Diotima semmivel sem volt több náluk –
Csak táncolt a kérők szemébe nézve.
Diotima volt az egyetlen vágyuk,
Mégis: arca beleolvadt a kontúrtalan égbe.
Diotima volt. Volt, és bálról bálba járt,
Különös fény vette körül ánizsos arcát,
És mint mikor isten egy csillagot az égbe márt,
Úgy járta minden éjjel fehér fényű táncát.
Diotima nem táncolt tökéletesen,
De lépései közben szinte lebegett.
És sorra múltak pokolba a bárók,
Egy keringő közben ha rájuk nevetett.
Diotima hajnalban az öltözőben
Résnyire tárt ajtó mögött levette estélyi ruháját,
És száz herceg állt karddal, felöltőben,
Hogy csak ő leshesse angyal-mozdulatát,
Hogy ő őrizhesse fehér fodrai illatát.
Ha hajnal jött, egy szobába zárkózott,
És hiába kopogtak mind az ajtaján.
Diotima egy képzelt világba vágyott,
Míg a vörös rózsák csak gyűltek asztalán.
Díszes tükörbe nézve hószín bőrét csodálta,
És látta: szemei fakítják a kék tó tükrét.
A rózsákat sorra a kandallóba dobálta,
S a lángok nem érhették tűzszeme melegét.
Sorra ölték egymást éji hódolói,
És a palota előtt latyakká lett a hó,
Ha nem harcban, hát önszántukból haltak:
Vérvörössé változott a tó.
Rég ismert mozdulatát, mint ruháját veti le,
Mind többre becsülte értelem szavánál.
A táncot gyakorolva múlt hercegek élete,
De egyik sem járhatott Diotima ágyánál.
A báli éjeken életté lett a zene,
És ritmusra szívta ki belőlük a lelket,
Míg saját magába zuhant élete,
Az évek halkan, észrevétlen teltek.
Egy bál után egyedül zongorázott,
És a tölgyfaajtó nyikorogva nyílt.
Vén koldus – a vörös égtől ázott –
Állt, s mondta „Kintről jöttem. Hozzád.”
Hajnal volt, és Diotima felállt
Arcán a rég gyakorolt megvetéssel
Szobájába indult, mert későre járt,
De a koldus szólt őrült nevetéssel:
„Hát te vagy a híres Diotima?
Nem vagy szebb, mint ezer vénülő kalandom.
Érted szállt éjente könnyekbe fúló ima?
Bár hamis, nálad szebben szól a lantom.”
Ő visszanézett, égi gőggel arcán:
„Távozz, rusnya koldus! Most szobámba térek,
Hogy készüljek a holnapi bálra, és erős karján
Táncoljak holnap bolond Hölderlinnek, bár félek,
Tán nem jön el a dacos Pygmalion.”
„Felesleges, szürke Diotima. Meghaltak mind.
A puszta kihalt, elnémult Sion,
És szobád ablakát ostromolja kint
Hercegeid vére. Hölderlint megölte Paris,
Majd téged feledve Helénát vette el.
Ha kinézel, magad láthatod máris:
Pygmalion vérbe fagyva szoborként hever.
Emberhegyben áll a szenvedés,
És ajtódon kopognak kihűlt kezek.
Képedre formáltad a kinti tájat,
De mi lesz most, hogy megölted a vágyat –
Gondoltam, hogy most sem fordulsz meg és
Engem őrültnek tartva magad látni vágyod. Leszek
Hát Theseusod, nézd: ezt hoztam neked.”
A torz öreg kezében repedt tükröt tartott,
Sárgult szemével abból nézett Diotimára:
Ő csak nézte megbabonázva az arcot,
S a koszos cserépből visszanézett magára.
Látta: régen hófehér arca szürke, mint a latyak,
S régen kék szeme zavaros, véreres.
Bőre már fesztelen, nyaka löttyedt, ráncos,
És szeme alatt gyűlnek szarkalábak.
A zongora visszhangja közönyös, halálos
Némasággal hagyta el az üres, fáradt
Bálterem vörös függönyeit, s mint aki álmos,
Nézett fel Diotima: megöregedett. Halkan
Koppant a padlón első, szűzi könnye.
A koldusra nézett, zokogva átkarolta,
S megcsókolta. Mint senkit, úgy szerette.
Átkarolta, mint elegáns kérőit soha,
Megfogta kezét, s a lépcsőn felvezette.
Csak egy volt: csalódott, fáradt mostoha
A százszor eltévedt asszonyok közül
Szerelme gyúlott a piszkos koldus iránt.
Szobájába vitte, s kilépett a paraván mögül.
Öreg, érintetlen testtel elmosolyodott,
Mert látta: a koldus neki egy kórót hozott.
Egy régi mozdulattal az estélyi ruhát
A földre dobta. Hervadt rózsák útvesztőjében
A koldust ezerszer vágyott titkos ágyához vitte,
S ő belé merült. Már rózsát tartott kezében.
A hajnal lassan reggellé kúszott, s az ablakok
Vörösen nézték a vénasszonyt. Meredtek rájuk
Üvegükre tapad, görcsbe hajlott karok,
Amint eltáncolták utolsó nászuk.
Kint mennydörgött, s mint élvezte a kéjt,
A táruló ablakokat megvillantotta a fény,
S Diotima még látta: a szobába a régi kérők arca omlik,
És elmosta a szobát a vérré dermedt idő és a tér.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.16. @ 14:48 :: Kovács-Cohner Róbert
