Bárányi Ildikó : KARÁCSONYI REKVIEM

a meg nem születettekért *

 

 

Karácsony a Sötétség halála, a Fény megszületése. Az a pillanata a nem naptárral mért évnek, amikor az éjszakák rövidülni, a nappalok hosszabbodni kezdenek. Az emberiség évezredes életében mágikus hittel felruházott Ünnep. A Jó eljövetelét hirdető reménység ünnepe. Ami a pogány hitben a legyőzhetetlen Nap ünnepe „Sol invictus”, a zsidó vallásban a Hanuka, az a mi két évezredes keresztény hitünkben a „Sol Salutis” — az Üdvösség napjának ünnepe, a Karácsony,

Mert a mi hitünk szerint nem csak a fény győzedelmeskedik, de ezen a napon ünnepeljük Jézus Krisztus születését, a második isteni személy megtestesülését is.

 

„Az Ige megtestesült, Betlehemben,

Kit Mária szűzen szült, reménységben

Barmok között fekszik rongyos jászolban

Azért van oly fényesség a városban…

Siessünk, örvendjünk, ne késsünk,

Hogy még ezen éjjel oda érhessünk,

Mi Urunknak tiszteletet tehessünk.”

 

Gyermekkorom éjféli miséin ülök az illegálisan kántorkodó tanító apám mellett az orgona kispadján. Az öcsém izzadva nyomja a fújtatót. Csikorgó hótól szikrázó Karácsonyéjszakán száll az ének a kis csíki templomból, többszáz hang színe-szárnyán, egy szívvel — fel, a hókucsmás torony keresztjénél is magasabbra — egyenesen az égbe, ahol most már az édesanyám is lakik s ahol

 

„a mennyei seregek, vígan igy énekelnek,

Dicsőség, dicsőség, Istennek!

Békesség földön az embernek,

kit az igaz szeretet, a kis Jézushoz vezet…”

 

És békesség száll végre a szívembe. Jézusom, köszönöm, hogy legalább Őket megtartottad! Az egyemberként éneklő gyülekezet kórusából is külön hallom apám meleg csengő baritonját, vele énekelek én is, „Cseendes éj, szentséges éj…! Csak mi ketten vagyunk a világon és az Isten. Ezt a kettőnk külön duóját hallom azóta is, minden többé-kevésbé jól elénekelt Stile Nachtban, pedig azóta ő is messze már…

Érzem az Ünnepet, annak igazi nagyságát, a magyar keresztények legnagyobb ünnepét — a Család, a Béke, a Szeretet, a Jóság — a Kis Jézus megszületésének ünnepét. Érzékeny, sokat szenvedett gyermeki lelkem megsejt valamit az igazi Ünnep lényegéből, a rárakódott jelképek és az édeskés cukormáz külsőségek mögött.

Pedig akkor még fogalmam sem volt arról, mennyi vita előzte meg a niceai zsinatot, amelynek a határozata kimondja, hogy Jézus Krisztus Isten is és ember is egyszemélyben! A Karácsony ünneppé nyilvánítása csak 325 és 335 között történt, Rómában. Célja az volt, hogy a liturgia eszközeivel népszerűsítse a niceai zsinat határozatát. Az ünnep napjának a megválasztása sok problémát okozott. Több egymásnak ellentmondó nézet uralkodott Jézus születésének valós dátumáról május 20. és november 25. között. Az évezred első felében Jézus születésének dátumát január 6-án ünnepelték. Végül is a legyőzhetetlen Nap pogány ünnepét ellensúlyozandó állapodtak meg abban, hogy december 25. legyen az Üdvösség napja, a szent Karácsony ünnepe.

Így vált ez a nap a keresztény ember számára kézzelfogható jelképpé is, az Emberré vált Isten megszületésének egyezményes időpontja ezért változott a Családi békesség és szeretet ünnepévé. Minden ember személyes, saját ünnepévé is, mindenki ünnepévé, aki megszülethetett és ajándékba kapta ezzel a sorsát, — azt a cseppet sem könnyű terhet, amit vinnie kell a biztos vég felé, de a melynek a viselésében is példaként áll előttünk az Isten-ember.

De ezzel a sorssal nem csak terhet adott nekünk az Isten, hanem rengeteg örömet is: szabad akaratot, a tiszta tudat és megértés képességét, a szeretetvágyat és szeretni tudást, reményt, fűt, fát, virágot, tengert, havas hegycsúcsot és nem utolsó sorban megtartásra méltó Ünnepeket.

Ünnepeket, amelyeknek hajlamosak vagyunk elfelejteni a lényegét. Ünnepeket, amelyeknek elveszünk a külsőségeiben, annyi díszt akasztunk a karácsonyfára, hogy végül nem látszik alatta a nemes, élő, illatos fenyő. Sőt, műanyag szörnyűségekre cseréljük, hogy jövőre is tartson! És nagytakarítunk, de csak a lakásban, az életünk rendbetételére már nem marad energiánk. Ajándékok után loholunk, legyen elég drága, hogy meg ne szóljanak az adomány silánysága miatt… Sütünk, főzünk, halálra zabáljuk magunkat az ünnep ürügyén, — nem baj, ha másnak kenyérre sem jut. Idegesek vagyunk, fáradtak, ingerlékenyek, s mire itt van az ünnep, örvendeni sem tudunk már semminek.

Pedig igazi ok az örömre, hogy a sötétség reménytelensége után újra elkezdődik egy folyamat, eljön a fény és megszületik a megváltó. Igazi ok az örömre, hogy ezt megadatott megérni ebben az esztendőben is, együtt azokkal, akiket szeretünk. Hiszen a Karácsony végül is a család ünnepe, a megszülető gyermek, a kiteljesedő élet ünnepe.

De jutott-e eszébe így Karácsony táján, egy boldogan együtt ünneplő családnak, hogy milyen lehet az ünnepe azoknak, akiknek nem adatott meg eljutni szamárháton Betlehemig? Akik elvesztek útközben, vagy elveszítették a legdrágább, várva várt kincsüket? Azoknak, akiken sem a Szentlélek, sem a lombikbébi program nem segített? Akik soha sem érezhették az ujjukba kapaszkodó kis élet ragaszkodását? Akik soha se vásárolhattak kiscsizmát angyalfiába, akik hiába gyújtják meg a csillagszórót, nincs aki visongva tapsoljon neki? Akik mindig a mások gyermekeinek igyekeznek örömet szerezni, amíg csak fel nem nőnek — és aztán az újdonsült felnőtt a tantiról rendszerint elfeledkezik?

És milyen az Ünnepe annak, aki sohase talált párt magának? Akinek a legkisebb reménye se lehetett arra, hogy ő is új életet hozzon a világra? És milyen lesz az ünnepe a felelőtlenek seregének, akik eleve nem vállalják az anyaság örömeit és kínjait, puszta kényelmességből? Akiket nem érdekel a demográfia, meg hogy hány magyar él a világon, akiket egyáltalán nem érdekelnek sem jelképek, sem ünnepek, csak a saját pillanatnyi jóléte? Mi lesz ezekből később? És jut-e eszébe annak, akinek társa van, hogy milyen az, mikor sok év együttlét után hirtelen egyedül marad? Amikor szeretne, de nincs kit… a szeretet és a család ünnepén? És egyedül csak ő maga hibás érte!

Hát így függ össze a születés felett érzett önfeledt öröm ünnepe és a rekviem a meg nem születettekért. És így függ össze az emberré vált Isten önfeláldozó példamutatása az emberi felelősségvállalással.

Ilyen ünnep előtti tűnődés után derül ki, hogy milyen nagyon nagyra kellene tárni a szeretet kapuját, ilyenkor hideg téli Karácsony táján, hogy minden fajta bánat és öröm megférjen benne. Mert ÓRIÁSI CSALÁD A VILÁG és szeretet nélkül didereg.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!