nyugati pályaudvar

1.      jelenet

 

még b?ven napvilágnál pihenek le a nyugati pályaudvaron, a tizenegyes és tizenkettes vágány közti padsor egyik éppen elfogadható mértékben mocskos padjára. ezek a padpárok egymásnak háttal állnak ott, szimmetrikusan, mindkét irányba biztosítva a gazdag panorámát a vonatra várakozóknak, a hajléktalanoknak és az elvontan bájos élethelyzetek magamfajta élvezez?inek. az én padom párja levont vitorlaként omlik a földre, két lába kirúgva, hámló festéke még valahol zöldet sejtet, de mostanra már csak funkciótlanná válva várja, hogy valaki elvigye onnan, és egy fémhordóban elégetve lehelje ki utolsó melegét, a végs?kig kihasználva ezzel e világi küldetésének lehet?ségeit.

száraz kiflit morzsolok a földre, pontosabban annak is csak a felét. érzem az anyagot morzsoló ujjaim közt a sült tésztában rejl? energiát – egy fél kifli egyórányi élet egy nyugodtan fekv? embernek. ma senki sem kérte azt az egy órát.

a morzsák lassított felvételben hullanak lábam elé a földre. a padon kuporogva, meditatív elmélyültségben vezetem le a kísérletet.

rövidesen megjelennek az els? galambok és verebek. a verebek óvatosabbak, fürgébbek, okosabbak; ?k várakozó álláspontra helyezkedve, kis fejük kapkodó rebbenéseivel sürgetik távozásomat. a galambok azonban sokkal bátrabbaknak t?nnek – és valójában tényleg csak t?nnek, ugyanis találékonyság híján és nyomorral terhelten inkább vakmer?ség, amit m?velnek, mint bátorság. már könnyedén megrúghatnám ?ket, olyan közel vannak; de nem tudnak mást tenni, csak közeledni – ha nincs mit veszteni, a vakmer?ség a legm?köd?képesebb életstratégia. lassan, aprókat tipegve, sok kitér?vel közelítenek meg, buta gombszemükben állhatatosság és mohóság, tolluk borzas, rendezetlen, és van ezekben a galambokban valami nagyon furcsa, nem tudom mi az, csak, mint nyelvem hegyér?l a szó, nem tud kiszökkenni agyamból a megoldás… mit?l olyan mások ezek a galambok, nem értem; tétován, koordinálatlanul, egyre izgatottabban licitálják túl egymást a velem szemben fenntartandó legkisebb távolság ügyében, szemük egyre gyorsabban cikázik a lábfejeim körüli kaánaáni morzsasz?nyeg és köztem.

és akkor meglátom a goteszk csonkokat; kezemet a szemem elé vonom. a nyomorultak… hát ezért ilyen töredezett a mozdulatív! dermeszt? undor fog el és vegytiszta szánalom.

annak, amelyik a legel?ször jött, csak három lábujja hiányzott; a következ?nek már mindkét lábáról kett?, illetve három, aztán újabbak ujjatlan lábcsonkkal, mások teljesen láb nélkül, gátlástalanul járták töredezett táncukat, mint egy szürreális bál, csonkolt galambok százai, ezrei; pontosan leszelt végtagok, mint vonalzó mentén szikével, mint papírvágóval, mint elkövetett b?ntény, mint rossz szándékú vicc, rajzottak a nyomorultak bálján a galamb-roncsok, kapkodva a morzsák után; a helyzet versennyé élesedett, a jelenlétem már mit sem számított, csak marták a tésztát esztelenül, a szemeket rendre elejtve, marták egymást gátlástalan, elemi önzéssel; vörös, görbült lábaik, törékeny, lesoványodott testük szürke masszává olvadt szemeim el?tt; nekik nincs barátság, nincs testvériség, csak a sín mellé könny? gyufaszálként hulló levágott galamb-ujjak és a leszelt, pókszer? galab-lábak; nekik nincs más csak szaporodás, küzdelem a mások szájából kihullott ételért, újabb tojások és újabb adag szélvéd?n szétken?d?, folyékony galambürülék, és hirtelen megéreztem a városra ráterül? éhes áradatot, a patkányok ezreinek motozását, korgó gyomrú, primitív, intenzív figyelmét a nehru-parton, a csatornákban; a szétrágott vezetékeket, a forgácshalmokban tekerg?z? csupasz patkányfiak féregszer? mozgását, tehetetlen nyivákolását, a kopogó cs?röket a betonon, éppen mint az es?, mint a nyomor kopogása az ajtón, csak egy éjszakára, csak egy kicsit még hadd maradjak, csak egy kicsit még adj, semmim sincs, üres a kezem, üres a szívem, üres a gyomrom, kopog a szemem, a cs?röm, kínomban csikket halászok a spenótzöld szennyvízb?l…

a szabadság és szerelem jelképei önmaguk paródiájává változva csipkedik körül görcsbe mervedett lábfejemet. legszívesebben hánytam volna, de ha annak is nekiesnek, és valóban egymás cs?réb?l tépnék ki szegényes gyomortartalmamat, azt valószín?leg nem tudnám ép ésszel elvisleni. inkább lehunyt szemmel szívom a b?zt, a pályaudvart állandó jelleggel belep? acetonos húgyszagot, míg csak el nem fogy a fél kifli.

 

2. jelenet

 

a f?posta el?tt feszülök a tömegnek, bkv-frusztrált vagyok és kialvatlan, a szembejöv?k mind ellenségek, a mögöttem jöv?k mind hajtók, és én vagyok a vad; mi a fenének is sietünk mi ilyen ingerülten és felb?szülten mindannyian valahová?

keményen csapom sarkam a negyvenfokos betonra, közben oldalra sandítok, hátha ezúttal nem kell dacos, állhatatos tekintetekkel találkoznom. oldalt, szinte a falhoz simulva kartonágyon fekszik kedvenc kahexiás csövesem – ez még mindig él? hihetetlen… és mint a lassítás a filmben, a helyzet eluralkodik a forgatókönyvön; tempósnak szánt, de cammogó léptekkel haladok el mellette, az id? nyúlós, rugalmas, engedi pontosan lescannelem az ember kiugró lapockájú testét, azt a hártyavékony takaró alatt hever? hurkapálca-pergamen kreációt, ami ?, engedi látnom b?rének sárga red?it, a red?ket, amikbe bette magát a kosz, a karja auschwitzre hajaz, átfoghatnám a kezemmel, mint egy csuklót, combjai er?tlenül görbülnek egymásra, dagadt térdei felsebzetten pihennek a takaró alatt, bordáira feszül minden sóhajjal a betegbarna b?r….

? közönyösen, minden exhibicionizmustól mentesen kitárulkozva az utca felé fordul, gy?rött b?r?, lesoványodott karja füstölg? cigarettavéget emel szájához, amely cserepes és vékony, hajdan vastagabb lehetett, látom a skorbut-közeli kollagénhiányt, a fogatlanságot, és igen, ez az ami fáj, az a hatalmas, sötét, mérföld-hosszú pillákkal keretezett szembogár; csak szívja az ótvar cigit, tojáshéj-vékonyságú b?re alatt pontosan kirajzolódó koponyája a betonra borul, arccsontjja íves, nyaka kényelmetlen szögben haljik…

elvisz a lábam melette, nem látom többet, már két hónapja nem adtam volna neki három hétnél többet, nem értem ?t. miért cigarettázik? miért nem ételt vesz magához; aki cigit tud szerezni, az ételt is tud, kukázni mindig lehet, félbemaradt éjszakai szendvicsek, száraz kifli, akármi, miért nem eszik? – kérdem felzaklatva barátomat, miután elmeséltem a sztorit.

mert neki nem számít, mondja, és megértem, bár a legkevésbé sem akarom megérteni, hogy igenis, jobb neki kifacsart helyzetben haldokolni a nyugati pályaudvar oldalában, kih?lve, kérdez?sköd? turisták lábszárai közt, mint ?zött tekintettel kutakodni az élet szánalmas morzsái után.

 

3. jelenet

 

bort vennék éjjel a pályaudvar egyetlen nyitva tartó restijében. az életr?l lepattant emberek mint a pokol egy bugyrába isten méteres kezéb?l odaszórt b?nösök hadakoznak egymással valós és vélt sérelmek fölött. a pultos fiatal, fülbevalós, hosszú hajú, értelmes; kemény munka ez, gondolom, inkább menne el bölcsészhallgatónak, vagy a cd-f?be, esetleg a szimplakertbe alterosokat kiszolgálni; vagy épp nyelvet tanulni és s.o.s.-mód kihúzni külfölre, de most helyzet van, el kell mondjam, miért is vagyok itt, nincs id?m elképzelni egy szebb jöv?t számára; udvariasan kérdez, udvariasan mondok, bankjegy-áru csere, elteszem a könny? pénzért mért, min?ségi, s?t, mi több, h?tött bort.

egy matróna-típusú cigánnyasszony tör felém a féregszer?en karikázó tömegb?l; mindig itt látom sakkozni napközben, vagy trónolni kihajtható, barnára koszsosodott, eredend?en fehér m?anyag székén, mindig itt látom urakodni a hitehagyott gyülekezeten.

az asszony jön, megragadja a vállamat. végigcikáz rajtam a meglepetés villáma, de nincs id? gondolkodni; er?s kézzel kifordult szem? gorgó-arca felé fordít, és azt mondja: vigyázzak magamra, nagyon vigyázzak, mert veszély leselkedik rám.

a vágányok felé lépcs?zve azon gondolkodom, látó-e, vagy csak teljesen részeg. valószín?leg mindkett?.

 

4. jelenet

 

a négyes-hatos villamosról szállok le. a frissen vásárolt combino-villamosok aszott leveg?tlenségéb?l mindig élvezet kilépni, akár a legnagyobb es?be is. szabálytalanul térek át a pályaudvar frontja felé – talán a sarkam ha érte egyszer a zebrát.

szombat este van, ma mindent szabad. ez a buli napja. ha számomra éppen nem is kivételes a szombati nap, a bank, azaz az egyik legnépszer?bb diszkó rendszeres látogatói számára igenis az.
korlátoknak támaszkodnak, bandáznak, érces hangon incselkednek a felzselézett, melírozott hajú, rózsaszín pólós srácok és a kurvajelmezes, hozzávet?leg tizenhárom éves lányok. kezükben rumos, cukros, aromákkal szennyzett ital, olcsóbb itt kint, mint odabent, itt kell berúgni, bent pedig csak a rátöltés következik, nomeg a csajozás-pasizás, vagy ha az nem jön össze, akkor balhékeresés, kis verekedés, esetleg boxer és vipera. kínai fodrokba öltözött bulikirányn?k vonulnak egymásba karolva; széles vállmozgással, keskeny csípóvel jönnek velük szembe az éhes, tesztoszteron-hajtotta fiúk; a diszkó hangjaiból csak a mélybasszus döng ki az utcára.

az aluljáróban még kaotikusabb a helyzet, a bankozók l?dörögnek ide-oda, mintha dolguk lenne, amint az alsó lépcs?fokra érek, jó érzékkel kiszúrom a kurvákat; kis, vékonycombú tizenéves, arrébb, a kuka melett egy töltött galamb m?-csipkében; mindenhol cigarettázó, miniruhás lányok, a madam a burger kingben terpeszkedik, ha nem megy az üzlet, akkor ? megy oda a fiatalemberekhez, hogy kell-e lány, van ilyen is, olyan is, kedvedre való…

a díler ma szégyentelen, hiszen buli van, alig félrehúzódva tekeri meg a joe-t a tapasztalatlan füveseknek, a rend?rök párosával járják körbe a helyszínt, spanok ?k már mindenkivel, akivel kell, nem látnak, nem hallanak, csak sétálnak, mint marionett-bábuk, oldalukon a gumibottal, amivel annyi bordát megrepesztettek már, nem szólnak senkihez, körülöttük áramlik a pénz, észrevétlenül egyik zsebb?l a másikba; id?nként újabb zselés hajú-rózsaszín srácok és fehér nadrágos, okos segg? lányok zuhataga ömlik ki a metróból, tátott száj az a metró, csakúgy, mint a följárók; az egyik kurva bef?zött egy palit, a madam közel elégedett, a lány soványságtól hosszú combjai zizegnek az ezüstszín? m?anyag-miniben, ahogy mennek a megbeszélt helyre; a díler tüzet ad az újdonsült füveseknek, aztán jobb buli után néz; a rend?rök ráér?sen kolbászolnak föl-alá, én pedig szeretnék már a vonaton lenni, de leszólít egy csöves – úgy látszik nála is szombat este van – te egy angyal vagy, mondja, kéne pár forint, van felesége is, mondja, el tudom képzelni, gondolom, elfordulok, robotként lépegetek tovább, nem hallgatom végig a sztorit, túl sokat végighallgattam már; kiürülten sietek a peronra, egyszer csak hazaérek, gondolom, belehullok kedvesem karjaiba, mint az ?szi levél, és ez a tíz perc, amit itt láttam, legalább egy id?re semmissé válik.

 

5. jelenet

 

            a kezemben lóbált notebook ütemesen csapódik a combomhoz, ahogy a hidegben vörösöd? kézzel, az egyetemr?l jövet az eldugott pince-stúdiót keresem. a váci út abban a sajátos fényben úszik, amit csak a régi pesti utcalámpák tudnak kilökni magukból; ett?l a melegsárga, tompa fényt?l mindennek misztikus éjszakai hangulata lesz; a tárgyak vetülete a lámpa távolságától függ?en változik a szürke-fekete színskálán.

            egy eldugott zsákutca mélyén találom meg a házat, amir?l eddig csak telefonban hallottam. már inkább fakóbarna, mint piros, úgy mondták, ennek a pincéjében kell lennie a helynek. a lépcs?fordulóban burátlan árválkodó, éles, fehér fény? nyolcvanwattos villanykörte világít, az a fajta, aminek a fényében minden pattanás kitörni készül? vulkánná hangsúlyozódik, és aminek fényében felvonulva még a modelleken is látszik a narancsb?r.

nagy halom kiürült sörösüveget pillantok meg az alagsorba érkezvén; ez lesz a stúdió, gondolom, a stúdiókban úgy általában jól fogy a sör, majd jim morrisonra gondolok, aki a the endet egy szál ég? gyertya és egy üveg whisky társaságában énekelte föl, akkora átéltséggel, hogy a stúdós a szám végeztével hosszú percekig magába révedt, és elfelejtette leállítani a felvételt.

            a tépett vakolatú falak közül barátaink hangját hallom kisz?rödni; mortal kombat-et játszanak egy leharcolt laptopon. odalent újab sörhegyek, és a biztonság kedvéért egy kiürült red label feliratú üveg; olcsó whisky szegény zenészeknek.

nem mehetünk még, mondják, meg kell várnunk az embert; milyen embert, kérdem, hát aki a cuccot hozza, mondják; nemsokára jön, mostanra ígérte magát; az ígéret szép szó, nem szokás betartani, gondolom, és inkább körbenézek: a falon színes krétás rajzok pihentetik a szemem. ne d?lj neki a falnak, fog, mondja a súdiós; nem szándékoztam, gondolom, hiszen olyan üdít? itt ez sok a szín a nyirkos, hideget lehel? pincefalak közt; hangjegyek, zöld indák és levelek töltik be a síkot, köztük fekete gombóc-mell?, vörös hajú, lehetetlenül karcsú derekú n?k; melegbarna gitárok, aranyszín harsonák, ezüst fuvolák, virágnyakláncos, f?szoknyás hawaii n?k, néger funky-basszusgitárosok és hangszert ölel? jazz-b?g?sök borítják mindenfelé a frissen fölkent meszet, még a plafonon is.

az asztalon kávé- és teaf?z?, használt poharak, mikró, különböz? mértékben gombás, nylonzacskóba szorított zsemlék, és bónuszként, akkurátusan egy külön porcelán kistányérra helyezett fél citrom; a gyümölcs karimája már barna, többször facsart húsa szintúgy; rakoncátlan göröngyein sebesen, ritmikusan, milliméteres fekete vonalkákként zsizsegnek a muslincák, körbe-körbe, fáradhatatlanul keresnek a többször kifacsart citromon újabb nedvet nyalni-szívni – ebb?l se lesz már tea, összegzi a helyzetet a viking-forma, szemüveges dobos; ez aztán az alkotói környezet.

            az ember lassan jön, épp elfogadható mértékben késve, sötéten, sokcipzáros b?rkabátba zárva. hozzávág a társasághoz néhány alufóliába csomagolt gét, beszedi a pénzt, majd sietve távozik. mi nézzük a cuccot, nulla hét, ha megvan, mondom, ez még fél se, mondja a dobos, majd felém mutatja a parányi csomagot; ha ez egy gramm, akkor én tényleg elgondolkozom egy kalap elfogyasztásán, de mindegy, nem az én ügyem, fizessen ezért két kilót, aki akar. most hová, kérdezem; nyugati, mondják.

            fél kilenckor még s?r? ott az élet: a cigányasszony a barnára koszsosodott, kihajtható széken uralkodik, a csövesek a szóban meg-megakadva piszlicsáré sérelmek felett hadakoznak, a hosszú hajú, bölcsészforma pultossrác kólát és rövidet mér a restiben, rend?r sehol.

            adj egy pacsit, mondják a srácok, és a csomagok hivalkodóan, alufóliájukat csillogtatva gazdát cserélnek; pár futó szó és távoli tekintet; szép estét nektek, mondom, majd felfelé menet a lépcs?n egy olyan lényt pillantok meg, amilyet még sohan nem láttam, s?t, elképzelni sem tudnék.

ember ez? kérdem undorba vont szájjal;  nem, felelik, csak egyszer?en lény; alternatív létforma, biztosan hallottál már ilyenr?l, csatornab?zön, döghúson és szerves szeméten él, vándorló életmódot folytat; minden tizedik holdhónapban párzik, de nem szexuálisan szaporodik.

            mintha lem, vagy asimov írta volna meg egy elborult pillanatában, úgy ül ott a lény. két karját szimmetikusan a födém felé tartja, és úgy ül ott, a maga abszurditásában, mint egy négydimenziós objektum egy háromdimenziós világban. körülbelül százharminc centi, kopasz, szemöldöktelen; apró golyófejét hatalmas, fekete zsemleként fogja közre kétoldalról a még a múlt évezredb?l származó fülhallgató; elvékonyodott, fogatlan, nyáltól csillogó ajkai elmeroggyant, kérked? vigyorba görbülnek, ahogy a zene ritmusára rángatja, mutatja felénk groteszk, rongyfedte, kisfiúsan vékony karjait. nem lehet eldönteni, hogy tizenhét éves-e, vagy hatvan, azt sem, hogy milyen nem?nek teremtettett, amennyiben nem önmagát hozta létre. arca torzultában sült tésztává repedezett, tályogos lábai mozdíthatatlan oszlopként dagadnak a mocskos beonon; fülei héjukba holt kagylók, szemei pedig barna üveggolyók, sárga kerettel; arca jég- és h?vájta karszt, lyukacsos szivacs, rendezetlen, bomló anyag, és ez a massza, ez az arc, ez a kar rángott; úgy rángott, mint egy dögl?d? ló lába, mint egy titkos, sötét pincék mélyén végzett, sikertelen alkímista kísérlet végeredménye; úgy, mint egy rosszul eltaposott lótet? a kertben; vigyora maga volt a pokol, a folyékonnyá rothadó hús pokla; a pokol itt van, nem kell messze menni – ó, ti imakönyves, sötét ruhás, ájtatos emberek, ne a plázába menjetek könyvet vásárolni, ne költsetek fölöslegesen; tartsátok keményen a puritanizmus elvét, és jöjjetek, lássátok, élvezzétek: itt van a ti saját, különbejáratú poklotok.

 

18látogató,1mai

Szerző Zsákai Lilian 40 írás
Zsákai Lilian - hivatásos torzszülött

6 Komment

  1. sziasztok!

    rövidesen biokémikus-bioinformatikus leszek, egyébként zenélek, és zenét tanulok. legjobb barátaim között több az orvos, ennek is hatása van az ismereteimre. az irodalomhoz csak olyan szinten van közöm, hogy olvasok és írok, sajnos nem tanulom, pedig lehet, h jót tenne. mikor regisztráltam itt, határoztam el, hogy ezzel komolyabban is szeretnék foglalkozni, mivel annyi borzasztó rossz művet olvastam már nyomtatásban, h gondoltam, ezek után én is nyugodtan fölvállalhatom magam…

    (az is lehet persze, h bemutatkozhatnék bővebben a bemutatkozásnál, ha már van ilyen. meg teszek föl képet is.)

    köszönöm, hogy olvastatok. a nyugati pályaudvar nekem nagyon fontos, csak kevesen értik, miért is kell a mocsokról írni, miért nem “szép” az, amit írok. uh tényleg köszönöm…

Hagyj üzenetet