dr Bige Szabolcs- : Ki követ majd?

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /17. befejező rész/ *

 

 

A házam üresen állt: hiányzott Hygea és szolgám soha nem volt, az istenek pedig nem ajándékoztak meg utóddal. Magányos voltam és a sok szenvedés nem múlt el nyomtalanul. Az öregek különösek. A magány a halál előjele. Ezért aztán örömömre szolgált, ahogy megpillantottam Hepiónát közeledni. Nem láttam már jó ideje. Ő is megvénült, de egyből ráismertem. Néhány lépésnyire mögötte egy magas, kövérkés és esetlen ifjú lépegetett. Ahogy észrevett, Hepióna rászólt:

— Hajolj földig Teleszforosz, és adj meg Aszklepiosz számára minden tiszteletet! Ő mentett meg nemrég a haláltól és így neked második apád!

Amikor Teleszforosz térdre vetette magát előttem, és a kezemet csókolta, éreztem, könny szökik a szemembe. Íme, annyi év után sem feledte el a jót, amit vele tettem…

— Egyedül vagy, Aszklepiosz — szólott Hepióna. — Engedd meg, hogy néhanapján eljöjjünk a gazdaságban segíteni, hiszen az meghaladja az erődet és máskülönben is nem való az egy ilyen hírneves gyógyítónak.

Lassankint megszaporodtak azok az órák, melyeket Hepióna és fia, Teleszforosz a házamban eltöltött. Hepióna végezte a házkörüli teendőket. Teleszforosz nekem segített a gyógyfüvek begyűjtésénél és a főzetek készítésénél, morzsolta a hasznos ásványokat, és kevergette azokat az előírás szerint. Végül mind a ketten befészkelték magukat hozzám. A fiú, bár kissé nehézkes gondolkozású és ügyetlen volt, kezdett számomra kedves lenni. Volt valami makacsság és igyekezet benne a tanulás iránt. Egyszer-kétszer ravaszságot véltem a szemeiben fellobbanni, de lehet, csak én láttam így. Jobban aggasztott az érzéketlensége a szenvedők irányában. A fiatalságával magyaráztam, amely nem ismeri még a szenvedést és a belőle fakadó szánalmat. Napról napra igyekeztem beletáplálni a növények és ásványok neveit, kinézetüket, hasznukat magukban vagy keverékek formájában, továbbá az emberi test részeit, melyik mire szolgál, a férfiakat, asszonyokat és a gyerekeket sújtó betegségeket. Volt, amit megjegyzett ezekből, volt, amit elfelejtett, de én újra és újra elmondtam neki. Jobban vonzották a sumér ráolvasások, mint az egyiptomiak tiszta tudománya. Semmiképpen sem tudtam a fejéből kiverni a végtelen hitet az istenekben és talizmánokban. Ez anyja, Hepióna hatása volt, aki távoli rokona Kósz legelső varázslójának. Az írást nagyon nem szerette, megvetette. Jobban bízott a dolgok észben tartásában. Bár ügyetlen volt, a törött csontokat helyretenni megtanulta, de csak ennyit. A bronzkés használatától ódzkodott. Vastag és otromba ujjaiból hiányzott minden finomság. De nem is vonzódott az operációkhoz. Sokszor kérdezgette:

— Atyám, miért nem tanítod meg nekem az összes varázslatot, amivel gyógyítasz?

Nem tudta elhinni, hogy nem végzek tikos varázslatokat, és nem könyörgök különös módon gyógyító istenekhez, segítsenek a munkámban. Szíve mélyén úgy gyanította, valamit titkolok előle. Igazság szerint, csak az maradt titokban előtte, amit nem volt képes felfogni. Elnéztem neki ezeket a hiányosságait, mert tőle független okokkal magyaráztam: nehéz felfogás, nagy és ügyetlen kezek, mélyen gyökerező vak hit. De egyre kedvesebbé vált számomra.

 

Hirtelen ébredtem fel. Kívülről Hepióna éles hangja hallatszott, melyet meg-megszakított Teleszforosz dörmögése.

— Az orvos nem fogad, megmondtam a tegnap is, te semmirevaló! Illő ajándék nélkül, reményed se lehet a gyógyulásra. Nem tudod, hogy az isteneket valahogy mindig ki kell engesztelni?

Teleszforosz is közbeszólt:

— Gyerünk, menj már! Nehogy üres kézzel gyere vissza. Ha urad nem ád, lopjál, de hozz!…

Gyorsan kimentem. Meglátva engem, Hepióna és Teleszforosz elhallgattak, és elfordították a fejüket. Közelebb mentem a rabhoz: sovány és nyomorúságos volt, a szenvedés kiült az arcára. A keze megdagadt, vörös volt és forró, egy piszkos ruhába tekerte, már ahogy tudta. Kimostam a sebet, kipucoltam belőle a mérget, tiszta gyolccsal átkötöztem. Ameddig kezeltem, kikérdeztem. Előbb nem akart válaszolni, de végül csak elkezdte:

— Már régóta, hogy Hepióna és az a másik, aki a fiadnak mondja magát, Teleszforosz nem engedi a nyomorultakat, a rabokat a közeledbe, Aszklepiosz. Azt mondják, amióta megöregedtél, nem tudsz akárkit ápolni, fizetséget kérnek és ajándékokat. Ha nem adsz, elkergetnek, s ha szépszóval ez nem megy, akkor ököllel…

A rabszolga szavai eszembe jutattak néhány jelentéktelennek tűnő apróságot: egyes betegek ijedt tekintete, és az a tény, hogy sokan nem jelentek meg nálam másodszorra, hiába hívtam őket, valamint Teleszforosz igyekezete, miszerint én csak a komolyabb szenvedőkkel foglalkozzam, mert a könnyebbeket ellátja ő…

Még aznap vettem magamnak a bátorságot, és kikergettem a házamból Hepiónát és az úgynevezett fiamat, Teleszforoszt. Ádázul ordítozták, milyen hálátlan vagyok. Csak jót akartak nekem! Hepióna rátalált fiatalkori éles nyelvére:

— Ronda, ostoba vénember! — szitkozódott. — Bár adnák az istenek, lennél mihamarabb magatehetetlen, mert szegénynek így is szegény vagy! Majd akkor lássalak! Azt hiszed, valamelyik a meggyógyítottak közül hoz majd neked akár egy bögre vizet is? Magányosan és elfeledve pusztulsz el, egyes egyedül! Menj a fekete köpenyes boszorkányod után!

Ameddig sorolta szidalmait, Teleszforosz a tarisznyájába szedegetett a házból minden értéket, szemem láttára. Nem törődtem vele, annyira vártam, menjenek már el. Mohóságuk, melyet mostanáig nem is észleltem, undorral töltött el.

Gondoltam, ezzel véget is ért a dolog, de Hepióna és Teleszforosz törvénybe idéztettek. Megvádoltak, hogy elhanyagoltam a kertet és a szántót, ami az ő jogos tulajdonuk. Sőt azt is a szememre vetették, hogy nem hiszek az istenekben.

— Nem mindenhatóak az istenek, tanította nekem Aszklepiosz — vallotta bíráim előtt Teleszforosz. — És amikor nem hallgattam rá, elkergetett…

A főpap is megerősítette, hogy még a legjelentősebb ünnepekre sem jövök le a szentélyekhez, hogy megvetem az áldozatokat és szertartásokat.

— Nem hisz az előjeleknek és az álmoknak, melyeket az égiek küldenek az embereknek. Csupán egyetlen halhatatlant tisztel, Apollót, akit az „egyiptomi” névvel illet.

Ismeretlen bírák előtt ültem. Az öregek, akiket ismertem, rég meghaltak. A segítség, amit Kósz városának nyújtottam elfelejtődött. Az új gazdagsággal a régi megértés elenyészett. Mivel a lakosság száma megnőtt, a vándorok befogadásának szokása is kihalt. Mások lettek az emberek, még az istenek is változtak az idővel. Ezek a mostaniak engem már csak mások elbeszéléséből ismertek.

— Mit mondasz, Aszklepiosz, védelmedül?

— Semmit — válaszoltam, és szavaimat beismerésként értelmezték.

„Aszklepiosz, Phoebus fia — így szólt a határozat — köteles visszaszolgáltatni Teleszforosz és Hepióna részére a birtokot, melyet jogtalanul használ. A többi bűneit az istenekre hagyjuk. A város még egy évig engedi Kósz területén laknia. Azután keressen új hazát magának, ha talál. Nem tűrhetünk magunk között olyanokat, akik nem hisznek az istenekben. Magunkra vonnánk az égiek haragját és szomszédjaink dühét…”

Teleszforosz a város felkent orvosa lett. Azt a kevés tudományt használta, amit tőlem tanult. Ha valami nem sikerült, az isteneket hibáztatta, akiktől nem lehetett semmit számon kérni. Sokan felkeresték, drágán adott gyógyszerei alapján becsülték. Nekem maradtak a szegények, a rabok, az idegenek, a vándorok, a kereskedőhajók evezősei, akik elzarándokoltak távoli házamba. Egy évem volt új hazát keresni, a következőt. Eszembe idéztem az Anu társaságában megtett utazást az Egyiptomban töltött időm hetedik évében. A fülemben visszhangoztak Nefer, a sír őrzőjének szavai az öreg lépcsős piramisban.

— Fiatal vagy és jóképű, Ammon-Aszu. De egyszer megöregszel, és tehetetlen leszel. Ne feledd el, hogy a templom mellett, ahol az istenség alszik, mindig találsz egy csöndes zugot, ahol lehajthatod a fejed és kapsz egy darab kenyeret.

— Ki követ majd Nefer, annyi év után?

— A fiam, a kisebbik Nefer. Csak annyit szólj: „Im-Hotep isten tanítványa vagyok, azé, aki mindenkit fogad, ha a szenvedőket gyógyítja.”

Könnyen eljutottam Egyiptomba. A piramis bejáratánál Nefer, a kisebbik őrködött. Elmondtam a szavakat, melyet jól észben tartottam.

— Légy üdvözölve. Az ezelőtti orvos-pap nemrég hunyt el. Utána már senki nem akar jönni. Hotep hite elvész hamarosan. A mostani gyógyítók ezüstöt és ajándékokat akarnak a gyógyszereikért cserébe…

Végképp megtelepedtem Szakkara templomában. Asu, Hotep fia lett a nevem, vagy röviden As-Hotep. Lassanként a betegek újra kezdték a szentély lépcsőit koptatni.

Volt, akit meggyógyítottam, volt, akinek csak egy reménysugarat adtam. Idővel a varázsló és csodatévő dicsfénye vett körül. Nem lett isten belőlem, de olyan sem voltam, mint más ember.

Néha valóban halhatatlannak éreztem magam, időtlennek. Máskor a hírek, melyek eljutottak hozzám — beszédesek az utazók és szeretik értesüléseiket másokkal megosztani —, ismert dolgokra emlékeztettek. Nú városában, melyet a görögök Théba névvel illetnek, új fáraó uralkodik, aki felvette nagyapja nevét, Ram-Seth, és kedvelte a háborút. A harckocsik kerekei és a lovak patái Fönícia földjét taposták, hajói Kréta, Ciprus és a szigetek vizeit szelték. Mykene falait egy földrengés ledöntötte. Valahol Akhája mélyén egy erős baszileusz támadt Eumenichész családjából. Mire a hírek hozzám elértek, élük tompultak, hiszen az említett események évekkel előbb estek meg, és azóta újabbak történtek. Végül megértettem, hogy teljesen megöregedtem. Ami jót cselekedtem az életben, kiegyenlíti a rosszat. Nincs már időm, hogy a mérleg nyelvét erre vagy arra billentsem. Se nem sajnálom, se nem örvendek annak, amit eddig tettem.

Egyik éjszaka felriadtam. A holdfénye éppen a szemembe sütött. Felkeltem, igyam egy korty vizet, és akkor az éjszaka csendjében eszembe ötlött, hogy amit annyi év alatt összeszedtem magamba, egyszerre elvész. Az egyiptomiak elfelejtették a régi nyelvet és azoknak az ezeréves szavaknak számukra nincs már semmi értelmük. A papirusztekercsek a homok alatt elpusztulnak, vagy a templomok romjai maguk alá temetik. A sumér nyelv már rég halott, és az ősi varázsigék is.

A szigeteken és a partokon élő görögök valamikor le tudták jegyezni az eseményeket és az üzleti számításaikat, királyaik és a hatalmon levők neveit festett jelekkel, vagy agyagba, kőbe vésve. Mykene, Spárta, Pülosz földjében számos táblácska található, amit senki nem tud kibetűzni. Az esztelen háború mindenütt elpusztította a tudományt. Úgy gondoltam, kötelességem volt tovább adni a tudásomat. De Teleszforosz esetében kudarcot vallottam. Lehet ez csak kifogás? A félelem, hogy nincs időm minden dolgomat elvégezni, majdnem letört. De erősnek éreztem magam és eldöntöttem, hátra levő életemet akaratomnak vetem alá.

Reggel a kunyhóm előtt két ereje végét járó emberi lényt találtam: anyát és fiatalkorú leányát. Ake szigetén szokásos fekete köntöst viseltek. Az anya hamar meghalt a gyengeségtől. A sivatag homoktengere, melyen átkeltek, megölte. A leány is teljesen legyengült, csak vacogott és egy árva szót sem tudott kinyögni. Miután megitattam langyos tejjel szólalt meg reszelős hangon:

— Hygea a nevem.

Rabok láncát hordta a nyakán. A rabszolga kereskedő, aki elrabolta őket és el akarta adni, a nyomukra akadt. Egyiptomi szolgák kísérték és a vidék helytartója. Mikor látta, hogy az asszony halott, szitkozódni kezdett. A leánygyermek nem sokat ért.

Bementem a kunyhómba és kihoztam az utolsó értékemet, ami még megmaradt, egy bronz serleget, melyet kígyók díszítettek. Még Agamemnón adta nekem valamikor…

— Vedd el a gyermekért cserébe, kereskedő. A bronz örök, a rableány ki tudja hány napot él még.

Hygea megélt és ma is él. A sors megajándékozott egy leánnyal, és még azzal, hogy a neve is Hygea — Hygea a sziklás Ake szigetéről. Aki elment a tengerre, visszatért egy másik alakban. Jó volt és szelíd, mosolygós, kicsit szomorkás, de nagy szeretet élt benne az emberek iránt. Az otthonról, Ake szigetéről hozott beszédét mindvégig megtartotta.

Eltelt azóta tíz év. Hygea felnőtt és gyönyörű lett. Leányomnak neveztem és ő engem apjának. Néha az akebeliek nyelvén szólok hozzá, máskor Egyiptom nyelvén. Még van egy fiam Kósz szigetén. Úgy nevezik Aszklepiosz fia Teleszforosz, és gyógyít, valamint a templomban szolgál. Senki sem tett a görögök közül nála többet isteni hírnevem erősítésért: arra számítva, hogy neki is jut majd halhatatlanságomból valami érdem. Kérdezem: van jelentősége?

 

A Kósz város bejáratát őrző szobor egy fölrengés alkalmával ledőlt. Senki sem állította fel újra. Gondolom, azóta már a föld be is temette. A szél homokot hordott rá a Kósz feletti mészkősziklákról. Az emberek más isteneknek áldoznak.

Szakara lépcsős piramisának árnyékában élek, ahol örök álmát alussza Hotep az orvos, aki istenné lett. Ezredévek eltelte után, én a fia lettem, s az utóda. Valószínűleg az utolsó. Néhanapján bemegyek a szentélybe kóborolva a keskeny folyosókon egy árva fáklya világánál, amíg beérek a kőlaphoz, amely lezárja a titkos kamrát. Ott fekszik Hotep bebalzsamozva, fehér gyolccsal betekerve és ékszerekkel teleaggatva, kitömött íbiszek vigyázzák álmát. A folyosókon egyre nehezebb közlekedni: egyes helyeken omlásveszély mutatkozik. A keleti szél újabb és újabb homokfellegeket hord rá.

Keserűen jegyezte meg Nefer:

— Utánam senki sem fogja ismerni a bejáratot és a földalatti járatokat.

— Nem számít, Nefer. Legalább az isten nyugodtan pihenhet az idők végezetéig.

Visszamegyek a szentély bejárata mellett levő kunyhómba, hogy pihentessem megfáradt csontjaimat. Nefer behoz nekem egy darab búzakenyeret, gyümölcsöt és egy bögre kecsketejet. Kintről hallom kékszemű leányom hangját:

— Aszklepiosz azonnal fogadja a szenvedőket…

Piros és fekete jelekkel festem fel az utolsó feljegyzéseimet, az utolsó papiruszlapra.

 

***

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 604 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.