dr Bige Szabolcs- : Megbolydult a világ

Alig telt el másfél évtized és már történelem…*

 

 

 

Alig telt el másfél évtized és már történelem…

Megbolydult a világ a nyolcvanas évek végén. Európa egéről letűnt az utolsó despota, de elszabadultak az indulatok. Az új hatalom pedig nemhogy csillapította volna, de szította is.

Akik eddig barátok, jó munkatársak voltak, azok közt nemzetiségi, vallási, pártállási viták alakultak ki.

De ki is tágult a világ. Az országhatárok szinte fellazultak. A hétköznapi ember számára is átjárhatóvá váltak. Most nyílt először alkalom nyugatra utazni. Ha nem is ment egyszerűen a szükséges akták beszerzése, de megvolt a lehetőség rá.

Számomra is így termett mód Angliába utaznom, egy barátom meghívására. Nagy élményt jelentett átlépni a két külön világot elválasztó határt.

Kellemes napokat töltöttem ott. Nekem akkor a legmeglepőbbnek a kivilágítás tűnt. Otthon a közvilágítást alig néhány utcai lámpa képviselte. Az üzletek kirakatai is sötéten ásítoztak, miután a nap lement. Itt pedig fényárban úsztak az utcák, villogtak a fényreklámok, csillogtak-villogtak a kirakatok, halkan suhantak az autók. Nem győztem fényképezni, mutathassam majd meg otthon, ha a szavaimnak nem hisznek.

Hatgyermekes családnál vendégeskedtem. Érdekesnek találtam, hogy az elemi oktatást az édesanyjuk vállalta magára – tanítónői képesítése volt. Csak vizsgát tenni mentek be az iskolába a gyerekek, az első négy osztályt otthon végezték. Engedte a helyi iskolarendszer.

Gyermekeit is otthon szülte. Orvos, szülésznő ott rendezték be a szülőszobát és szülés után felváltva naponta kétszer látogatták az első néhány napban. Simán zajlottak le az események. Ha kellett volna, a férj autója a ház előtt állt bemelegített motorral attól a pillanattól kezdve, amint beindult a szülés, amíg az orvos azt nem mondta: minden rendben!  Ekkor vitte csak be gépkocsiját a garázsba.

Ameddig ott tartózkodtam, végiglátogattam a kórházakat, néhány háziorvosi rendelőt. Azon kívül, hogy sokkal jobb anyagi körülmények között éltek — a tíz éve praktizáló orvos kollegának szép saját házat sikerült építenie, teljes komforttal —, szakmailag egy csöppet sem álltak előttünk, legfeljebb technikailag. (Ott láttam először működő ultrahang készüléket.) Részt vettem néhányszor a rendelésen és nagy elégtétellel állapítottam meg, hogy pont olyan precízen tudom én is a diagnosztikát és terápiát, ha nem jobban (!). Volt úgy, hogy a tanácsomat kikérték, és el is fogadták!

Kellemes napokat töltöttem ott, de a kosztot nem tudtam megszokni. Anna, a háziasszony naponta kétszer tett melegételt az asztalra. Sajnos a nyers babcsira a félig főtt krumpli és hasonlók nem az én gyomromnak valók voltak…

Élményekkel gazdagodva tértem haza és igyekeztem az ott tapasztaltak alapján berendezni a rendelőmet. Sikerült!

Itthon a község elöljárói közzé választott és alig tértem vissza, kiküldött testvérvárosi kapcsolat kiépítésére egy dunántúli városba.

Nem volt sikeres a kiküldetés, mivel előbb én nem tudtam kapcsolatba lépni a kiszemelt város elöljáróságával, majd a náluk történt változások akadályozták meg a megegyezést.

Mikor hazajöttem – éppen március tizenkilencedike volt – megdöbbenve láttam a város dúlt, felfordult utcáit. Egész nap úton voltunk, vámnál várakoztunk, így semmit nem tudtunk a napközben történtekről.

Az utcák, a Főtér tele volt eldobált botokkal, karókkal, itt-ott tüzek égtek, körülötte gyanús alakok ténferegtek.

A barátom szülei — aki útitársam volt — mondták el, mi történt. 

A környező falvakról behozott lerészegített, drogokkal elkábított vidékieket ráuszították a békésen tüntető magyarokra, akik a magyarnyelvű iskolai oktatás megmaradásáért küzdöttek. Az eredmény egy gigantikus tömegverekedés lett. A „hodákiak” — egy Hodák nevű, Görgény völgyi faluból jöttek elsősorban a támadók — felkészülve érkeztek: botokat, karókat, villát, kapát hoztak magukkal. Magukból kivetkőzve, gyilkos dühvel támadtak a tüntetőkre. Összesen tizenhárom autóbusz érkezett a városba. Minden magyar feliratot lecibáltak, összetörtek. „Magyar vért akarunk!” kiabálták, ahogy vonultak utcáról utcára, megrohamozták a RMDSZ székházát is. Ekkor sérült meg súlyosan Sütő András.

Egy szemtanú elmondta, hogy a beérkező buszokról olyan állapotban érkeztek az emberek, hogy alig hitt a szemének: tántorogtak, hadonásztak a botjaikkal, állatok módjára ott helyben végezték szükségleteiket.

A rendőrség nem avatkozott közbe.

A város vezetői naivan arra kérték az államfőt, hogy jöjjön személyesen Marosvásárhelyre és tegyen igazságot. Persze hiába…

Végül, a városban lakó cigányok fékezték meg a dühöngőket. Lett is bajuk belőle. Közülük hetet, csendháborítás és garázdaság bűnével bíróság elé állítottak, és el is ítéltek.

A környékbeli székely falvakból is megindultak az emberek a várost megvédeni, de mire beértek volna már vége lett a „harcnak”.

Évek kellettek, hogy a sebek valamelyest behegedjenek, de teljesen nem…

Közben pedig, mindig voltak — és vannak —, aki feltépik a sebeket. Ez történt velünk is, amikor a legjobb szomszédunk családostól beállt a „Vatra” nevű ultranacionalista, magyarellenes pártba. S ez fejbevágott, letaglózott. Azt hittem összeomlik körülöttem a világ. Személyem elleni inzultusként éltem meg. Feleségemet még mélyebben, érzékenyebben érintette…

Nem sokat teketóriáztunk, hanem eldöntöttük, átköltözünk Magyarországra.

— Ha te azt mondod, hogy a helyed a Vatra-ban van, akkor az én helyem Magyarországon — mondta nejem a volt barátnőjének.

— De hát, ha ez téged bánt, akkor máris kilépek.

  – Nincs miért kiállj, mert én többet át nem lépem a házad küszöbét, elmegyek, az első adandó alkalommal. Minél hamarabb.

Kivettem a munkahelyemen egy hét szabadságot és elutaztam Szegedre. Egy ismerősöm albérleti lakásába szállásoltam el magam és jelentkeztem a rendőrségen. Mivel Magyarországon születtem, néhány űrlap kitöltése után, még aznap megkaptam az ideiglenes személyi igazolványomat.

Nagy öröm volt számomra a tudat, hogy ott lapul a tárcámban…

Az OTP hirdetőtábláján eladó lakások is szerepeltek. Összesen tíz. Barátom tanácsára beadtam a pályázatot a legolcsóbbra, teljes ár kifizetése mellett.

Elmentem a városi kórház igazgatóságra is, hogy munkahely után nézzek. Üres orvosi állás nem volt, de a feleségemnek, lévén védőnő, felajánlottak egy lehetőséget a városi gyermekkórházban.

Ezekkel a tarsolyomba mentem haza.

Otthon eladtunk mindent: házat, bútort, képeket és beültünk — az egész család — a Dáciába és megérkeztünk Szegedre.

A lakásvásárlási pályázatomat bár elfogadták, de az átadás nem ment olyan simán, mint ahogy gondoltuk. Félévet vett igénybe, mire beköltözhettünk. Addig albérletben laktunk egy üres panellakásban. Bútorunk nem volt, a földön aludtunk szivacsmatracon.

Úgyis jó volt. Lelkesen tűrtük a nélkülözést. Feleségem minimálbérrel dolgozott három műszakban a fertőzőkórház gyermek részlegén. Én készültem az elfogadó vizsgára. Csak akkor dolgozhatok, ha levizsgázom magyar egészségügyi szervezésből és jogból.

Volt időm tanulni.

Három gyermekünk jött velünk, mert a nővérük Bukarestben tanult és ő csak szünidő idején jött át.

Reggel elvittem munkába a feleségemet, délután hazahoztam. Máskor délután vagy este vittem, ahogy a beosztása kívánta. Sokszor azonban inkább autóbusszal utazgatott. Olcsóbb volt a bérlet a benzinnél. Délelőttönként bevásároltam, elmentem a kórház könyvtárába anyagot keresni a tanuláshoz, meg ilyenek.

Néha átmentünk Szabadkára, Jugoszláviába (akkor még volt ilyen ország) benzinért, vagy a piacra. Ott olcsóbban tudtunk vásárolni és forinttal is lehetett fizetni.

Egy hónapja laktunk még csak Szegeden, mikor megjelentek a gyermekeink barátai. Öten.

A nagyszobában aludtak – ők is a földön. Feleségem főzött egy nagy fazék bablevest, és azt ettük három napig, amíg a fiuk nálunk időztek. Reggelire tejet, meg zsíros kenyeret kaptak zöldpaprikával. Nagyon jól érezték magukat.

A nyár közepén, miután sikerrel letettem egészségügyi szervezésből a vizsgát, üzent értem a kórház igazgatója, hogy keressem fel állásügyben a háziorvosi szolgálat vezetőjét. Megyek be hozzá az irodájába és kiderült, hogy ő is Vásárhelyen végzett, felettem egy évvel (Csergő Tibor). Miután kellőképpen kiörvendeztük magunkat a váratlan találkozásunk felett, elmondta a lehetőséget, amit számomra fel tudott ajánlani.

Állandó ügyeletesnek alkalmazott, teljes munkaidőben, minimál bérért. Nagyon örültem ennek is. Bármit elfogadtam volna, hisz már jócskán megfogyatkozott az otthonról hozott tartalékunk.

Sikerült végül is beköltöznünk a saját lakásunkba. Be is rendeztük a használtbútor boltból vásárolt szép holland bútorokkal.

A gyerekek beiratkoztak az iskolába ősztől. A nagyfiúnk Pesten tanult tovább a két kicsi pedig a lakástól ötpercnyire levő kerületi iskolában. Kitűnő közösség volt úgy a tanárok, mint a diákok részéről. Fel sem merült, hogy áttelepültek vagyunk, ami a gyerekek beilleszkedését nagymértékben segítette. Idegen nyelvként angolt tanultak, ami szintén jó volt, mert már otthonról hozták a vonzalmat a nyelv iránt. Sok angolnyelven beszélő barátunk látogatott hozzánk az utóbbi pár évben.

Öcsi fiam, aki odahaza nagyon megkínlódott a románnyelv tanulásával és még a magyar olvasás is gondot okozott — dyslexia? — hetek alatt megtanult angolul olvasni. Sőt folyékonyabban, mint az anyanyelvén!

Csaba Pesten nem szerette az iskolát. Valami műszaki iskola volt a Telefunken égisze alatt. Hétvégeken járt haza, jóllakni.

— Egész úton hazafelé — mesélte, mikor érte mentem az állomásra — nagy tányér babgulyásról álmodoztam.

— Az vár otthon! — bíztattam. — Nagy füstölt csülökkel.

Végig kínlódta az évet, de alig várta, hogy hazakerüljön. A következő évet már Püspökladányban kezdte, t. i. Karácsony előtt ideköltöztünk.

Ez a következőképpen zajlott:

Naponta böngészte az egész család a hirdetéseket, hol ürül háziorvosi állás. Próbálkoztam Szolnokon, Vácon, de nem volt sikerem. Egyszer a szemembe ötlött a név: Püspökladány. De hiszen ez a szülőfalum, Derecske mellett található. Elküldtem a pályázatot, és azt válaszolták, hogy szeretnének személyesen látni.

Nyár volt és mi mentünk haza Szentgyörgyre. Útközben megálltunk Püspökladányban. Bementem a Rendelő Intézet igazgatójához, úgy lezseren, ahogy nyári kirándulásra öltözik az ember. Az előszobában a titkárnő fogadott.

— Az igazgató úrhoz jött? — kérdezte, és választ sem várva folytatta. — Jao! Be lehet menni hozzá.

Ez a hangsúly megdobogtatta a szívemet. Szülőfalumra emlékeztetett; elfogadtam az állást.

Elfogadni könnyebb volt, mint működtetni a praxist: nulla betegszámmal adta át az előző háziorvos! (Ez azonban már egy másik történet.)

 

Legutóbbi módosítás: 2007.11.21. @ 12:39 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 618 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.