nem megy doktor úr! Kérem, segítsen, támasszon meg!

– Ugyan, Pongrác! – ekkor kicsit felemelte hangját, mosolya elt?nt az arcáról – Nem érek rá, sürg?s esetem van lent! – És ezzel fogta magát és kiment, mintha páciense egészsége nem is érdekelné.

Érdekes, hogy az orvos nem is zavartatta magát, hogy ott vagyok. Mintha csak arról lenne szó, hogy szegény Pongrác lemenjen vásárolni a boltba, hogy hozzon a doktorbácsinak egy kis kenyeret meg tejet.

Ekkor néztem ?t meg magamnak el?ször komolyabban. Velem egymagasságú, kicsit pocakos úr volt, megközelít?leg hetven éves. Borostáján látszott, hogy jó néhány napja nem tudott felállni, a tükörhöz menni, megborotválkozni. Csak nézte a plafont, mintha onnan várna segítséget. Szabályosan, lassan vette a lélegzeteket, kezeit összekulcsolta mellkasán. Pont úgy feküdt ott, mint egy haldokló ember, aki az utolsó kenetet várja. Oldalról semmilyen kifejezés sem tükröz?dött az arcán.

Amint így méregettem ?t, hirtelen odafordította a fejét. Ekkor néztem el?ször a szemébe. Sötétbarnák voltak, valamiféle bölcsesség sugárzott bel?lük. És egyfajta kérés is, ahogy hosszú másodpercekig figyelt. Olyasmi, mint amikor egy magatehetetlen ember két kezét nyújtva néz rám gyermeki szemekkel – pont úgy nézett Pongrác is. Egy dolgot megtanultam a kórházban: ugyanúgy születünk, ugyanúgy halunk meg – utólag visszagondolva talán ez az ösztönné vált tan volt az, amiért – leginkább szánalomból – megkérdeztem:

– Segítsek sétálni egy kicsit?

– Ezeknek aztán úgyis mindegy, hogy én mit csinálok itt! Tegnap még fájdalomcsillapító sem akadt az osztályon! Akkor meg egy láb mit számít nekik? – vágott vissza kicsit morcosan, érezhet?en az orvos miatt felgyülemlett dühét zúdította rám. Néhány pillanat csend következett, majd újra megszólalt:

– De tudja mit fiatalember? Ha így akarja, hát segítsen megsétáltatni az öreget! – hangja ekkor már sokkal nyugodtabb volt, és még egy kicsit el is mosolyodott. Egy kép jutott ekkor eszembe, amikor a Vietnámból hazatér? sebesültek gyermekeikre támaszkodtak, és úgy vették át érdemérmeiket.

Engem is meglepett, hogy elfogadta segítségkérésemet, de felálltam, odamentem hozzá, ? pedig belekapaszkodott a karomba, majd nehezen, nyögve fölállt. Ekkor láttam meg egy pillanatra a kötést a medencecsontjánál. Rátámaszkodott a vállamra, és így bicegtünk el az ajtóig. Kicsit nehezen tudtam megtartani azt a mintegy száz kilót, amely teljesen rám nehezedett minden második lépésnél, de nem érdekelt. Éreztem, hogy adok. Egyfajta aha-élményem volt, valami átjárt belülr?l – „talán szegény ember egy-két nappal korábban elhagyja ezt a rothadó helyet" – gondoltam magamban. Én is mit meg nem adtam volna még annak idején, hogy csak egy nappal el?bb hazamehessek… Pedig a seb mindenhol ugyanúgy fáj, és ugyanúgy nem boldogul egyedül az ember, de az otthoni ágy kényelmesebb. Na és persze a mama kicsit másképp lát el, mint az állandóan rohanó n?vérek.

„Így van ez" – gondoltam, amikor kimentünk az ajtón, és a teljesen üres els? emeleti folyosón kezdtünk el sétálni. Szinte nem is figyeltem Pongrácra, a saját gondolataimban merültem el. Láttam magam el?tt minden egyes embert, akivel egy kórterembe kerültem, a n?véreket és orvosokat, akik emberfeletti erejükkel folyamatosan azon voltak, hogy a betegeknek – köztük nekem is – jobb lehessen. Pongrác szinte megsz?nt létezni, csak vele lépkedtem, de a tudatom a múltamban volt.

Az els? néhány lépés után elkezdett hozzám beszélni:

– Kassai Pongrác vagyok! Örök hálám, fiatalember! – ekkorra újra mogorva lett arckifejezése.

– Latos István! Örvendek!

Néhány métert bicegtünk tovább csendben. Az öregúr minden második lépésekor felszisszent, nagyon fájhatott neki. Gondolkodtunk, vajon mit is mondjunk egymásnak. „Értelmeset kérdezek majd, ha az állapota iránt érdekl?dök" – siklott át agyamon:

– Mi történt magával? Csak nem combnyaktörés?

– Dehogynem! Ezek a rohadékok meg valamit elrontottak az els? m?tétnél, mert nem volt nekik raktáron valami! Aztán bekatétereztek, össze-vissza dugdosták belém a csöveket, a hasamban is volt vagy két-három, és az intenzíven vártam, amíg kap a kórház protézist, amit belém ültethetnek – kis szünet után folytatta. – De honnan is tudnád te ezt? Te ezt a világot nem ismered! Nekem meg annyi maradt, hogy újra elkezdjek járni! Hogy is érthetnéd…

Csak hallgattam, ahogy Pongrác közelr?l, egyre er?söd? hangon mondja ezeket a fülembe, nem válaszoltam semmit. Szó nélkül mentünk tovább újabb néhány métert. „Én ne érteném?" – gondoltam. „Ha csak egy lábtöréssel megúsztam volna… Honnan is tudhatja ez a vén róka, hogy én nekem miminden bajom volt! Csak itt sajnáltatja magát, ahelyett, hogy próbálkozna járni! Fene az ilyenbe, na majd én megmutatom neki!"

És ezzel odamentünk az ablakhoz, szóltam neki, hogy támaszkodjon meg a falnál. Nem értette miért, az arcáról azt olvastam le, hogy menteget?zni akar, hogy ne hagyjam ott. Furcsa megbánás ült ki az arcára. Mint egy gyermekére, aki érzi, hogy rosszat csinált, de nem akarja, hogy a szülei egyedül hagyják, hogy magában nyivákoljon tovább. Nagyon megijedt, hogy otthagyom, és akkor nem tud visszamenni. Talán attól félt, hogy az én szememben is csak „tárgy" lesz.

Mikor nekid?lt a falnak, hátrébb léptem és megmutattam az oldalamon és a hasamon a csövek nyomait. Pongrác értetlenül nézett rám. Nem tudta mire vélni, láttam az arcán a katarzist, ahogy szíve szerint visszavonna mindent. Néhány másodpercig álltam így, majd leeresztettem a pólómat, és mélyen a szemébe néztem. Sokszor hiszem azt, hogy szavak nélkül kommunikálok emberekkel, pusztán azzal, hogy a szemükbe nézek. Akkor is úgy érzetem. Utólag nem is tudom, mit mondhattam volna…

A hosszú és igazán bens?séges másodpercek után Pongrác szó nélkül ráállt a jobb lábára, és döcögve, nyögve, de egyedül végigment a folyosón.

 

 

2.

 

Nem is olyan rég, ?sszel, ugyanabba az épületbe mentem el a leleteimért. Már tudtam, hogy negatívak, mert el?tte beszéltem az orvosommal. Bementem, elkértem ?ket, beszélgettem néhány szót vele, aztán eszembe jutott, hogy nemrég a gimiben, társadalomismereten azt mondta a tanárunk, hogy ha találunk embert, aki rossz helyzetben van, azt kérdezzük meg, hogyan jutott oda.

Nos, megkérdeztem az orvosom, van-e valaki az osztályon, aki nehéz helyzetben van. Elmosolyodott, majd bólintott és intett, hogy kövessem. „Van valaha olyan nap ebben a kórházban, hogy mindenki jó helyzetben van?" – merült fel bennem. Felmentünk az els?re, a 107-es szobához. Adjunktusbá, ahogy én hívtam, megállt egy pillanatra az ajtó el?tt, egy pillanatra rám nézett, majd kopogott, és kinyitotta az ajtót. Bementünk, és megálltunk a négy ágy egyike fölött. Az ott fekv? öregúr nagyon morcosnak t?nt, más nem is volt az elfekv?ben, csak ?. Kopaszodott, nem borotválkozott napok óta, kezei és körmei koszosak voltak. Nagyon meg volt lepve – nem tudta mire vélni, hogy egy olyan ember lép be az ? kórtermébe, akin nincs fehér köpeny.

– Károly, engedje meg, hogy bemutassam Istvánt!

Kezet nyújtottam neki. ?továbbra is nagyon értetlenül feküdt ott, de végül kezet fogott velem. Furcsa kézfogás volt – annak ellenére, hogy egy nagyon beteg tekintet? férfi nézett fel rám, markolata er?s volt, nagyon tisztességes, a maga módján méltósággal teljes.

– Nos, Károly, nagyon örvendek! Els?éves szociológus vagyok, és szakdolgozatot írok a kórházakról. Emiatt vagyok most itt – csak a vízfolyásszer? hazudozáskor eresztettem el a kezét.

– Ülj le! – hebegte az öregúr, még mindig meglepve. – Majd én mesélek neked mindjárt olyat err?l a pokolról!

„Pokol" – visszhangzott a fülemben, mikor odahúztam a másik ágy mell?l a kis sámlit és ráültem. Igen, pokol. Sokat gondoltam már rá, hogyan is lehetne a „meghalató intézetet" egy szóba összezsúfolni, de ez még nem jutott eszembe.

– Hogyan került a kórházba? Mi történt önnel?

Kérdésem közben az orvosom kiment, és bezárta maga mögött az ajtót. Károly pedig, immáron sokkal biztosabb, teljesen nyugodt hangon megszólalt:

– Három hete egy autóbalesetem volt. Ripityára tört a bokám, és ekkor hoztak ide be. Két m?tétem volt, mindkett? sikertelen. És most itt rohadok, mint egy dögl?d? kutya!

– És hogy van most a lába? – kérdeztem gondolkodás nélkül, szinte fel sem fogva szavait.

A válasz ?szinte volt. Károly mélyen belenézett a szemembe, látszott rajta a gy?lölet, amit irántam, és az ilyen kérdez?sköd?k iránt érez. Dühöt láttam, mérhetetlen dühöt és magatehetetlenséget. Az a vad érzés kerített engem is hatalmába, ami Károlyt. Én is éreztem ilyet néhány hónappal azel?tt, tudtam, mire gondol. Ki is akartam volna mondani, vagy mutatni valahogy, de ? megel?zött.

A takarót felemelte a bal lábánál a jobb kezével. Ekkor láttam meg, hogy is van a lába: a sípcsontja felét?l hiányzott.

Jó néhány másodperccel kés?bb eszméltem csak fel. Sok ilyet láttam már, frisseket, üszkösöket, vérz?ket, de ez más volt. Ezt most egészségesen láttam. Amikor ilyenek voltak körülöttem, én is egy voltam a sok „tárgy" közül. Mikor feleszméltem, Károly monológja kell?s közepén volt. Szinte ordított, sziszegett a düht?l. Nem bírta magában tartani mérgét. Miközben beszélt, folyamatosan a szemembe nézett:

– … amikor ott feküdtem a legutolsó protézist szedte el? az orvos. Gondolkodott, hogy a másik ember kapja-e, vagy én – hát a másik kapta, a fiatalabbik. Hogy lehet az, hogy nincs két protézisük? Hogy lehet az, hogy erre nincs pénz? Mit vétettem én, mi? Nekem ki ad lábat? Miért nem ad erre fentr?l senki pénzt, miért?! Mit ártottam én ennek az országnak a vezet?inek, hogy a lábamra nem tudtak rászánni néhányezer forintot?

Károly néhány nappal kés?bb meghalt. A boncnok tökéletesen és biztosan megállapította a halál okát; jobban, mint bárki más meg tudta volna, aki már beszélt vele akár egy kicsit is ott, a Pokolban: végelgyengülés.

 

2004. december

 

Latos István Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.